Az élet nem mindig habostorta

Az élet nem mindig habos torta, ugye ezzel tisztában van az ember lánya. Persze hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi sebezhetetlenek vagyunk.

Velünk nem történhet semmi rossz, nem érhet kudarc, bántódás. Általában másokkal szoktak tragédiák, borzalmak megtörténni. Mi csak maximum kívülállóként, mint néző szörnyülködünk. Majd jólesően megállapítjuk; hál Istennek nem velünk történt meg, és ott folytatjuk mindennapjainkat, ahol abbahagytuk. Egy darabig…

Ha valakinek van két nagyon helyes, rendkívül okos, minden szempontból jól sikerült fia és úgy döntenek a párjával, hogy folytatják e szép „sormintát”; fel sem merül bennük, hogy porszem hullhat a gépezetbe. Aztán amikor a nőorvos aggódva ingatja a fejét első találkozásukkor, hogy még ne örüljünk előre ennek a csöppségnek, egyáltalán nem biztos, hogy megmarad; na, akkor kezd elindulni az aggódás hosszú, rögös útján. Pár stresszes hét múlva, jön a megnyugtató válasz: az embrió él és élni akar. Mindenki a boldogság hajójában lebeg, kezdődhet a tervezgetés, tesók felkészítése a nagy eseményre etcetera… E mámor felhőtlen a 16. hétig, mikor is az AFP vizsgálat eredménye kirívóan magas értéket mutat. Mivel nem iker terhességről van szó, a gyomor önkéntelenül görcsbe rándul. Most mi van? Végtag hiányos, nyitott gerincű, vagy „csak” nyúlszájú? Valaki mondjon már valami KÉZZELFOGHATÓT!!! Az ultrahangot bámuló orvos hosszan mélázva görgeti a domborodó hason a zselés készüléket, majd óvatos szövegű diagnózist diktál:”épnek látszó végtagok, épnek látszó ajak, vélhetően zárt gerincvezeték”. Anya legyen a talpán, aki nem borul ki idegileg ennyi bizonytalanságon, amivel a doktor magát teljesen levédi az esetleges későbbi következményektől. Élőszóban annyival biztat, hogy ő nem vél rendelleneset felfedezni, a magas AFP érték akármitől is lehet, bár neki erről halvány segédfogalma sincs. Kösz! Nos, akkor magad uram, ha szolgád nincs! Gyerünk a fővárosba, nézzük mennyit ér a híres 4D-s ultrahang, melyről valóságos ódákat zengnek kismama körökben. Ezen állítólag még a kis bögyörőjük is világosan látszik, nemhogy egy komoly elváltozás. Nosza menjünk, pakoljon a család! Nem számítanak a súlyos ezresek, ha egészségről és nem utolsó sorban lelki békéről van szó. A váróban csini-bini, fogpaszta reklám mosolyú titkárnő (miután a „belépődíj” leperkálásra kerül) hideg üdítővel kínál, majd orrom elé nyomja a kb. fél mázsa súlyú fotóalbumát, amiben kismillió magzat látszik ilyen-olyan pozitúrában, három dimenzióban. Úgy minden második képen vastag filccel be van karikázva az illető kis micsodája, felhívva mintegy a figyelmet: „én a gyengébb illetve az erősebb nemet fogom ám képviselni”. Boldogan viruló pár gömbölyög ki a rendelőből, szorongó nő váltja őket. Doki hideg félhomályba burkolózva azonnal az üres videó kazettát kéri számon, hogy e nagy eseményt rögzíteni tudja (ugye, ami jár, az jár). A családba előforduló lurkók számának és nemének sorba vétele után nem nehéz megfejtenie, hogy harmadszorra már örülnénk, ha leányzó bújna elő erre a világra, ennek megfelelően ezt az adatot igyekszik legelébb kideríteni. Hosszas vizslatás után (hozzátéve, ha később még egyszer legalább elmennék hozzá, már magam is láthatnám) mámorosan kijelenti, hogy ez bizony kislány. Anyai megérzésem teljes tudatában (mármint, hogy szerintem ő is kukacos), bizonytalanul rámosolygok, és a lényegre térek: egészséges? A megnyugtató igenlés után engem már más nem is érdekel. Azért a kinn várakozó családot még megajándékozom a „lányos” bejelentéssel, melyet üdvrivalgás fogad, s csak bennem marad ez irányban halk kétség. A fenn maradó időszakban békés-boldogan, probléma mentesen vártuk Annát.

Húsz hét múlva, nagyon meghitt apás szülés keretében megérkezett: András. Gyönyörű, fejlett és ami a lényeg: EGÉSZSÉGES babánk lett.

