Estike

Érzem zord idők sötét alkonya mint ostoroz,elvétett kiáltásokra már nem kapkodja fejét unott szomszéd,a,sánc vize kimossa kapu zábék ágyát,ledőlnek a házak. Szét mállott falakat kotornak dohos romok közül,hogy porhadt tégláját mentsék bágyadt jelen elkopott dalának hamis színpadára,hol énekel a lantos,egy utolsó gyermekdalt. Aludni tér fáradtan kedves sírás,mert örvend,ha igaz holnap újra ébred,hogy unott táncát járja egy szivarért,vagy szippantásnyi mámort vár bérül,hogy gyászdalát most költi a búcsúzó haldoklóra. Senki nem akarja cipelni a koszorút, mellette könnyezni kéne, nem csábító a zokogás senkinek,hát akkor ne temessetek, dobjátok sáncba a tetemet,lemossa a szennylé mint zongoradal száll lelke útilapu mellett darazsak táncát énekelve,míg pattanó húrján elfogy a hangjegy,marad fals nyikorgás a forráscsengéshez.Esti árnyékban bakancsok taposnak pocsolya hasába,szétfröccsen,a kertre fel, míg lefolyik a hold csillog benne, fájdalom könnyét szórva,csöndes sötétségbe,ott zajt sír a csöpp.Elalszik az este mesétlen teste,zizzenve röpköd az estike,s nem hiszi el,hogy senki sem figyel ily éji táncot,itatva holdvilágot,mi beszivárog a kertbe,lefolyik az ágon,hol készül már virága almának, zizegő rügy mögött,harmat alatt.Minden alszik,csak az éjszaka nem ,vigyáz ezer álmot éberen.