Aznap késő délután hideg szél fújt, felkavarva a havat, ami legalább eltakarta a sok mocskot. Nem tűntette el, de eltakarta. Sokan vannak így a gondjaikkal is. Nem tűntetik el őket inkább eltakarják mások előtt. Én is ilyen voltam, még most is ilyen vagyok és ilyen is leszek. Nagyon kevés ember tudja, hogy mi van velem, hogy mi hajt előre, vagy mi taszít a mélybe. És ez így van jól, felismertem, hogy nem fejleszt a sok panaszkodás, inkább nem adok okot arra, hogy legyen miért panaszkodni. Persze ok mindig lesz. És talán egyszer leülök egy üveg bor mellett egy papír elé és kiírom magamból ami bánt. És ki tudja, talán egyszer valaki el is olvassa majd, és értékesnek fogja találni. Bár még nem érzem, hogy mi lehetne olyan értékes a szavaimban, de nem tudhatom, hogy más mit lát majd bennük.
Ezen gondolkoztam akkor is, mikor felhívtam. Kevés emberrel szoktam telefonon beszélni, de mivel neten nem tudtam elérni, így maradt ez. Nagyon nem akartam felhívni, de csak rá vágytam akkor. Csak ő tudott boldoggá tenni, vagy feledtetni a bánatom. Mármint a bánatom egy részét, mert a másik részét épp az iránta érzett szerelem táplálta. Tudtam, hogy örül neki, ha felhívom és elmondom mi bánt. Azt mondta, hogy találkozzunk a Lurdy Házban egy kínai büfében mivel az közel van ahhoz ahol lakom, azaz az egyes villamos vonalán, ő még egy volt jégpályánál van, de sietni fog. Egyszer írta, hogy az ember mellett lennie kell valakinek, akinek elmondhatja, hogy mi bántja, aki meghallgatja és segít neki. Hát nekem ő volt ez az ember. A lelki szemetesládám, de mivel ez egy olyan csúnya szó, így nevezzük barátnak. Ő volt a legjobb barátom. A legfurcsább ember, akivel addig találkoztam, és ez pozitív értelemben értendő.
A családomra rég nem számíthattam, elzárkóztam kispolgári proletár hozzáállásuk elől és inkább elmenekültem, mintsem hogy elmondjam nekik mi bánt. Megszoktam már, hogy nem kezelnék a helyzetet úgy, ahogy az megkívánná. Mintha az ember nem állna másból, mint a munkára való törekvésből, abból, hogy megszületik, tanul, dolgozik, gyereket nevel, - ami esetemben inkább egy sablon mintapéldájának felelt volna meg a középkorból, semmint modern gyermeknevelésből – aztán megöregszik és meghal. Érzelem? Ugyan, a gépeket nem az hajtja, ahogy a kocsikat sem. Az ember mégis lassan több érzelmet táplál ezek iránt, mint a többi társa iránt. Egy idő után bánni kezdtem, hogy vannak érzéseim, úgy gondoltam, hogy ezek visszatartanak. Ez ráfordított a művészetekre, írni, rajzolni kezdtem. Aztán elmentem egy kiállításra, ahol amatőr művészek képei, festményei, szobrai voltak kiállítva. Ott ismertem meg őt. Egy fekete-fehér festményt néztem, egy lányt ábrázolt, aki egy ezüst szívet fog, mögötte egy démon öleli át. Nem tudtam hová tenni a képet, de a film-noir hatás tetszett, ugyanis néhol használt színeket aki festette. Az ezüst szívnél, a lány kék szeménél, a démon szeménél, amely egyike kék volt, a másik sárga. A lány vörös ajkánál, a démon szájából szivárgó vérnél, a lány nyakánál lévő két pontból szivárgó vérnél. A démon karját, és arcát elszórva borító sárgás férgeknél. Szerző neve nem szerepelt a képen. Aztán egy hang azt kérdezte, hogy szerintem mit ábrázolhat a kép. Nem