Tündérmese a falumról

(Mirának)
Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ, ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó - után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.

Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott
sötét, fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.
A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.

S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok.
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol
víg táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha reggelig
- de ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
- bár akkor talán még idő sem létezett,
- minek? Felesleges,
hiszen a tündér-emberek
varázs-szavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
- akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.

Azóta - ha a falumban ébredek -
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához - már nem szalad -
s amikor odaér,
- nem éhes ő, csak szomjas -
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.