Light my fire

Az áporodott levegő a tüdőmbe hatolt, és elpusztított bennem minden ép szövetet, ahogy a whiskey kesernyés íze égette a torkomat és a bensőmet, azonban ezek az apró tűszúrások semmik azokhoz a késdöfésekhez képest, amik egy hónapja már szépen lassan felemésztenek engem. Milyen furcsa, harminc nap telt el, mégis mintha az idő múlása lelassult volna, olyannyira, hogy egyetlen pillanatnál ragadjon le, és azt ismételje. Pont, mint a tűz. Ahhoz, hogy lángra lobbanjon, elég egy másodperc, de eloltani már órák fáradhatatlan munkája szükséges.

Ha a szerelmem mesélni tudna, milyen a tűz martalékává válni, soha nem melengetnénk magunkat a kandallóban ropogó parázs mellett, vagy adnánk halát, amiért a tűz az élet egyik forrása. Pedig soha nem adott életet, inkább csak elvett, magába szippantotta a karjaiban ragadt lelkeket, mint ahogyan a szerelmemet is. Ha mesélni tudna… de ő már örökre szótlan marad!

Körbenéztem a szobában, amihez annyi emlék fűzött, amennyi whiskey sohasem lesz elég, hogy elmossa őket. A fényképek színességükkel és vidámságukkal csak dühöt és keserűséget ébresztettek bennem, mert rájöttem, hogy soha többé nem élhetem már át azt, amik egy kedves és boldog pillanat kimerevített képei. Az életnek sok fényképből kellene állnia, hogy csak a fontos és szeretetteljes események maradjanak meg, ám a többi, ami felesleges, ami csak elrontja a csodálatos képet, örökre vesszen el.

Olyan gyönyörű volt, fiatal és kiismerhetetlen, egyedül én voltam az, akit közel engedett magához, a gondolataihoz, a tiszta lelkéhez. Nekem adatott meg, hogy minden este mellette hajtsam párnára a fejem, hogy osztozzon velem a testén, a vágyakban, a gyönyörben. Szerencsésnek érezhettem magam, mert felemelt engem az ismeretlenségből, a saját magam köré emelt akadályokból, és megmutatta nekem, milyen is az, amikor az ember szabadon élhet. Ő volt a szellő, ami a gyenge szárnyaimat vitorlaként feszítette ki, hogy áthajózhassam az élet óceánját. De ma már lehorgonyoztam, egy helyben állok, a fájdalom bűzös mocsarában. Levegőre van szükségem, vagy megfulladok!

Az ablakhoz sétáltam, és kitártam, hadd szökjön be a friss levegő. Űzze el ezt a gyomorforgató szagot, az elfojtott emlékek és a keserűség nyomasztó eszenciáját. A tekintetem tovább tévedt a tájra, ami egykor magával ragadott: minden egyes smaragd fűszála, a tenger sós illata, az éjszaka tündöklő arany csillagai, a Hold ezüstös derengése. Gyönyörű volt minden, mint egy szépen megálmodott festmény, de a szerelmespár, ami érzéssel töltötte volna meg a képet, hiányzott. Mi már nem voltunk egy pár. Én voltam, és ő a föld mélyén, én éltem, ő nem, én féltem a tűztől, őt a tűz ölte meg.

Magamba szívtam a levegőt, közben lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy itt áll mellettem. Igazság szerint már meg sem lepődtem, hogy amikor kinyitottam a szemem, nincs itt velem, és nem tudom megfogni a kezét. Persze, furcsák vagyunk mi emberek, mert akkor is próbálkozunk, amikor már nyilvánvaló, hogy felesleges. Egyesek szerint ez a kitartás nemes eszméje, de szerintem csak időpazarlás. Ami azt illeti, nekem rengeteg felesleges percem volt, hogy próbálkozhassak, így ismét lecsuktam a szemem.

Van egy pillanat, amikor az áhított álom valóra válik, még akkor is, ha elérhetetlennek hittük. Olyan perc ez, amikor szabadnak érzed magad, amikor a szíved hevesen verdesi a bordáidat. Felpattant a szemem, és egyszerre átéltem ezt az érzést, mert az ablakban állva harminc nap után végre sikerült meglátnom őt. Nem mertem pislogni, talán nem is akartam, mert olyan gyönyörű volt. Azt a ruhát viselte, amiben örök nyugalomra helyezték. A fehér selymet zászlóként lobogtatta a szél, akárcsak az éjfekete haját. Kedvesen mosolygott, és intett, hogy kövessem.

Két lehetőség közül választhatok: újabb korty whiskeyt csúsztatok le a torkomon, és ahogy a perzselő méreg lemarja a húsomat, úgy kitörli a szerelmem képét, vagy a halála óta először leteszem az italt, és elkezdek élni. Ezen az éjszakán túl fogom élni a halált, átölelem, hogy másnap azt mondhassam, az élet csak akkor fájdalmas, ha nincs jelen a halál.

Az italt a sarokba dobtam, ám a szilánkok csörömpölését csak hallottam, látni már nem láttam. Ugyanazzal a lendülettel kiugrottam az ablakon, és amennyire az erőmből tellett, úgy futottam hozzá. Nem érdekelt, hogy egy ábrándot kergetek. Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki pillangókra vadászik. Megpillantottam mind közül a legszebbet, a markomban akartam tudni, de a lepke bármikor elszállhatott, mert könnyed volt és légies. Csak azt reméltem, hogy a pillangóm velem marad ma estére.

Hatalmas kortyokban szedtem a levegőt, amikor eléje érkeztem. A térdemre támaszkodtam a két kezemmel, mert a tüdőm éppen kívül akart kerülni a testemből, azonban hirtelen hideg kezek fonódtak az állam alá, és kényszerítettek, hogy felpillantsak. Utolsót sóhajtottam, és lassan, gépiesen bólogatva megállapítottam, hogy a pillangó nem szállt el, helyette nekem ragyogott, ahogy a Hold fénye rávetült a porcelán fehér bőrére. A szeme fekete gyémántként csillogott, és a tekintete földöntúlian nyugodt volt. A hűvös ujjak megcirógatták az állam és az arcom.

- Hiányoztál. Már nagyon régen várok rád – suttogtam halkan, miközben elégedetten mosolyogtam.

- Most jött el az idő.

A hangja olyan volt, mintha a tenger mélyéről szólna hozzám. Túl távoli, annak ellenére, hogy itt volt mellettem.

A kezem elindult a dereka felé, már szinte remegtem, hogy hozzáérhessek, a selyem pedig még puhább volt, mint gondoltam.

- Szeretlek! Vissza akarlak kapni!

- Itt vagyok, most már örökre együtt leszünk.

Meg akartam csókolni, mert nekem ezt jelentette az öröklét folytonosan ismétlődő pillanatát. Amikor a szánk összeért, felsóhajtottam, és nyugtáztam magamban, hogy visszakaptam őt, mert a szájánál valóságosabb aligha létezett. Puha finomság, melegség, forróság. Ami az előbb még hideg volt, úgy égetővé vált. Magához ölelt, hozzám bújt, felizzott, majd lángra lobbant a teste. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szája csók közben, ahogyan azt is, hogy a lángok, amik belőle táplálkoznak, nyaldossák a testem. Fullasztóvá vált minden, a bőröm parázsként pattogzott a csontjaimról, éles fájdalom meztelenítette le a koponyámat, de arra gondoltam, hogy már választottam. Ennek megfelelően öleltem magamhoz a halált, és csendben, az ajkaira tapadva vártam, míg hamuvá nem égek.