tudtam megmondani. Ő volt az. Nézte a képet, az arcára valami melankolikus nemtörődömség, és érdeklődés látszott, ahogy a vászonra meredt. Azt mondta, hogy azért nem tudom megmondani, mert nem tudom a képet mihez kötni. Túl sok minden jut eszembe róla külön-külön, de ezeket elnyomja a többi dolog, amit nem tudok hová kötni. A válasza meglepett. Átgondoltam és igaz volt. Megkérdeztem tőle ismeri-e azt, aki festette. Azt mondta, hogy ismeri, de nem véletlenül nincs kint a neve annak, aki festette, így nem szeretne beszélni róla. Nem firtattam tovább. Beszélgetni kezdtünk. Aztán lassan eljött a búcsúzás, és kiléptünk a havas utcára. Este volt, és azt mondta, hogy hazakísér. Közben beszélgettünk. Megnyíltam neki, elmondtam minden bánatom, megbíztam benne, és ő végig mosolygott. Mikor befejeztem megköszönte, hogy mindezt elmondtam neki, és elmondta a véleményét, hogy beszélnem kéne a szüleimmel, és hagynom kéne, hogy megismerjenek. Hazaérkeztünk, ő pedig a kezét nyújtotta felém, bár ez több szálon is elindította bennem a „parát”, egyrészről a lánynak kell kezet nyújtania először, és az lennék én, másodszor, ugye nem akar kezet csókolni nekem… !? Szerencsére nem akart, csak megfogta a kezem. Ilyet is rég láttam férfitől. Adott egy névjegykártyát, és azt mondta, hogyha bármi bajom lenne, hívjam nyugodtan. Én pedig a szaván fogtam. Hat év volt köztünk, mint később kiderült, én nem egészen töltöttem be a tizennyolcat, ő pedig a huszonnégyet. Pár nap alatt vonzódni kezdtem hozzá. A találkozás utáni negyedik hónap volt, február huszonhatodika. Megérkeztem a kínaihoz, de ő még nem volt ott. Vártam egy kicsit, addig nem rendeltem semmit. Nemsokára befutott, hosszú fekete kabátban, kifestett szemöldökkel, mint valami goth lovag. Megkérdezte mit rendelek, majd kért. Ő valami ízletes kacsafalatokat rendelt, én szezámmagos csirkét. Kicsit leragadt mikor kihozta és letette a tányérra. Csak nézte az ételt, mintha szuggerálná, én pedig megkérdeztem, hogy kér-e, mire felém hajolt. Megetettem egy falattal, mire szomorúan megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem az. Nem az, mi nem az? – kérdeztem, és ő pedig azt mondta, hogy az íze. De aztán elhessegette a kérdést, amit fel szerettem volna tenni és megkérdezte, hogy mi a baj. Persze köntörfalaztam, és előadtam a van egy fiú, de nem szeret, és blablabla, hogy mondjam el neki, hogy szeretem mesét és vártam, hogy vajon mit fog tanácsolni. Megkérdezte, hogy honnét ismerem a fiút, mire mondtam, hogy egy suliba járunk. Ez olyan mindennapos. Azt mondta, hogy keltsem fel valamivel a srác figyelmét, menjek oda valami semmi ürüggyel, hogy beszélgetést kezdeményezzek, pl. nem látta-e ezt meg ezt a tanárt, vagy valami. Ha minden jól megy hatni fog rá a dolog, mivel bennem van az a báj. Bár ezt először nem tudtam hová tenni, aztán felfogtam, és elpirultam.
Beszélgettünk tovább, ő az ujjait összetéve hallgatott. Akkor láttam, hogy a körmei be vannak festve. Aztán ránéztem az órámra. A szezámmagos csirke maradványai a tányérban hevertek, de nekem meg haza kellett mennem. De annyira ki akartam még élvezni az időt, legalább egy kicsit, és aztán eszembe jutott, hogy úgyis hazakísér majd, és ennek megörültem.