Aztán teltek a hónapok és szembesültünk vele, hogy Andris amolyan megfontolt, kicsit lassú gyermek. Kúszás-mászás beindult nála, de épp egy évesen állt fel először. A beszéde is lekorlátozódott egy-egy alapszóra, a többi mondandóját sajátos babanyelven adta elő, igaz azt folyékonyan darálva. A nagyszülőkön kívül senkit nem zavart ez, mert mindenben lassabban fejlődött. A doktor néni szerint ez még belefért a normálisba. Pelenka elhagyás is nehezen ment, három éves is elmúlt, mire nagy nehezen megszabadultunk tőle. Aztán elérkezett a vízválasztóhoz addigi rövid életében, Andris bekerült az óvodai élet körforgásába. Az óvónők az első adandó alkalommal felhívták a figyelmét a kedves anyukának, valami nincs rendben. Ők hallás, látás, egyensúly problémákat véltek felfedezni. Fogalomzavarok buktak ki, ha megkérdezték Andrist, mondjuk a labda milyen színű? A válasz :Színű. –volt. Elkezdődött a vizsgálatok hosszas sora. Indulásként a szemészeten semmi problémát nem találtak. A fülészetre viszont sikerült bérletet váltanunk. Kiderült az orrmandulája akkora volt, hogy komolyan hátráltatta a hallásban. (Megjegyzem: a hétköznapokban nem volt ennek kézzelfogható jele.) Műtét, kezelések. Jöhetett a hallásvizsgálat, melyet már az óvodai logopédus indítványozott. Itt megkaptuk az igazolást az ép hallásról, meg az útravalót a dokitól: - Na, most már tessék beszélni, kisöreg! Hja, kérem, ha ez ilyen egyszerű lenne. Mivel két bátyja van, s nem élünk aszkétikus életet nem mondhatom, hogy ingerszegény környezet venné körül, ami gátolja szókincse fejlesztésében. Nevelése ugyanolyan mederben folyt, mint a tesóké, akikkel ilyetén gondunk nem volt. Akkor hol a hiba és mi történt?

Ki tud nekünk segíteni? Logopédus elkezdte a foglalkozásokat, de a gyermek valamiért nem zárta szívébe, az amúgy kedves nőt és gyakorlatilag egy évig nem tárgyalt vele. Semmilyen kontaktust nem tartott vele, ugyanakkor otthon az összes gyakorlatot elmondta, énekeltünk rogyásig, báboztunk, érezhetően javult a helyzet. Számomra megdöbbentő volt, hogy amit a többi gyerek a játék és pusztán a lét során magába szív, neki azt kőkeményen tanulnia kellett. Erre csak egy példa a sok közül a négy alapszín: piros, kék, zöld, sárga. Több mint két hétbe telt, amíg megjegyezte a nevüket, és be is tudta azonosítani őket. De a logopédusnő ezt nem érzékelte, mivel előtte bezárkózott teljesen, ezért autistának titulálta. A keze ceruzafogásra fejletlen volt, állandóan kiesett a kezéből. A sorozatos kudarcok végett nem volt hajlandó semmilyen formában rajzolni. Kora szerint eljött az őszi iskola érettségi vizsgálat, ahol persze „megbukott”. A nevelési tanácsadós nő ellátott mindenféle tanáccsal, hogyan készítsem a fiamat a januári ismételt felmérésre. Mi otthon folytattuk a tanulást, különböző szakkönyvek segítségével és a magam megérzéseire hagyatkozva . A műtét után rohamosan beindult András szókincse. Egyetlen célom az volt, hogy a majd két éves hátrányt mielőbb lefaragjuk.

Eljött a felmérés ideje. Mi szülők, a gyerek és a nevelési tanácsadó szakembere vettünk részt a szeánszon. A gyerek elé kipakolta a logikai, matematikai feladatokat (zöme olyan, amit első osztályban tanulnak, vagy még ott se), s mintegy mellesleg míg a gyerek oldja a feladatokat velünk hangosan diskurált. Persze Andris hol ránk lesett, hol az asztalra. Leginkább, pedig azt hangoztatta, hogy haza akar menni. A nő hosszas mérlegelés után, arról próbált bennünket meg győzni, hogy a mi fiunk súlyos értelmi fogyatékos. Legjobb lenne, ha a megyei bentlakásos intézet lakóit gyarapítaná, s ha most ehhez hozzájárulunk, ő el tudja intézni a felvételét. Nem tudtam hirtelen sírjak-e, vagy nevessek. Mi három gyermekes szülők ennyire elfogultak, elvakultak lennénk a saját gyermekünkkel? Nem látjuk, hogy hat éve egy sérült gyereket nevelünk? Vagy ne adj Úristen, az intézményben kevés a gyerek, hiányzik a fejkvóta? Mikor felocsúdtam első döbbenetemből, végső kínomba, csak annyit tudtam kinyögni, vegyen elő egy olvasókönyvet! A fiam érezve, hogy ismerős vizekre eveztünk (hiszen otthon nap, mint nap tanultunk olvasni) elkezdett gyönyörűen szótagolva olvasni a megrökönyödött néninek. Zavarában csak azt tudta kinyögni,hogy mégsem kell az az iskola, tartsuk vissza egy évig az óvodában, aztán meglátjuk.

Természetesen az oviban megígértek minden segítséget, logopédust, fejlesztőt, a végeredmény mégiscsak az, hogy egyedül a szülőnek kötelessége és érdeke a gyermeke boldogulása. A következő évi iskolaérettségi felmérőn (ugyanaz a nő végezte) teljesen korosztályának megfelelően teljesített.

A mai napig „dolgozunk” itthon az ügyön; szépen olvas, számol, a számítógép mágusa, cserfes és nagyon várja az őszi iskolakezdést.

/2009./