Engem soha

Napok óta hordta hátán a tapaszt. A védőnő szerint valami betegséget vizsgálnak vele. Viszketett alatta a bőre, alig várta, hogy levegyék róla. Nem értette, miért bujkál mégis a szíve mélyén az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Ahogy közeledett az idő, úgy fokozódott idegessége. Aggodalmait eleinte még megpróbálta megosztani legjobb barátnőjével, de ő nem értette, mi ez a nagy pánik. Ettől kezdve inkább magába fojtotta érzéseit. Mire eljött a nagy nap, félelme hatalmas sötét sátorként terebélyesedett fölötte. Iskolába menet süketnéma módjára, ólomlábakon botorkált az úton. Csak arra a bizonyos pillanatra tudott gondolni. Most már nem is tűnt olyan elviselhetetlennek a tapasz. Sőt, kifejezetten kívánta, hogy ott maradjon, ahol van, bármennyire is viszket.

Máskor úgy vánszorgott az idő az iskolában, hogy a délelőtt egy örökkévalóságnak tűnt. Bezzeg most! Az órák, mint a lépről pergő méz cseppentek el egymás után. Hihetetlen gyorsasággal elérkezett a délután, a napközis foglalkozás ideje. Szó nélkül, kifejezéstelen arccal ült az ebédlőasztalnál. Úgy érezte, megfulladna, ha egy falatot is megpróbálna leerőltetni a torkán. Pedig a kedvenc ételét főzték, paradicsomlevest és mákos tésztát. A mellette ülő kövérkés fiú hálás képpel tömte magába az égből pottyant repetát. Csak minél tovább tartson az ebéd, könyörgött görcsösen egy láthatatlandebiztosanlétező jó tündérnek, remélve, hogy az képes úrrá lenni az idő folyásán. Talán, ha kerekedne egy jó nagy vihar, a villám belecsapna a napközi termébe - próbált gondolatban ötleteket közvetíteni a tündérnek. Esetleg bejöhetne egy nagy víziló, és egészben lenyelhetné Magdi nénit, sugalmazott tovább. Az nem jó, kapott észbe, hiszen lehet, hogy a nagyra tátott száján mégis ki tud majd mászni. Inkább egy olyan vad oroszlán kellene, amelyik, már napokkal ezelőtt elszabadult a cirkuszból, és nagyon éhes. Éppen erre jönne, és amikor az ablakon benézne, meglátná Magdi nénit, nosza, a fogai közé kapná és elvinné. Meg is ehetné, csak valahol máshol, mert nem lenne szép látvány, amikor kiköpi a csontokat.

Egymás után szőtte zseniális terveit, amíg átballagott az ebédlőből a tanulószobába. Olyan jól eltervezett már magában mindent, hogy egyenesen mellbe vágta a látvány, ahogy Magdi néni ott ült a tanári asztal mögött, ráadásul teljesen épségben. Akárhogy is nézte, egy árva harapás, sőt, még csak egy kis karmolás sem volt rajta. Reménykedve futó pillantást vetett az ablakon át az utcára, hátha közeledik már az éhes oroszlán, de sajnos egy fia macskakölyök sem ólálkodott arrafelé. Azért még mindig bízott benne, hogy valami mégiscsak történik, egészen addig, amíg a tanárnő fel nem állt az asztaltól. Piros rúzsa néhol elmázolódott, így egészen félelmetes volt, ahogy beszélt. Először egymásnak feszült a felső és az alsó ajak, szinte befordultak, majd kört formázva szétnyíltak, amitől a szája fölött sok kis éles, függőleges vonal képződött. Ezután a kör eltűnt, az ajkak ellapultak, a fogak majdnem összezáródtak, és egy pillanatra megjelent köztük a nyelv hegye. Még csak annyit mondott: „most”, de ő a többit már nem is hallotta. Szóval nincs menekvés, itt az idő. Vége minden reménynek.

A gyerekeknek egyenként kellett Magdi nénihez járulni, hátukat felé fordítva, felhúzott pulóverrel. Izgatottan nézte, hogyan történik meg az első levétel. A fiú nagyképű vigyorral lépett oda. Éppen szemben állt vele, így jól láthatta. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig tudta felfogni. Hatalmas reccsenés, a fiú arca fájdalmas grimaszba rándult, élesen felsikoltott. Úristen, biztosan letépte a bőrt a hátáról! Ez a reccsenés nem is lehetett más. Képzeletében máris megjelent a kép: a fiú hátán nyílt seb, ömlik a vére. Az is lehet, hogy a tapasszal együtt az összes bőr lejött a hátáról. Az áldozat könnyes szemmel ült vissza a helyére, a tanárnő pedig diadalmas arccal intette magához a következőt.

 Nem kell félni – húzta széles vigyorra a száját. Talán mosolynak szánta, de sokkal inkább vicsorgásnak hatott.