Elindultunk, miután fizetett. Kint hideg volt. Nagyon hideg és esett a hó. Eszméletlenül hideg. Borzongatóan csontropogtatóan, nagyon hideg. És még sorolhatnám. Mentem célirányosan a villamos felé, gondoltam csak nem ütnek el, ha átvágunk az úttesten, de azt mondta, hogy miért nem sétálunk egy kicsit. Persze, csak ha nem kell nagyon sietnem. Mert olyan szép idő van. Bár szebb halálnemet is el tudtam volna képzelni a fagyhalálnál, végül is a tudat, hogy azzal halsz meg, akit szeretsz legyőzte az aggályaimat, amiket az élethez való ragaszkodás állított, így elindultunk célirányosan a hóval fedett vágyaimon. Bárcsak elmondhatnám neki. Aztán megcsörrent a telefonom, anyám volt az, aki nem le akart szúrni, hogy nem megyek haza időben, hanem azt mondta, hogy menjek el a nagyanyámhoz, mert apámmal elmennek az estére, és nem akarnak egyedül hagyni. - Ez az anya, alázz még, hogy nem bíztok bennem. - Mikor letettem és elmondtam a tanulságot, mosolyogni kezdett, és fellelkesült. Nem értettem, de azt mondta, hogy így több időm van, anyámék is kikapcsolódnak kicsit, és én is. Ezt szerettem benne, hogy olyan könnyen rávilágított egy másik oldalra, amit sokkal nehezebb volt észrevenni, de annál többet adott. Belékaroltam és továbbmentünk. Felvetette, hogy kísérjem el Népligetre, meglátogatja két barátja akik nemsokára megérkeznek, és utána elkísér a metróig, ha már mamámhoz megyek metróval. Ennek örültem. Leültünk egy padra a bejárattól nem messze. Kiböktem, hogy mennyire nem vagyok elégedett magammal és hogy mennyire rossz, hogy nem mondhatom el senkinek, amit érzek, hogy nem segíthet senki, és, hogy legszívesebben kiölném magamból az érzelmet, mint valami gócot, hogy ne fájjon ennyire a tétlenség. Arra számítottam, hogy megretten majd, vagy valami, de megkaptam a szokásos mosolyt, mint mindig. Azt mondta ismert egyszer két fiút, akiből az egyikre nagyon hasonlítok. Unokatestvérek voltak. A családjuk különböző volt, az idősebbnek volt testvére, anyja apja, a fiatalabb az anyjáékkal és a nagyszüleivel élt. Nagyon szerették egymást, de a családjaik nem nagyon. Versengtek egymással azon, hogy vajon melyikkőjük a jobb, és a rivalizálás kihatott a két srác kapcsolatára is. Nem engedték közel egymáshoz őket, mert féltek attól, hogy a fiatal lehúzza az idősebbet. Ők is versengeni kezdtek egymással. Az idősebbik valahogy soha nem tudta értékelni amije volt, a fiatalabb pedig nem értette, hogy miért, neki nem volt annyi minden megadva akkor, mint az idősebbnek, ő mégis mindig mosolygott. Az idő elhozta a választ, mivel rájött, hogy az idősebbet elnyomták és nem szerették. Magába forduló zárkózott középiskolás lett, míg a fiatal élete nagy fordulópontjához készült, elköltözött végre a nagyszülőktől, miután a szülei elváltak és az apja talált valaki mást. Az anyja hazamenekült. Közben mindketten találtak egy lányt. Mindig volt egy lány. A fiatalabb hat évig volt szerelmes egy osztálytársnőjébe, akivel egyszer, vagy talán kétszer össze is jöttek. Abban az évben ismerte meg azt a lányt aki elfeledtette vele, persze közben is voltak lányok. Az unokatesója egy másikat, de neki már előtte volt barátnője. Az idősebbnek összejött, neki nem. Az idősebb nem értékelte a barátnőjét, semmibe vette, és nem mert lépni. A lány végigszenvedte a nyarat, majd szakított. A fiatalabb együtt aludhatott a kiszemeltjével, de nem jöttek össze. A lány mást szeretett. A fiú akkor kezdett zülleni. Rossz társaságba keveredett, de szabad volt. Eljött az ősz és mire tél lett a srác megkapta akit akart, az unokatesója rájött, hogy szerelmes abba a lányba, és összeomlott, amiért nem kaphatta meg. A