"Aki halott, megbocsát"

Húsvét vasárnap reggelén gondolataimba mélyedve, a feltámadás reménykeltő üzenetével a lelkemben, igyekeztem fiam sírjához, a temetőbe. Az ünnep, sok évvel később is fájdalmas nélküle. Talán azért is, mert minden ünnepet gyermeki áhitattal várt, és élt meg még felnőtt korában is. Érezte talán, hogy nagyon rövid idő alatt kell magába szívnia a földi élet minden csodáját, hogy aztán idejekorán – 26 évesen -magával vigye végtelen útjára.

Hálás vagyok, hogy a huszonhat év alatt, amit együtt tölthettünk itt a földi létben, hozzásegíthettem őt a vágyott útravalóhoz, a meghittség, a nyugalom, a békesség, a szeretet ajándékaihoz, és ma is visszaidézhetem az ünnepek fényétől még csillogóbb szemét, hálás mosolyát.

Fájdalmas, mégis gyönyörű percek azok, amikor ünnep idején már reggel korán gondolatban újra együtt vagyunk.

Ahogy mindig, ezen a reggelen is könnyeimmel küszködve suttogtam el sírjánál, hogy mennyire szeretem. Szememmel végigsimogattam a szomorkásan mosolygó, színes árvácskákat, szívmelengető hálával gondoltam a lányomra, aki már napokkal Húsvét előtt kedves kis barkadíszt készített a síron, apró, színes tojásokkal, festett, fából készült kis nyuszi és csibefigurákkal. Könnyeimen át figyeltem egyre lassúbb, nehezedő mozdulatait, hiszen édes terhét, gyermekét hordta hét hónapja a szíve alatt. Gyermekét, akit bátyja soha nem emelhet már boldogan a magasba, akit nem taníthat labdázni, és úszni sem…A testvérére gondolt, aki annyira hiányzott neki, akivel már nem oszthatja meg többé örömét – a legnagyobbat sem, hogy hamarosan anya lesz. Visszafojtottam hát könnyeimet, nem szóltam, csak csendben figyeltem lányom elhomályosuló szemét, fájdalmas mosolyát az arcán, ahogy díszítés közben gyermekkoruk közös emlékeit idézte. Csak annyit tehettem, hogy hagytam emlékezni…

Szemem ezen a reggelen is végigsimította még a lobbanó gyertyákat, majd vízért indultam, hogy ne szomjazzanak az ünnepi díszbe öltözött, színes virágok. Mindkét kezemben öntözőkannával közeledve érkeztem visza a sírhoz, ahol egy idegen asszonyt láttam lehajolni. Talán, majd ha közelebb érek – gondoltam – biztosan megismerem, kicsoda ő… Elérzékenyültem, ahogy közeledvén láttam: mintha simogatná a feldíszített barkaágakat…

Az asszony jólöltözött volt, talán hetven éves lehetett. Többre nem emlékszem, mert szinte megbénultam a következő pillanatban. Az idős hölgy egyenként szedte le a barkaágról a színes nyuszi-figurákat, tojásdíszeket, és határozott, gyors mozdulatokkal rakta ballonkabátja zsebébe, miközben zavartan nézegetett – éppen az ellenkező irányba, mint ahonnan én érkeztem a vízzel teli edényekkel. Megálltam a sírnál, talán néhány méterre tőle, és a döbbent csendben végre meghallottam a saját hangomat:

önnek is meghalt talán a fia, asszonyom? Szinte kiszakadt belőlem a fájdalmas kérdés. Nem válaszolt persze, és kezével mohón szorítva zsebének tartalmát, egyre a szemembe nézett. Kérdésemet megismételtem, aztán kitört belőlem a tehetetlen, fájdalmas sírás. Az asszony még mindig némán a szemembe nézett, miközben lassú, határozott léptekkel hirtelen eltávozott, jobb kezével görcsösen szorítva zsebének tartalmát.

A sírás abban a pillanatban nem a gyász miatt tört ki belőlem. Lányomra gondoltam, és a meghitt pillanatokra, amikor könnyes szemekkel, a kedves emlékeket idézve díszítette a sírt néhány nappal az ünnep előtt, gyermekével a szíve alatt már nehezen

hajladozva...

Vajon milyen világra születik az a kisgyerek, ha a meglett korú, idős ember tudata – akitől kiteljesedett bölcsességet várunk - ennyire sérült? Vajon milyen kincseket visz magával földi életéből ez az idős asszony végtelen útjára, hiszen korából ítélve az indulás már nem is olyan távoli? Vajon hiszi-e az örök életet, a feltámadást?

„Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.”

(Babits Mihály: Húsvét előtt)