Egy lány lépett hozzá remegő lábakkal, és már előre sírt. Megismétlődött az előbbi jelenet. Reccsenés, eltorzult arc, zokogás. Most mit mitévő legyen? Lázasan dolgozott az agya. Mire ő kerül sorra, itt vérpatakok folynak majd, és mindenki elvérzik. Valakinek mentőt kellene hívni. Nem is, inkább rendőrt, hiszen ami itt történik, az gyilkosság. Gyerekgyilkosság. Sorozatgyilkosság. Hogy lehetne megszökni? Sajnos az egyetlen ajtó mellett ott ült Magdi néni. Semmi okos nem jutott eszébe. Egyre jobban eluralta a rettegés. Egyszerre azt vette észre, hogy elfogytak a gyerekek, és Magdi néni egyenesen rászegezi a pillantását. Úgy nézett rá, mint kígyó az egérre. Nem mozdult. Úgy tett, mintha nagyon elgondolkodott volna - ami igaz is volt -, és nem venné észre. A padlót bámulta mereven, és cipőjével láthatatlan köröket rajzolt.

 Nem hallod, hogy hívtalak? – csattant közvetlenül a feje fölött Magdi néni hangja.

Reménykedett, hogy ha nem néz fel, akkor Magdi néni sem látja őt. A tanárnő azonban megragadta az állát és erőszakkal fölemelte.

 Neked beszélek, ne szórakozz velem!

Teljesen váratlanul, remek mentőötlete támadt.

 Anyukám azt mondta, hogy majd ő leveszi otthon.

Igyekezett nagyon lazának tűnni, de nem bírta sokáig, mert Magdi néni széles arca elvörösödött, ondolált fürtjei vad táncba kezdtek, orrlyukai idegesen kitágultak.

 Miért? – kérdezte gúnyosan – talán az anyád jobban csinálja?

 Igen, jobban – válaszolta szemlesütve.

A tanárnő, arcát egészen az ő arcához tolta.

 Aztán hogy?

 Hát, hát úgy – felelte az idegességtől dadogva, – hogy egy éles késsel szépen, óvatosan lehámozza.

 Szóval lehámozza, mi?– lihegte az arcába gonosz vigyorral, az „sz” betűnél kis nyálcseppet fújva a szemébe.

 Igen, nagyon óvatosan, hogy ne fájjon – suttogta a félelemtől halálra váltan.

 Majd adok én neked hámozást! – kiáltott rá türelmetlenül. Felrántotta a székről, és határozott mozdulattal megfordította. Megragadta a pulóverét, hogy felhúzza a hátán, de ő akkor erősen elszánta magát, hogy megküzd vele, mint a hős királylány a tűzokádó sárkánnyal.

 Nem engedem!

A többiek döbbenten szemlélték az eseményt. Végre, valaki szembeszállt vele. Vele! A tanárnő megtorpant. Néhány pillanatig bénultan bámult, de hamar magához tért.

 Te senkiházi, mit képzelsz magadról? Hogy jössz te ahhoz, hogy ellenkezz velem? – ragadta meg vékony kis karját. Hosszú, vörösre lakkozott körmei mélyen a húsába vájtak.

– Majd én megmutatom neked, ki itt az úr! – ordította magából kikelve, és teljes erővel arcul ütötte. – Na, elég volt már? – kiabált Magdi néni. – Engedelmeskedsz végre?

 Nem! – rázta meg a fejét konokul. A fájdalomtól csak még inkább megmakacsolta magát.

 Mit merészelsz? Azt teszed, amit én mondok!

Újra és újra az arcába ütött, végül a földre lökte, rugdosta, ahol csak érte. Az első rúgások fájtak, de a többit már nem is nagyon érezte. Eleinte sikított, próbált a kezével védekezni, később már erre sem volt ereje, csak feküdt mozdulatlanul.

Zihálva, elgyötört lélekkel ült fel az ágyban. Még mindig megviselte az emlékezés, pedig sok-sok éve már annak, hogy ez történt. Alig volt tízéves, de ma is kiveri a víz, ha erről álmodik, és zokogásba fúlón ébred az éjszaka közepén, mint most is. Úgy látszik, újra és újra neki kell futnia, hogy szembenézzen gyermekkorának minden egyes lidércével. Mikor lesz ennek vége? A temérdek kínzó emlék mintha soha nem akarna elhalványulni; időről-időre felszínre tör mint a genny, hogy a finom hártyával benőtt sebek újra és újra felszakadjanak.

A történetnek nem ott volt vége, ahol az álom megszakadt. Amikor felocsúdott, a klubszobában találta magát, a földön ülve, teljesen egyedül. Óvatosan végigtapogatta ujjaival a hátát. A tapasz nem volt ott. Észre sem vette, mikor tépte le róla a tanárnő. Halk motozást hallott az ajtó felől. Lassan kinyílt, és egy buksi fej kukkantott be. A barátnője volt.

 Büntetésben vagy, de én nem bírtam ki, hogy ne nézzelek meg – suttogta, majd szörnyülködve szisszent fel. – Tiszta véraláfutás az arcod, tudod?

Tétován végigsimította felhorzsolt bőrét, majd megvonta a vállát. – Hol van?

 Most nincs itt, kiment az udvarra cigizni. – Részvéttel nézett rá: – Jól vagy?

 Igen. Csak a testemet tudta megverni, engem nem. Engem soha!

Engem soha – ismételte maga elé suttogva. Gyorsan fölkelt az ágyból. Szélesre nyitotta az ablakot, és nagyokat lélegzett. Egy ideig várt a kinti sötétségbe bámulva, csak addig, míg szívének szapora kalapálása kissé csillapodott, aztán átsietett a másik szobába, ahol gyermekei aludtak.

 Ha rajtam múlik, a ti álmotok mindig szép lesz – ígérte suttogva a békésen szuszogó kicsiknek.