fiatalabb kér hónapig volt együtt azzal a lánnyal, lefeküdtek egymással, majd a lány három nappal később kidobta. Az elkövetkezendő pár évben a fiatalabb elvesztette a szabadságát, ingázott, lógott, lébecolt, de a középiskola elkezdése közben elkezdett írni és egy kicsit minden érdekelte. Az iskolájának köszönhette, hogy elkezdte érdekelni a város, amelyben laktak, és amelyről az unokatesója már annyit tudott. Múzeumba kezdtek együtt járni, moziba, nagy terveket szövögettek, mint a legtöbb kamasz, közben persze a fiatalabbat elnyomták, amiből kifejlődött valami, ami mér már az öngyűlöletbe taszította. Író szeretett volna lenni, de a pszichológia volt az álma, az idősebb történész, majd később a politika felé sodorta az élet. A szerelme megmaradt plátóinak, a lány, akit szeretett megváltozott. Magát okolta, hogy nem mentette meg. A fiatalt elkezdte jobban érdekelni a lélek, közben lett egy távolsági kapcsolata, majd egy be nem teljesült románc, aminek ő vetett véget. Az idősebb féltékeny volt erre, neki is megtetszett a lány, akit a fiatalabb elszalasztott, és akit utána már nem szerezhetett meg. Össze szeretett volna jönni vele, de nem tudott. A fiatalabbnak közben lett egy barátnője és elszökött otthonról, hogy a lánnyal tudjon lenni. Sulit váltott. Visszament a nagyszüleihez, akik szerették volna azóta, hogy elment. Négy év telt el azóta. Az idősebb javában főiskolás volt, harmadéves, de a sok csúszás miatt még hátra van pár éve. Három és fél évre rá 2010-ben az idősebb elindult a választásokon képviselőjelöltként. A szülei akkor váltak. Közben gyógyszeres kezelést kapott egy régóta húzódó pszichológiai betegségre, aminek a gyökere egy régi szerelem elvesztésében húzódott. Huszonhárom éves volt akkor. A fiatalabbról kiderült, hogy szkizoid személyiségzavarban szenved, de nem volt helytálló az orvosi vélemény így elvetette a gyógyszereket. Elveszítette a barátnőjét, akivel közel három és fél évet volt, de többször tiltották el őket egymástól, a lány megcsalta, és elhagyta, de a fiú kitartott, persze szerzett egy pár vágást a karjára. - A második eltiltás azért volt, mert a fiút a lány bátyjával és pár haverjával lakásbetörésen kapták. A sértett az egyik közös barátjuk volt, az indok nem számít. A fiú megint összetört, nem akarta ezt, csak nem akart nemet mondani. Még jobban magába zárkózott. Attól a naptól fogva ez is megváltozott. A lecke hatott. - A szakítás után pár hónapra még titokban együtt voltak, aztán lett egy távkapcsolata egy lánnyal, akit egy irodalmi oldalon ismert meg. A kapcsolatnak négy hónap múlva vége lett. A srác padlón volt és az unokatesójától kért gyógyszereket. Az idősebb közben megismert egy lányt, de nem lehettek együtt, mert barátja volt. Aztán az év végén összejött egy lánnyal, a fiatalabbik pedig megismert egyet egy irodalmi oldalon. De akkor is a két unokatestvér két véleményen volt, ahogy mindig is kettéágaztak, mégis olyan hasonlóak voltak, hogy összekeverték őket néha. Az idősebb be akarta gyógyszerezni a világot, hogy megszabadítsa azt az érzelmektől, míg a fiatal magából akarta kiölni azt, hogy beépüljön a világba, úgy érezte ettől lesz boldog, mert senki sem fogja szeretni őt úgy, ahogyan ő szeret. Nem bírta elviselni, hogy egyes emberek szemében soha nem tud megváltozni. Egyszer azt mondta, jó lenne, ha új arca lenne. Akkor nem homályosítani el a többit az, amit gondolnak róla, ha meglátják. Arról jutott eszembe ez a kis történet, amit mondtál. Konklúzió nincs, talán csak az, hogy ez a két ember soha nem engedte el egymást, míg mindenki más elengedte őket. – mondta gyorsan, mert csörögni kezdett a telefonja.
Á. szia! Igen, bocsi, hogy zavartalak, csak boldog születésnapot szerettem volna kívánni… igen, azért küldtem az sms-t… remélem minden rendben… aha… értem, hát akkor mindegy, de majd valamikor összefuthatnánk, vagy valami… igen, majd megoldjuk… legyen szép estéd… puszi.
És az utolsó szót csak tátogta, nem tudtam leolvasni a szájáról. Mikor észrevette, hogy figyelem, azt mondta, hogy vannak dolgok, amiket nem szeretnénk kimondani, nehogy a másik ember tudja. De a lelkünknek jót tesz, ha eltátogjuk. Akkor kijön, ami bent van, a másik ember mégsem tudja meg. Majd újra az a már-már bájos mosoly.
A történet végét akartam hallani, mire kelletlenül elmondta, hogy az idősebbel szakított a lány, majd a fiatalabb összehozta azzal a lánnyal, akivel három és fél évig volt. A fiatal nem jött össze azzal a lánnyal, akit megismert, de azóta is nagyon jó barátok, viszont megismert egy másik lányt, akivel összejöttek. Közel négy hónap után szakítottak, a srác pedig ki akarta ölni magából az érzéseit, hogy ne fájjon neki a ragaszkodás, hogy nem lehet együtt azzal, akit szeret, miközben az idősebb épp akkor szokott le a gyógyszerekről. Le akarta győzni a szerelmet... mármint a fiatalabbik. De a szerelmet nem lehet legyőzni. - mondta és mosolyogni kezdett. Felhajtotta a garbója ujját, az alkarján széles hurkolt felirat: Omnia Vincit Amor. - Apámtól egyszer kértem egy idegen szavak szótárát, aminek a hátuljában olvastam ezt a feliratot: A szerelem mindent legyőz. Abban az időben nagyon sokat segített nekem. És ha már láttad, akkor itt a másik, - és most a másik garbó ujja következett, - a felirat: Veni, Vidi, Vici: Jöttem, láttam, győztem. A srác elfogadta ezt, és saját magát, de nem engedett közel senkit magához. Azokat az éjszakákat, amiket magányosan töltött néhány hivatásos tette kellemessé. Volt, hogy csak azért fizetett, hogy egy lány átölelje, miközben alszik, vagy, hogy adjon neki egy csókot. Tudom, nem a legszebb befejezés, de hidd el, ott rejlik benne a szabadság, amit soha nem tudott összekapcsolni a szerelemmel és ami ily módon taszította el a boldogságtól, hogy kiteljesedjen. De talált egy másik utat, hogy a maga ura legyen. Persze a szerelem ott van még a szívében az iránt a lány iránt, de elfogadta, hogy nem illenek össze, ahogy az unokatesója is anno. De a kapcsolat szépsége erőt ad neki és néha reménnyel tölti el, ilyenkor meggyőzi magát, hogy ő is így ragaszkodik, csak nem olyan fontos neki egy párkapcsolat. Hogyha fontos lenne ugyanígy érezne és ugyanilyen fontos lenne neki is. De ezek csak álmodozások és ezt ő is tudja. Néha elmegy azokra a helyekre, ahol együtt voltak, hogy emlékezzen. Olyankor mindig kicsit meghal belűről és kicsit újjáéled. Azon a helyen, ahol először csókolóztak kamerák voltak. Megszerezte a felvételt arról a fél óráról. Sokszor megnézi. Erőt ad neki. Mostanság rászorult családoknak segít családpedagógiai mentorként, és azoknak az embereknek akikkel összehozza a sors. Az unokatesója befejezte a főiskolát, és készül a választásokra. Még együtt vannak azzal a lánnyal, akivel az unokatesója hozta össze. A világ szép és jó. Nem olyan, mint tíz éve, mikor egy téli estén a jövőről fantáziálgattak, hanem azt hiszem jobb. Sokkal több annál. Valóságos jó, a maximum. De bocsi, hogy így rád zúdítottam ezt. Egyébként ha lesz majd egy hely, amitől rossz kedved lesz, ha elmész mellette vagy ott leszel csináld azt, hogy töltsd meg jó emlékekkel. Menjetek el barátokkal oda, vagy olyan emberekkel, akiket szeretsz. És akkor legközelebb már nem csak a rosszra fogsz emlékezni, hanem a jóra is. Apró cheat de beválik (bájos mosoly)… Megjöttek! Talpra ugrott, megvárta, még én is felállok, és kivetette magát a hóba.
Egy nő, és egy férfi érkezett, mindketten fiatalosak voltak. Bemutatkoztak és elindultunk a lejáró felé. Közben megkérdezte, hogy van-e bluetooth a telefonomon, mert átküld egy számot. Átküldte, közben azt mondta az új jövevényeknek, hogy elment ahhoz a jégpályához amiről beszélt és jobban érzi magát, mire a lány azt mondta neki, hogyha még mindig szereti, akkor beszéljen vele, bár ebből nem sok mindent értettem, de nem kérdeztem, csak hallgattam. Azt mondta nemrég beszéltek és, hogy minden rendben van és ne beszéljenek most erről, majd mindent elmond. A fiú közben elkezdett beszélni a politikáról elvágva a beszélgetést, ami kicsit bunkó dolog volt. Nem értettem ezt sem, mintha kizártak volna a beszélgetésből. Elértünk a metrót, adott két puszit, majd elment a többiekkel. Búcsúzóul azt mondta, hogy hívjam nyugodtan Lementem és közben benyomtam a zenét amit átküldött. Akkor esett le a történet, amit mondott. Hogy ki ez a két ember, aki jött. Utána akartam menni, de nem ment a lábam. Csak ültem ott, és hallgattam a metró zaját, ami lassan közeledett, és elnyomta a számot. Azt hiszem sírtam. Majd megláttam, hogy jön le a lépcsőn, elém állt és a kezét nyújtotta. Mikor felálltam homlokon csókolt, majd arcon aztán szájon. Csókolóztunk, közben a szám ment a fejembe, amit átküldött. Semmit sem éreztem. Pár óra alatt semmivé vált minden. Azt súgta a fülembe, hogy soha ne fojtsam el az érzéseimet. Csak próbáljam mindenből kihozni a pozitívumot. Mert mindenben ott rejlik. Csak a ragaszkodás szétszakítja. Aztán felment a lépcsőn. Csak a zene maradt utána. Akkor láttam utoljára. Egyszer-kétszer írt, aztán többé nem. Pár héttel később március harmadikán ugyanabban a galériában egy képre lettem figyelmes. Nem volt rajta az alkotó neve, ezt kerestem rajta először. Egy aluljárót ábrázolt. Egy óriási fekete madár a csőrét egy lány ajkához tartja. A lány sír, könnyei vörösek. Üres szemgödrök. A madár szárnya ki vannak tárva, mellettük egy alak egy másik alak előtt térdel, gyűrűvel a kezében. Fekete reverendában vannak, az arcuk nem látszik a falon pirossal 02.26... Sehol sem találtam a teremben. Elfutottam. A hó körülöttem eltakart mindent, fehér fátyolba tartva a fájdalmam. Akkor döntöttem el, hogy soha nem akarom látni. Itt a vége…
Hogy azóta mi történt velem? Épp a felkelő napot nézem, a borom elfogyott. A diplomamunkám félkészen hever az asztalon. Lassan öt év telt el. Pszichológus leszek. A szüleim négy éve elváltak. Anyám öngyilkos lett, apám alkoholista. Nem tudom mi van vele. A nagymamám meghalt, a lakását állami támogatásokból tartom fent. Néha festek, néha rajzolok valamint. Írok, bár csak ilyen kezdetleges írásokat, mint ez is itt. De ki tudja, talán egyszer valaki elolvassa majd, és értékesnek fogja találni. Bár még nem érzem, hogy mi lehetne olyan értékes a szavaimban, de nem tudhatom, hogy más mit lát majd bennük…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése