Hópelyhek (KK-SZB)

Még nem volt világos, mikor felébredtem, de éreztem magamban az életképtelenséget. Felkeltem, majd végignéztem az ágyon fekvő női testen. Feszes popsi, göndör haj, gyönyörű bőr. A hajnali fények lágyan terültek szét rajta. Kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár citromlevet. Legszívesebben visszamentem volna a szobába a lányhoz - akit csak tegnap ismertem meg -, hogy végigcsókoljam a testét, de nem akartam felkelteni, így átmentem a vendégszobába a gépemért, majd vissza a konyhába. Hallgattam a ventillátorok nyugtató duruzsolását, miközben a kétszersültet vettem elő a szekrényből, hogy áfonyalekvárt kenjek rá, és megegyem. Úgy gondoltam, ha nem tudok aludni, legalább dolgozzak valamit. Miközben a program töltődött, a tegnap estén járt az eszem, és próbáltam elhinni, hogy szerencsés vagyok. Aki nem tudná, DJ vagyok, sok irigyem szerint egyszerű laptop DJ, de az irigyeimre már kamaszkorom óta nem hallgatok. Irigyeim, akik anélkül fikáznak, hogy tudnák, mi a jó, vagy hogy csinálhatom jobban, amit csinálok. Aki csak leírja a munkám, egyszerűen, minden ok nélkül, az irigy. És mint minden ilyen embert, azt is sajnálni fogom.

A program betöltötte az előző munkamenetemet, amit tegnap a buszon kezdtem el. Fejhallgatót tettem fel, és haraptam egyet a kenyérből. A csúszkával a kurzort irányítva a lejátszás-gomb körül köröztem, hogy felkészüljek arra, hogy kizárjak mindent, és alkossak. Az első kutyások már a ház előtt ordibáltak a kutyáiknak, én pedig tudtam, hogy ez folytatódni fog tovább. Kattintottam. 

Mikor befejeztem, a mix már elérte a hetedik percet, és a színes sávok belepték a képernyőt. Előre generált hangok, és általam felvett, majd szerkesztettek követték és keresztezték egymást a képernyőn. Köztük volt az a vágott hanganyag, amit a tegnap esti szeretkezés során vettem fel a telefonom hangrögzítőjével, majd szerkesztettem. A lánynak csodaszép hangja volt, de ahogy tettette az orgazmust közben, megölte a varázst. Bár a hangot felhasználtam, mint nyereséget a pillant oltárán, mégis eldöntöttem, hogyha beszélhetünk következő alkalomról, akkor mindenképp figyelmeztetem, hogy nem kell megjátszania magát. Tojásrántottát csináltam, hozzá pirítóst, és kávét - még szerencse, hogy találtam otthon, hiszen nem kávézok sűrűn - majd bevittem, és felkeltettem a lányt. Mikor látta, hogy hány óra, sietve öltözködni kezdett, hogy be kell mennie suliba, és mikor értetlenkedtem, hogy szombaton, elmondta, hogy zéhája lesz, de majd beszélünk. Miután elrohant, arra gondoltam, hogy jobb így, legalább tehetem a dolgom. Megettem a tojást és a többit, felöltöztem, és kimentem kocogni. 

Tegnap este egy helyi klubban léptem fel, és tétje volt az estének, ettől függött, hogy rezidens leszek-e azon a helyen. Sokan voltak, így nem aggódtam, szerencsére a pénz is sok volt. Pár lány, és srác is odajött, akikről fixen tudtam, hogy nem ismernek engem, és most láttak először, de kitartóan pózoltam, és játszottam a szerepem. A lány, akivel az éjszakát töltöttem is ilyen volt. Odajött, beszélgettünk, de nem igazán érdeklődött aziránt, hogy ki vagyok, elég volt neki a puszta tudat, hogy van hírem, és talán sikeresnek is mondhatnak páran. Rendeltem nekik egy üveg pezsgőt, és láttam, hogy majd’ maguk alá élveztek a gyönyörtől. A tudat, hogy ez nem nekem szól, hanem a tárcámnak, és annak a felszínes képnek, amit el tudtak képzelni rólam, finoman szólva is gyomorforgató volt, és mindeközben tudtam, hogy akármelyik gyökér a teremben a fél karját is odaadta volna, hogy ebben a helyzetben legyen, mint én. Engem csak az érdekelt, hogy megismerjem a göndör lányt. A barátnői lassan elléptek, én pedig felajánlottam, hogy taxival hazaviszem, de ő fel akart jönni hozzám. Nem tagadom, egy percig sem jutott eszembe, hogy ne használjam ki a helyzetet. 

A hidegben kocogni valószínűleg hülye ötlet volt, annál is inkább, mert utána minden levegővétel olyan volt, mintha pengéket nyelnék. Ittam egy teát, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy miért vagyok szomorú. Persze a válasz egyszerű volt, már több napja újra és újra kísértett a vágyakozás, de nem tehettem semmit, mikor elért, védtelen voltam, és letepert. Egy lány írt nekem, hogy találkoznunk kell, és reméli, hogy le tudok menni hozzá. Nem messze lakott a fővárostól, így összeszedtem egy pár cuccot, és elindultam, hogy béreljek egy kocsit. A fegyverem majdnem otthon hagytam, de aztán meglett az engedélyem, és arra gondoltam, ha úgyis kocsival megyek, beugrok a lőtérre visszafelé. Éreztem, hogy vezetni támadt kedvem, gondoltam, hogyha elmegyek, akkor jobb lesz. Az érzések viaskodtak a lelkemért. 

Útközben volt időm elmélkedni kicsit. Már dél körül járt az idő, és gondolatban egy zenét írtam. Arra koncentráltam milyen lesz, ahogy a lelkeket bombázza, de nem jött ki, nem tudtam alkotni. Megérkeztem a szülővárosomba, és felhívtam a lányt, nemsokára ott volt a megbeszélt parkolóban, és nekem megint ő járt az eszemben, néztem a helyet, ahol először találkoztunk, és rágyújtottam. Több hónapja először. De nem bírtam. 

Bár sütött a nap, indokolatlannak tartottam a lány szemén a nagy napszemüveget, és mikor rákérdeztem, sírva fakadt. Levette a szemüveget, és láttam, hogy valaki rendesen elintézte, a bal szeme alatt vörös-lila színben tündökölt a bőr. Megkérdeztem ki tette, mire elmondta, hogy a vőlegénye volt. A sráccal konkrétan nem volt bajom, talán csak azzal, hogy túl egyszerű volt. Az egyszerűség számomra nem vezetett jóra. Aki egyszerű, nehezebben tudja kontrollálni magát, és nagyobb benne az ösztönös viselkedésre való hajlam. A gond csak az volt, hogy a közös gyerekük az albérletben maradt, és rajtam kívül nem beszélhetett senkivel, bennem megbízott, hogy nem adom tovább. Adtam neki pénzt ebédre, mert a pénztárcája is otthon maradt, majd elindultam az albérlet felé. Tudtam, hogy nem fogok olyan egyszerűen bejutni, úgyhogy tervet kellett kieszelnem. Valahogy rögtön beugrott, hogy mit kell tennem. A lakáshoz hajtottam, a kódot tudtam. A sálamat a szám elé tekertem, és kopogtam. Gondoltam, hogy nem nyitja csak úgy ki az ajtót, de nem volt rajta kukucskáló, az arcom pedig nem láthatta a levélrésen kikandikálva. Azt mondtam neki, hogy a szomszédja vagyok, és ha a piros Ford az ő kocsija, akkor jöjjön gyorsan, mert egy nő épp most ereszti le a kerekeket. Több sem kellett, az ajtó kitárult. A következő pillanatokból csak foltok maradtak meg. Gyomorszájon rúgtam, miközben a pisztolyom ráfogtam, ő megcsúszott és elesett. A következő rúgásom eltörte azt a kezét, amivel az arcát akarta védeni. Próbáltam nyugodtan elmagyarázni neki, hogyha még egyszer megtudom, hogy bántott valakit, kicsinálom. Biztosítottam róla, hogy meg fogom tudni, majd bementem a szobába a kicsiért, összeszedtem néhány cuccot, miközben nyomatékosítanom kellett a helyzetet felé, hogy meg kell változnia, és el kell költöznie innét holnapig. A gyereket elvittem az anyjához, de közben a hányinger kerülgetett. Az anya megköszönte a segítséget, én pedig mondtam, hogy sajnos mennem kell, holnapig aludjon egy barátjánál, aztán menjen haza, de hívja fel egy rendőr ismerősömet, akinek megadtam a számát, és elmenekültem a közelükből.

A kisgyermeket rólam nevezte el az a lány. A lőtér felé menet ez járt az eszemben. A lövöldözés jót tett, mire végeztem, már sötétség borult a tájra körülöttem. A főiskolánál találtam magam, az egyik régi barátot keresve, akiből azóta tanár lett. Valahogy úgy gondoltam, ő megért.

A könyvtárba mentünk, gondolta, ott nyugodtabb a légkör. Ahogy leültünk, és rám nézett, elsírtam magam. Nem bírtam tovább, az összes lelki nyomoromat akartam kiűzni ezzel, de szégyelltem a könnyeim. Azt mondta, hogy engedjem csak ki nyugodtan, addig elővett egy laposüveget, és meghúzta. Mikor úgy látta, hogy jobban vagyok, felém nyújtotta, én pedig szintén meghúztam. Valami ánizsos ízt éreztem, citrommal, és rájöttem, hogy nem alkohol volt. Pedig reménykedtem. Rögtön éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Elmondtam a történetem a szerencsétlen DJ-ről, aki megkapta a régi nagy szerelme esküvői meghívóját, és azóta nem tud rendesen élni. És folyamatosan arra gondol, hogy ő volt talán, akivel boldog lehetett volna, és elcseszte. Nem lépett, mikor léphetett volna, és lecsapták a kezéről. Hogy nem tudja feldolgozni, ami történt.

A tanár azt mondta, hogyha összetartoznak, nem csak rajta fog múlni a dolog, hogy kettőn áll a vásár. Ha mégsem így van, de szerelmes a nőbe, boldogítsa a tudat, hogy boldog. Fogadja el, és lépjen tovább. Adjon esélyt annak, aki a szívét akarja majd. Ne zárkózzon el, többet úgy sem tehet. 

Egy gondolatot mondott, amit már hallottam tőle:  A világon az egyik legelviselhetetlenebb dolog, ha valaki egyik napról a másikra kiszakítja magát a szívedből, mély szakadékot hagyva maga után ott, ahol az elképzelt jövőtök állt. A legkönnyebb amit tehetsz, hogy újratervezel, a szakadékot pedig betemeted a téged körülvevők szeretetével. A legnehezebb? Vársz. Hangtalan árnyként követve azt az életet, aminek nem vagy többé a része. Nem szólsz, nem beszélsz hozzá, csak vársz. Figyelsz. Ha van jövőtök egymás mellett egy nap a tükörbe nézve megpillant téged, amint mögötte állsz. Azt mondta, hogy mennie kell, de majd beszélünk. Megköszöntem neki, hogy fogadott,és eldöntöttem, hogy a városban éjszakázok. 

A folyóparton iszonyatos hideggel köszöntött a január, én pedig fel akartam hívni, hogy halljam a hangját. Örülni akartam a boldogságának, és boldog lenni attól, hogy ő az. A hó egyenletesen kezdett el hullani. Körülnéztem, hogy nem-e jön senki, és a fegyveremért nyúltam.  A cső vége kellemesen langyos volt, ahogy az álkapcsom alá helyeztem. Arra gondoltam, hogy egyszerűen főbe lövöm magam. Menekülni akartam az érzés elől, mikor hallottam, hogy mögöttem tapsolnak. Hátrafordultam, és mikor megláttam a padon ülő fiatalt, elejtettem a fegyvert. 

– Ez lett volna a fényes jövő, amit el akartunk érni?! – kérdezte a fiatalkori énem magamtól, majd rágyújtott. Ez a folyamatos küzdelem végkimenetele? Öngyilkosság? Menekülés az ellen, amit nem tudsz elrejteni?! Emlékszel még?! Meg akartuk váltani a világot a zenénkkel. Jobbá tenni, őszinte reményt, és örömöt adni az embereknek. Hitet. Szerinted elértük?! Bedrogozott árnyembereknek koncertezve, kósza numeráktól összetörve, lelki nyomorékon?! Olyanná váltál, mint a többi. Régen… régen elhitted, hogyha majd pénzt keresel a zenéddel, meg tudod változtatni az embereket. De ugyanarra a szintre süllyedtél. Elfeded az igazi boldogság lényegének eszméjét, és leragadsz a felszínes szarságoknál. Jobb telefon, új tévé, egy kis anyag néha, hogy ne pusztulj bele az önmagad által teremtett sivárságba. Gyáva vagy! Gyávává tettél engem! Nem mersz lépni, nem mersz szeretni, és boldog lenni, mersz félsz attól, hogy mi lesz, ha elmúlik! Nem mersz elengedni senkit, akihez ragaszkodtál, inkább nem ragaszkodsz senkihez. 

– A cigaretta végét elém pöcköli, ami olvadásra készteti maga körül a havat. Néztem a csikket, ahogy egyre halványul a parázs a végén, majd a tiszta hópelyhek végül legyőzik a tárgyiasított emberi függőséget, és megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Talán mindannyian, akik szenvedünk a világtól, hópelyhek vagyunk. Ha elég erősek vagyunk, és kitartóak, alászállva az emberi mocsokra, elfedhetjük azt, valami eufóriát hozva az emberek szívében, akik majd összegyúrnak minket egésszé, és egymást dobálják velünk. Megtörténhet, hogy minket látva, és elfogadva, szívek lágyulnak majd meg valahol, és sok vidámság kíséri megjelenésünket. Kisgyerekek ugrándoznak majd, miközben körbevesszük őket, vagy épp a kinyújtott nyelvük hegyén olvadunk eggyé velük.  Szerelmesek írják belénk üzeneteiket, vagy feküdnek ránk, hogy őszinte érzésekkel váljon testük angyallá általunk. Még láttam, hogy tűnök el a fák között a múltban, miközben az akkori jelenben a telefonom kicsöngött. Mikor felvette és köszönt, örült, tudta, hogy én hívom, és ez több volt, mint amit kívánhattam volna jelenleg. Biztosítottam róla, hogy elmegyek az esküvőjére, megköszöntem a meghívást, és csevegtünk kicsit. Miután letettem a telefont, neten megkerestem az egyik hotel számát, és felhívtam. Be kellett fejeznem a számot, amin dolgoztam. És kellett még olyan ánizsos citromos löttyöt szereznem. Az íze még a számban volt, és imádtam.    

Sötét fohász (KK-KMZS)

nézz most ki az utcára ha mersz,
szívd csak be a létnek szagát,
hagyd el a tested még egyszer,
mert szeretnek, de mit ér ha fáj?

falánk vagy Te is, miért rejtenéd,
hiszen ennünk kell, ez természetes,
de ne mástól vedd el kérlek az övét,
neked is volt még, miért adtad el?

fegyverek ropogása hoz boldogságot?
dehogy hoz, zaja csak fájdalmat szül,
és felcseperedve égeti el a reményt,
mit minden ember egész életében ûz.
halott emberek sora hullajtja könnyeit,
azokon lépünk majd, suhanunk tovább,
rózsaszirmok azok, mik oltárhoz vezetnek,
vagy csak könnycseppek, amik az esőt hozzák.

4 (+18)

„Egyszer egy szép nyári este hallottam egy történetet egy bohócról. Ez a bohóc nagyon értett hozzá, hogy megnevettesse az embereket, de ő maga semmin nem tudott nevetni. Egy napon azonban találkozott egy öreg nénivel, aki adott neki egy kis csomagot, amiért az megnevettette őt, a férje temetésének a napján. A kis csomag egy bélyeget rejtett, amin egy mosolygós kis sárga fej volt. A bohóc még soha nem látott ilyet, de a néni elmondta mit kell tennie a bélyeggel, így aszerint járt el. Bevette a bélyeget, ami fél órán belül hatni kezdett, és a bohóc hatalmas gerjesztett jókedve támadt. Végigfutott a városon, ami tele volt színekkel. Vörössel, sárgával, kékkel, zölddel. Csak úgy pompázott minden, mintha egy csapásra megoldódott volna a rossz a világban.

Másnap a bohóc egy ismeretlen erdő szélénél találta magát, körülötte pedig csótányok hada masírozott. A bohócnak elszállt a jókedve, mikor a csótányok megrohamozták őt, felmásztak a ruhájára, be a szájába, a fülébe, és az orrába. Ordibálni szeretett volna, de a csótányok vitték az erdőben, és már nem volt vidám, mert rájött, hogy soha többé nem nevettethet meg senkit…”

I. Az újaimmal lefogtam a széket, amin ültem, és próbáltam koncentrálni. Tiszta tűt manapság elég hosszú procedúra beszerezni. A védőnő a szúrásnyomokat vizsgálja a kezemen, és azt mondja egy papírt nézve, hogy hepaptitis C-m van, amit nem tudok hová tenni. Mindenki úgy néz rám, mint egy darab szarra, de nem érdekel ezeknek a senkiknek a véleménye. Tegnap az új dalunkat a youtube-on háromezren kedvelték. Csak egy tű kell, aztán már itt sem vagyok. Megkapom a tűt, hazamegyek, keverek, melegítek, szívok, és szúrok. A pénzem már elfogyott, de nem zavar, mert kaja van itthon bőven. Nevetnem kell a sok birkán, aki a neten fikázza a zenénket, de tudom, hogy nemsokára felfedeznek majd minket, aztán mindenki bekaphatja a faszomat. Délután átjön pár srác, meg egy formás pipi, valami tini picsa, az egyik rajongónk, aki nagyon készséges, és örülne, ha szeretném. Hoznak pár bogyót, egy csomó piát, vedelünk, és szállunk. Egy manus beszél hozzám, valami focista lehet, azon kapom magamat, hogy náluk vagyunk, már csak négyen, a tini csaj, meg a többiek eltűnnek, a festő lány játszik a gitáromon, valaki a hasam puszilgatja, majd ejakulálok. Hajnal van már, és dekkeket szedek egy buszmegállóban, örülök, mert ma próbálunk a srácokkal.

Fel fogunk törni, sikeresek leszünk, és majd mind meglátják! Az egyik nyanya rosszallóan néz, mire leköpöm. Egy tóparton sétálok, körülöttem pillangók repkednek, futni kezdek, de érzem, hogy a testem szétszakad, és a lelkemben lévő démon kiszabadul. Szeli a habokat a vízben, sellőkkel hál, akiknek a kloákájuk szűk, de élvezik a törődést, majd hazamegyek, hogy felbontsak egy kukoricakonzervet.

A délutáni próba atom zúzásba torkollik, és ott a kis tini, meg a tegnapi buliról a leszbi fodrász, akit kedvelek, és meg szeretnék dugni, de lehet, hogy csak azért, mert leszbi. Aztán mikor arról kezd el ugatni, hogy megrontottam a kislányt megcsókolom, mert nem tudom neki azt hazudni, hogy nem tettem ilyet. Ököllel megüt, aztán otthagy. Aznap este nálunk bulizunk, de én elmegyek, mert a festő csaj azt mondja, hogy holnap elutazik. Éjfél után tíz perccel van, és rájövök, hogy meg fogok halni. Elrugaszkodok, és a szél a hajamat borzolja. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szép dolog a repülés.

II. A tegnap festett képemet bámulom, amin csecsemők fekszenek egy tömegsírban. Próbálom megfejteni, hogy vajon miért is jutott ez az eszembe, de nem jövök rá. Beveszek pár bogyót, hogy jobb kedvem legyen, majd kénytelen vagyok a rezgő üzemmódba kapcsolt telefonommal maszturbálni, mert a vibrátoromból kifogyott az elem. Szép idő van odakint, és a stadion lelátóján rajtam kívül még húsz ember nézi a meccset, de én közben a telefonommal játszom, és érzem a reggel ráhúzott óvszer szagát. A focista örül, hogy megnyerték a meccset, és aranyos, mert a buszon megfogja a kezem. Egy parkban szívunk, majd elmegyünk piáért, aztán egy haver próbájára, ami káoszba torkollik, majd a leszbitől kap egy pofont, aki otthagyja. Régen kavartam azzal a lánnyal, tegnap pedig leszopta a rockert, és nem tudom miért van annyira oda.

Az esti buli előtt eszünk egy kicsit a helyi kínaiban, miközben a focista valami csajról áradozik, akivel régen járt.

Össze kell pakolnom a holnapi indulásig. Egy művészeti suliban tanulok tovább, négy órányi buszútra innen. A focista azt mondja, leszokik a cuccról, mire egyetértek vele, de belül tudom, hogy nem fog. Nincs benne tartás, nem úgy, mint bennem. Ha végre ott leszek a suliban, nem cuccozok többet. Kikerülök ebből, a focistát pedig beszippantja. Most is épp szippant valahol, amíg én a számlát rendezem.

Az este jól sikerül, a zenekar dobosa szerez füvet, és az erkélyen gyönyörű tavaszias idő fogad. Levetkőzünk, de nem engedem, hogy belém élvezzen. A rocker sírva fakad, és azt mondja szeret, majd elmegy sétálni. Hajnalodik, mikor elindulunk a focistával az állomás felé, megfogom a kezét, miközben arról beszél, hogy milyen rossz, hogy nem lehet a szerelmével. Egy gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy a következő rajzomon egy elefánt lesz egy mogyoróhéjban.

III. Reggel csöng a telefonom, hogy azonosítanom kell egy holttestet.

Az elmúlt két nap király volt, megismerkedtem egy lánnyal, aki rákattant a rockerre, és csókolóztunk. Másnap együtt mentünk a srác zenekarának a próbájára, előtte gázoztunk, és mikor be akartam küldeni cigiért azt mondta, hogy nem szolgálják ki, mert nem múlt még el tizennyolc, és különben még személyije sincs. Mikor megtudtam, hogy tizenhárom éves hányingerem támadt. Megütöttem a rockert, majd eljöttünk a garázsból, ahol próbáltak. Lófráltunk a városban, majd engedtem neki, hogy kinyaljon a folyóparton. Átmentünk hozzám, és azt mondtam neki, hogy meg kell szöknünk innét, de csak azért, mert a festő csaj holnap lelép, és nem tudok nélküle ebben a szemétben lenni. A rocker ír egy sms-t csatakosan a cucctól, hogy fertőzött, és, hogy nem-e tudom, hogy ki szopta le tegnap, mert valószínűleg megfertőzte. Nem tudom miért, de azt írtam neki, hogy a festő csaj volt, csak, hogy rólam leszálljon végre, de közben éreztem, hogy a testemben valami rossz kezd végbemenni. A manifesztáció nem tartott sokáig, a pizzánk megjön, így enni kezdünk. Holnap vasárnap, utána pedig meló… Erre gondolhattam, meg az ammóniára. De arra nem tudom, hogy miért.

Este a rocker bulit tartott, de nem akartam menni. Az idő szép volt, így csak sétálgattunk, szereztem füvet, betéptünk, a festő csaj felhívott, hogy a rocker szerelmet vallott neki, majd elment, és, hogy egyébként is, mikor akarok végre megérkezni, hogy elbúcsúzzunk. Mondtam neki, hogy nem megyek, és letettem a telefont. Hazakísértem a kislányt, és sírva fakadtam egy villamos megállóban.

Hazamentem és maszturbáltam, aztán reggel hívtak, hogy azonosítanom kell a rockert, akiről maguk azt állítják, hogy egy hídról a folyóba ugrott, és megfulladt. Ennyi a történet. „A tapsvihar elmarad.”

A kihallgatás véget ért, majd az egyezség értelmében – hogy mindent elmondok, és cserébe elengednek – szabadon távozok.

A város hangos a tavasz első hírnökeitől: az alkoholista csövesektől, akik már a téli álom után újra elfoglalták a város tereit.

IV. A reggeli edzés után otthon talál a déli napsugár.

„A reményvesztett jelenkép néz ki az ablakon, és óbégatja szüntelen a múltat… A jövő távlatában szikrázik egy utópia, egyhangú nappalok jellemzik a zsúfolt éjszakákat. Mindenki más akar lenni. Mindenki több akar lenni a többitől, de mégis igazodik hozzájuk. Egymás haját majmolják, testékszert szakítanak a bőrükbe, és alkoholtól csillogó szemmel tekintenek az önpusztítás éhes mételyére. A DE-generáció hajnala virradt ránk barátaim. Ideje előrántani az esernyőket. A könnyek zápora mossa majd el a világunkat.”

Miközben ezeket a sorokat olvasom, felszippantok egy kis port, mert nem bírok a démonaimmal. A volt barátnőm adatlapját bámulom, a mozgásom öntudatlan marionett-bábuként önti a lelkem a múltba, amikor még nem voltam ennyire más. A festő lány, aki minden bizonnyal érez irántam valamit egy körül csapódik be, és be van állva. Kiöntöm neki a szívem, mert ő az egyetlen, akinek ezt azzal a következménnyel tehetem meg, hogy utána jobban érzem magam.

Holnap meccsünk lesz, és a festő lány kijön majd. Eszünk egy mirelit pizzát, majd elindulunk szétcsapni magunkat – a meccsre való tekintettel én csak egy kicsit. Van nálunk pár bogyó, meg egy kis szesz. A rockernél készül egy kis intravénás motyó, én pedig arról beszélek neki, hogy híres focista leszek, hogy a csapat és az edző is nagy reménnyel tekint a játékomra, miközben szúrunk egy kicsit. A városban felfigyelnek a sűrű stílusunkra, ami finoman szólva is durva, és van köztünk egy lány, akit mindenki csak leszbinek hív. Ő az egyetlen a csapatban, akit nem a tervezet életpályájáról neveztünk el. Bár ez is csak viszonyítás kérdése. Hozzánk megyünk, és a leszbi, meg a rocker különvonulnak tőlünk. Mindenki füttyög, meg kántálják, hogy a rockert csajnak nézte a leszbi. Másnap a meccsen nagyon jól játszottunk, a festő lányt érzéseit tesztelem és megfogom a kezét a buszon. Örül neki, és elrángat a rocker zenekarának a próbájára, ami drámaivá válik. Valamikor beszéltem egy kislánnyal, aki velünk cuccozott, és a rocker rajongója volt, én pedig lecsesztem, hogy tönkreteszi magát, és, hogy nem így kell élnie, de mégis átnyújtottam neki a zacskót. Látom a lányt, ahogy lelép a leszbivel. Később egy kínaiban port szívok a kézszárító tetejéről, és rájövök, hogy a festő lány áltatja magát, hogy tiszta lesz, aztán egy házibuliban vagyunk, amit a rocker rendez, de nagyon kikészült, úgyhogy elmegy sétálni. A festő lány lelép egy csávóval az erkélyre, én pedig unalmamban kivizelek a konyhaablakon. A lány elutazik, így reggel kikísérem az állomásra., közben arról beszélek, hogy mennyire hiányzik a volt barátnőm, miközben rájövök, hogy nem is hiányzik. Mikor felszállnak az emberek a buszra átöleljük egymást, majd megcsókolom.

Otthon nézem a feliratot a hűtőn, a reményvesztett jelenképről, de már nem emlékszem, hogy a rocker melyik nap írta oda. Rájövök, hogy szeretem a festő lányt. Hogy utána fogok menni, hogy együtt jobb életünk lesz. A hajlatban a tűszúrás körül vörössé vált a bőröm, és most nagyon viszket. Rákeresek a városra, ahová ment. A következő meccsig még van időm, úgyhogy meg fogom tenni. De előtte még szívnom kell egy kicsit… egy utolsót, mielőtt elindulok. Hiszen ez kell, hogy abba tudjam hagyni… csak egy szippantás… és elálmosodok.

Néhány megtört pillanat múlva egy gitár húrjai pendültek egy buszon – ami a remény felé tartott, – és egy lány dalra fakadt.

 
 

A tehetetlenség törvénye D. oldal

„Éreztem, hogy itt a vége, hogy többet nem mondhatok. Lassan be kellett fejezem.”

- Nekem viszont sajnos mennem kell. – hirtelen mondhattam, a hallgatóságom még az imént kimondott szavak hatása alatt volt. Amit az elmúlt fél órában elmondtam nekik, amit még nem mondtam el soha senkinek. Valamiért úgy éreztem meg kell gyónnom. És hol lenne ennél megfelelőbb alkalom, mint egy baráti találkozó egy párizsi kocsmában. Érzem az alkohol hatását tompult tudatom lényében, ahogy utat tőr magának valami felé. Egy lány csendesen sírdogált a sarokban a történetemen. Odamentem volna hozzá, ha a világ nem fordult volna ki önmagából. Elköszöntem, majd felevickéltem a pince feljáróján, és kitörtem a jelenbe, a tavaszi fuvallatok pedig elvarázsoltak.

Valamivel kevesebb, mint három és fél év telt el azóta az este óta. És Anette még mindig eszembe jut néha. A kocsmában volt egy fehér hajú lány, aki a sötét ellenére napszemüveget viselt, és az arca hasonlított az övéhez. Miért nem tudom elfelejteni?! Erre talán az a válasz, hogy nem is akarom. Csodálatos idő volt, úgyhogy hanyagoltam a tömegközlekedést. Az utcán rengetek fiatal volt, gondtalanul sétáltak az utakon, nem törődve semmivel a közvetlen centrumukon kívül. Szűklátókörnek is nevezhetném, de nem fogom.

Lassan elérkezik a pillanat, amire egy hete várok, és érzem, ahogy az alkohol hatásának csökkenésével párhuzamosan nő bennem a remény. A viszontlátás reménye. A szerelemé. Nem tehetem ki magamat az álmodozásnak, de mégis olyan csodás a tudat, hogy végre találtam valakit, akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Mást nem is kerestem az életben mostanában. És most itt van. Kétségek közé taszít, én mégis kitartok, mert vele szeretnék lenni. Látni a szemét, ahogy csillog, mellette feküdni, mikor álmos, és vigasztalni, mikor szomorú. Nem is szeretnék többet ezeknél jelenleg. Talán csak annyit, hogy elmúljon a világ forgása.

Még volt egy órám a találkozóig, így vettem valami kaját a józanodásom elősegítése érdekében, és mentolos cukrot. Miközben Párizs utcáit róttam, figyeltem az embereket, és akaratlanul, képzeletben más helyszíneken voltam, felidézve az elmúlt két hónapot, ami egy véletlen találkozótól egy növekvő párkapcsolatig vezetett. Emlékszem mikor náluk voltunk, és összebújtunk, aznap este jöttünk össze. A táj ezerféleképpen pusztult kint, hideg volt, és zordnak hatott a lakótelep, mi pedig feküdtünk a sötétben és csókolóztunk. Azt mondta szeretne még a szeretőm lenni. Valahogy vágytam egy kapcsolatra. Egy társra. Akinek őrizhetem az álmait. Akiért érdemes küzdenem. Aki értékel, és megbecsül. És ő ilyen volt. Egy parknál voltam, egy lakótelep közelében, és eszembe jutott, hogy az emberek miért nem akarnak jobbak lenni. Egy lány sírdogált csendesen a közeli padon. Egy csokor virág volt kidobva mellette a szemétben, és én leültem mellé. Hozzám fordult, én pedig előre néztem, perifériából láttam a mozgását, majd köszöntem neki, és megkérdeztem mi a baja, ő pedig elmondta, hogy a kidobta a barátját, akit szeret, de mégsem bízik benne, mert fél a csalódástól. Elmondtam neki, hogy bizalom nélkül nem lehet jó kapcsolatot kiépíteni, de ha megbeszélik a dolgokat a barátjával, akkor megnyugtathatja magát. De ahhoz az kell, hogy őszinték legyenek mindketten, és megbízzanak a másikban. Beszélgettünk még egy kicsit, de nekem lassan el kellett indulnom. Elbúcsúztunk. A pillantásában volt valami mű, valami megjátszott. Lassan megközelítettem egy büfét, és vettem egy hot-dogot. Megettem és sétálgattam még egy kicsit. Jobban voltam, és az alkohol szagát is sikerült elvennem valamelyest odabent.

Hirtelen láttam meg, ahogy átkel az úttesten, én pedig elindultam felé, ő futásnak indult, így én is megszaporáztam a lépteim. Mikor kölcsönhatásba került a lelkünk megcsókoltam. És szavamra, ennél gyönyörűbb időt soha nem kívántam volna.

Hozzájuk mentünk, és még ő tanult, én olvasgattam egy könyvet, ami újbál ráébresztett arra a gondolatra, hogy az emberek miért nem akarnak jobbak lenni… Azt hiszem egyszerűen nem vágynak erre. Már nem a viselkedés dominál, hanem a háttér. Technikai háttér, amiből következik az anyagi. És ez teszi tönkre a világot. Hiszen hiába nem felelsz meg az anyagi háttérnek. Ha elég degenerált vagy, hogy kényszered legyen arra, hogy megfelelj a ki nem mondott követelményeknek, akkor saját magadat fogod adósságba harcolni. És ezt a generációk már egy évszázada hurcolják magukban. Sokat gondolkoztam mostanában a X illetve az Y generációról. Az Y generáció mérföldköveit tapossuk, de a szó legszorosabb értelmében hajszoljuk a semmit. Az emberi boldogság feltételhez kötött. Pedig milyen boldogító érzés tud lenni a tárgyak szeretete, nem igaz? Megszeretni valamit, vágyni valami után, majd megvenni és a kezedben tartani. Az ember iránti érzelem pótlása. És még nem is tudom azt mondani, hogy rossz. Hiszen anélkül boldogít, hogy fájdalmat okozna. Persze ott vannak a hitelek, az adósságok, és a többi. De azok mindig jelen lesznek, amíg az embernek lesznek szükségleteik, amik kielégítik a kapzsiságukat.

Visszakanyarodva az eredeti témához: az emberek többsége sajnos elér majd egy pontot valamikor az életében, és attól a ponttól nem érdeklődik úgy. Megszűnik a tudásvágya, szűkül a látóköre, és nem sarkallja fejlődésre semmi. Az élete letisztul. Feleség, gyerekek. Kocsi, ház, vagy lakás. Aztán ha jól megy két kocsi. Két számítógép, okostelefon. Trükkök, amikkel kijátszatja az asszonyt, és dugiban pornót nézhet egy csepp lelkiismeret-furdalás nélkül. Tudásvágy? Fejlődés? Ugyan.

A gyerekeit, ha felismeri a saját gyermekkori degeneráltságát és felfog valamit abból, ami a mai világban folyik, óvni fogja mindentől, és pont ezzel fogja belelökni. Mivel megrekedt a fejlődésben, nem lesz olyan bölcs, hogy a gyerekeinek a kor szellemének megfelelő racionális utat mutasson.

Szívem választottja lassan befejezte a tanulást, így egy kicsit magunk lehettünk. Az ablakon beáramló levegő, nyugtató hatással volt ránk.

Számottevően nagy fejlődésen mentem át az utóbbi években. Manapság azzal múlatom az időt, hogy az interneten kisgyereknek adom ki magam, egyszerre fiúnak és lánynak (több böngészővel játszok, proxy szervereket vetek be, hogy ne lehessen ellenőrizni), és pedofilokkal chat-elek, majd kérem, hogy webkamerán keresztül mutogassák magukat, ezt pedig felveszem, és tárolom. Képeket küldök „magamról”, - mivel webcamerám nincs - amit közösségi oldalakon lévő kisgyerekek képeinek szerkesztésével oldok meg, hogy ne lehessen felismerni, majd találkozót beszélek meg. Furcsa, de az ilyen aberrált állatok szeretnek nyílt terek közelében parkolni, hogy ott szedjék fel a zsákmányt. ezek ellen sajnos nem tudok rögtön fellépni. Megvárom, hogy elinduljanak, majd követem őket. A jogosítványom, és a személyim hamis. A kocsit egy barátomtól kaptam kölcsön. Megvárom még a szemétláda nyugodt helyre megy, majd lecsapok rá. Maszkot húzok, és ájultra verem. Utána kihívom a rendőröket, és eltűnök a színről. Ügyelek, hogy ne hagyjak nyomokat, kivéve egy CD lemezt, amire a lementett gusztustalanságokat teszem. Ez a munkám. Ez a hobbim. Ez a végzetem!

Pár éve létrejött valahol egy radikális igazságszolgáltató csoport, akikkel közös az eszménk. Lassan elérkezettnek látom az időt, hogy kapcsolatot teremtsek velük. Pár éve szereztem tudomást róluk. A TV bemondta az egyik akciómat, amit az ő számlájukra írt, pedig a módszereink eltértek. Úgy gondoltam, hogy már ők is kereshetnek engem emiatt. Az egyik ismérvük, hogy minden akciójuk után egy idézetet hagynak a helyszínen valahová felírva. Erről is Anette jutott eszembe, mikor Nietzsche idézeteket irkáltunk azokra az épületekre, amiket szerettünk volna felújítva látni. Szerettem volna, hogy tudja, neki köszönhetem, hogy ilyen erős vagyok. Hogy megváltoztam. Néha még magamat okolom, de a temetőbe már egyre kevesebbszer megyek ki. Azt hiszem a fájdalom, amit érzek újra és újra, mikor feltépem a régi sebeket. nem használ senkinek. De főleg neki nem. Nem támad fel ettől.

Lassan elérkezett az este, megvacsoráztunk, és lefekvéshez készülődtünk. Zuhanyzás után kiálltam az erkélyre, és hagytam, hogy átjárjanak a tavaszi szellők. Csodálatos érzés volt, valahogy közelebbinek éreztem a természetet magamhoz, mint máskor. A ház oldalánál motorok fékeztek le. Három fekete gyorsasági motor. A ház további két oldalán két-két ugyanolyan motor volt, nyílván, hogy biztosítsák azt a hármat. A vezetők leszálltak a motorokról, és mind felém néztek. Urrá lett rajtam a paranoia. Az egyik levette a bukósisakját, és felismertem a fehér hajú lányt a kocsmából, aki Anette-re hasonlított. Valahogy a világ kifordult önmagából. Nem lehetett ő. De mégis annyira tudtam, hogy ő az. Anette a mobilján vacakolt, míg a motoros barátai felém néztek.

Másodpercekkel később sms-t kaptam. A motorosok felpattantak a motorokra, és szétszéledtek. Anette rám nézett, én pedig rá. Aztán ugyanígy tett. Fél perc múlva a kedvesem mellém lépett. Átöleltem, és megcsókoltam. Hatalmas pusztító erő járta át a testem.

Nem gondolhattam a jövőre. Nem gondolhattam arra, hogy a következő néhány hónapban tönkremegy a kapcsolatom. Nem gondolhattam a nyárra, mikor majdnem meghalok az önsajnálat és a lelkiismeret-furdalás miatt, de végül megtalálom az igaz barátaimat. Nem gondolhatok Anette-re, aki megrendezte a saját halálát, hogy beteljesítse a végzetét, és létrehozza a radikális igazságosztó csoportot, aminek a vezetését nyár végén átveszem. Nem gondolhatok arra az őszi estére, mikor újra szerelmes leszek, és arra sem, mikor ezeket a sorokat begépelem. Erre az estére, erre a pillanatra, mikor örökké a világ felszínén hagyjuk a lábnyomunkat. Mikor bebizonyítjuk a világnak, hogy összefogással szebbé tehetjük a holnapot.

Lefeküdtünk aludni. Másnap korán reggel hazamentem Montpellier-be. Sütött a Nap, de hideg volt. Miközben vártam a buszt, filcet vettem elő, és írni kezdtem a váróterem falára.

„Olyanok vagyunk, mint két hajó, amelyek a maguk útját járják, a saját céljukat követ¬ve: utunk keresztezheti egymást és meg is ünnepeljük e talál¬kozást, amint ezt valaha tettük -, és akkor a derék hajók nyu¬godtan pihentek egymás mellett ugyanabban a kikötőben, ugyanazon a napfényben, olyan nyugodtan, mintha már a célnál lennének, mintha egy lett volna céljuk. Ám küldetésünk lebírhatatlan ereje ismét külön utakra űzött bennünket, különbö¬ző tengerekre, más napfényre és talán sohasem látjuk viszont egymást - vagy talán látjuk még egymást, csak nem ismerünk egymásra: mert a különféle tengerek és a különböző napsüté¬sek megváltoztattak minket!” – Friedrich Nietzsche

Aztán eszembe jutott az SMS, így megnéztem a mobilom.

Rengetek mindenre megtanítottál. Arra, hogyan legyek önmagam. Hogyan változtassam meg a világot. Figyeltelek Téged, miközben külön utakon jártunk, mégis egy cél felé haladva. Úgy éreztem itt az idő, hogy megtudd az igazat. Remélem, egy napon megbocsájtasz nekem, és megérted miért tettem. Tudod, néha eszembe jutott, hogy talán nem fogod bírni nélkülem. Hogy talán követni akarsz majd a halálba. De egy énem azt súgta, hogy nem így lesz. Azt súgta, hogy a világnak szüksége lesz Rád, és ezt Te is tudni fogod. És így lett.

Emlékszel mit mondtál nekem azon az őszi estén a kádban ülve?

Minden test nyugalomban van, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez mindaddig, míg egy másik testtel kölcsönhatásba nem lép. Azt mondtad ez a tehetetlenség törvénye. Minden emberi kapcsolat alapja. Légy boldog kérlek! Egy napon majd újra találkozunk…

 
 

Agysejtpusztítók

Az alábbi történet teljes mértékben fiktív! Sem a helyszíneknek, sem a megnevezett szereplőknek nincs közük a valósághoz! Amennyiben mégis lenne, abban az esetben a történetet digitálisan mondatokba öntő személy teljes mértékben elhatárolódik ezektől! Figyelem! A történet egyes elemeinek olvasása negatív gondolatok felszínre kerülését eredményezi az olvasó lelkében, amelyek a szocializálódás késői szakaszában merültek feledésbe (mint a töménytelen alkoholfogyasztás, nihilizmus, és a közterületen való pisilés), ezért elolvasása pszichés betegségben szenvedőknek, és szoptató anyáknak nem ajánlott. Olvasás közben epilepsziás rohamok léphetnek fel, ezért olvasás előtt, után és közben mindenképpen álljanak meg, hogy egy kicsit pihentessék az agyukat. Nem is szaporítom tovább a szót… Voltaképp épp tovább fogom szaporítani a szót… Tehát következzen a –teljes mértékben fiktív – beszámoló.

Réges-régen (2011. november tizedikén) egy messzi-messzi hipermarketben találkoztunk, mert úgy gondoltuk, hogy miért is ne? László barátomnak feltett szándékában állt a hétvégi szabadságára bevásárolni egy kis Jack Daniels anyagból, de csak az íze kedvéért. Mikor megvoltunk a kiválasztással felvetettem a nagy ijedségre, hogy vegyünk valamit a mai napra is, nehogy kiszáradjunk, meg ilyenek. Így hát a hipermarket által fémjelzett márkás mojito koktél mellett döntöttünk (hozzávetőlegesen 1700 akárhány forint volt), mert gondoltam olyat már ittam, baj nem lehet belőle. Kimenvén az áruházból a parkolót elhagyva szánkkal mustráltuk a nemes nedűt, mely nektárként ömlött kifelé az üvegből, majd az első sokkot leszámítva, (mellyel konstatáltuk, hogy a vásárolt szeszesital undorító) döbbentünk rá, hogy már megint vodkát iszunk, csak ez még szar is. Így nem maradt más megoldás, mint a hónapokkal ezelőtt diagnosztizált folyamat következő állomásaként a bohócos gyorsétteremlánc hozzánk közelebb eső (és a városban egyetlen) láncszemét meglátogatva burkolni valami műanyagot, hamburgernek álcázva. Közben esett le nekünk nagyon ügyesen, hogy a furcsa ízű italunkat a kajáldába nagyon jól bele tudjuk keverni, a legolcsóbb menühöz (mert hülyék nem vagyunk) adott üdítőbe, így téve zamatosabbá, kellemesen derűssé a fogyasztását. Ez meg is történt, de a hatás még így is gyomorforgató volt. Kollégámnak ekkor jutott az a briliáns gondolata, hogy az előzőleg jégtelenül kért üdítőbe mégis kérjünk jeget, tehát nem volt más hátra, mint a mojitotól zöld színű sprite-ot a pulthoz véve jegesíteni. Mikor a kiszolgáló személyzet tündérien gyönyörű, de felettébb antiszociális viselkedésű tagjának adtuk a zöld folyadékot meglepődött kissé, de készségesen jegesítette a cuccost. Miután hozzávetőlegesen pár száz forinttal, és agysejt lettünk szegényebbek elindultunk a festői szépségű Duna partjára, mert ott jó az idő, meg a levegő. Utunk során szerb rappet hallgattunk, majd két felettébb degenerált leányzóba és egy raj macskába ütköztünk, melynek egyik tagja kancsal volt, és emiatt nagyon-nagyon vicces. Amíg a két piromániás lányt nézegettük, akik papírzsebkendőket égettek, megkezdtük a whiskey-t, mert hát egyszer élünk, akkor is meghalunk (by. Major László, aki nem a történetben szereplő László, hanem a másik. És ha a történetben szereplő László lenne, akkor sem lehetne az, mert a történet szereplői fiktívek… bebeeee). Később, miután a lányokat fokozatosan becserkésztük jöttünk rá a szörnyű felismerésre, hogy tényleg nem haladnak százzal, de embereket rugdalni és gyújtogatni lett volna eszük. Elkísértük őket a kórházig, majd egy másik áruház felé vettük az irányt, mert hát… basszus… szomjasak voltunk. Egy üveg pezsgő, és valami élelem társaságában hagytuk el a helyet, és közeltettük meg azt a középiskolát (amelyben érettségiztem, és amelyben drága barátaim is fognak... reméljük), mert életünk a művelődés, és mert ki kellett szabadtanunk a harmadik tagot, akit Ángyinak hívok a közeljövőben, persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy fiktív karakterről van szó megint.

Mire odaértünk már majdnem wookie-ra ittuk magunkat, de meg tudtuk kérdezni a kicsengetés időpontját, majd kimenekülni a portás kíváncsi tekintete elől, aki invitált volna beljebb, de mi inkább kint maradtunk. Meg egyszer bementünk pisilni… mert kellett…

Ángyi elszabadult, majd elmentünk a Sárga Bódé nevezetű sárga bódéba, mart a szomjazás nagy úr. Egy üveg borral, és egy doboz sörrel lettünk nehezebbek, amit Ángyi nyitott ki, miközben mi megkérdeztünk egy lányt, hogy fiú-e, és mire ő méltatlankodva válaszolt, és beintett futásnak eredt, mire kedvesen marasztalva megjegyeztem, hogy „ne fuss el! szeretlek!” De ő elfutott, mi meg tovább mentünk, hogy rendőrautótól öt méterre közterületen alkoholt fogyasszunk, sörbe bort öntsünk, filmszínháztól nem messze közterületen könnyítsünk hugyhólyagunkon (én nem voltam), és elüldözzük Ángyit, aki nem tudta tolerálni a mérhetetlen idiotizmust, amivel akkor rendelkeztünk, így lelépett. Mi pedig bementünk este hat után egy cukrászdába fagyit enni, de nem volt. Lacinak nagyon megtetszett a hókifli, így vettünk belőle (a mennyiség azóta is ismeretlen), majd elmentünk a kedvenc boltunkba, ahol mindig kedvesek velünk, hogy vegyünk occsó füstölt párizsit, amit akkori elképzelésünk szerint nálunk fogunk elfogyasztani az ottani kenyérrel. A bolt felé menet rögtönzött karaoke koncertet adtunk, Laci pedig egyszer lekaratézta a szemüvegemet, és a sötétben kerestük, ami fölöttébb nyugodtan zajlott, és főleg eredményesen. Megérkezünk hozzánk talaj részegen, teleportáció segítségével. Hogy milyen céllal, azt nem tudtam már, de érzékeltem, hogy a meleg nem tesz jót az állapotomnak, így nagyon sietve olajra kellett lépnünk, megelőzve hogy szimultán büfikézzek cseppfolyósat a szobám közepébe. Laci közben a következő üzenetet továbbította az internet segítségével egy lány ismerősünknek: „szia ekvikeg klszen vegyok wjikey utlbű

-d bocsű lacibagyokű”

Ezen történések után mentünk ki, hogy felvegyük a cipőnket, ami azzal járt, hogy az előredőlés következtében a Laci táskájának oldalában található üveg bor maradékának jelentős része engedve a gravitáció zordságának a járólapunkon landolt. Nagymamám miután szemtanúja volt a hirtelen fordulatnak megkérdezte, hogy hányt-e, mire reflexből válaszoltam, hogy én hánytam, ami mindenképp lehetetlen lett volna, de főleg fizikailag. A lényeg, hogy sietve kereket oldottunk. Laci lent mondta, hogy senki nem hányt, hanem a bor folyt ki az üvegből. Mindketten megnyugodtunk kissé, és a nagy ijedségre vettünk pogácsát meg energia italt a közeli expressz boltban, a bort meg eldobtuk a rossz csíje miatt, utána pedig elmentünk pizzázni. Én közben megsétáltattam magam, Laci meg a szokásos telefonálgatásába kezdett. Visszamentem az étterembe, ahol Laci közölte, hogy elhagyta a sapkáját. Én nem akartam enni már, így mondtam, hogy lépjünk le, és keressük meg, De a felszolgáló hölgy nem engedett el a pizza elkészülése előtt. így megvártuk, megettük (nem tudom hogy csináltuk), majd miután szóba elegyedtünk a kedves paraszt vendégekkel elindultunk megkeresni a sapkát. Nálunk meg is találtam és mielőtt levittem volna, közöltem az otthoniakkal, hogy mégsem hánytam, hanem a táskából borult ki az üdítő. Ezzel a témát lezártuk. Beszélgettünk kicsit, majd hazamentem, Laci pedig vissza a pizzázóba, hogy bejelentse, hogy meglett a sapkája, de valamiért ez olyan szürreálisnak érződött, hogy nem örültek neki annyira. De azt hiszem ivott egy kólát. Én közben hamar bealudtam, majd hajnalba felkeltem. Ittam sok folyadékot, mert ki voltam száradva, majd pár órával később éreztem, hogy a gyomorsavam megállíthatatlanul tör előre az előző nap megmaradt tápanyaggal együtt a kis nyelőcsövem felé. Mire fejben kiszámoltam a lehetőségeimet pont annyi időm maradt, hogy az ágy mellé engedjem gyomrom elég furcsa színű és állagú tartalmát. Miután kellőképp ellazultam, és kibányásztam a telefonom a trutyiból, amit a papucsom ellökése közben vertem le az asztalról, kimentem a takarításra alkalmas eszközökért, és szembe találtam magam nagymamámmal, aki látva a ziláltságom érdeklődve kérdezte, hogy tervezek-e hányni, mire válaszoltam, hogy már nem. Ő benézett a szobámba, és elkomorodott, meg kicsit rosszul is lett. Pedig nem is volt vészes. Miután feltakarítottam, László barátomat tájékoztattam állapotomról, és megpihentem.

Aznap tudtuk meg a fehér foltokat, és Laci megtudta, hogy ettünk hókiflit, meglepődött a táskájában talált párizsitól, az energiaitaltól, hogy a ruhája tiszta bor volt és attól, hogy mennyi állatságot csináltunk. És nagyokat röhögtünk. Mint minden igazi eposznak ennek is van tanulsága… most a tanulságot vártátok mi? Akkor semmit nem fogtatok fel a műből. :)

  
  

rem (KK-N)

 

Valami buszon ülök… hát persze, ismerős szituáció, csak tudnám merre tartok… Ezerszer látott épületek, talán egy alagút, a falán graffiti amit lehetetlenség ekkora sebesség mellett tisztán látni. Valami készül. Azt hiszem megmagyarázhatatlan boldogsághullám fut végig rajtam.

Egy tér, vagy talán egy sétálóutca (?). Először egy ismerőst veszek észre, előttem halad, visszanéz, mosolyog. Magam mellé nézek, mellettem jön egy lány, és keresem az agyamban hogy mit keresünk egymás mellett. Az emlékeimben látom viszont, hogy találkoztunk és egyfelé megyünk, tehát velük tartottam. De vajon tényleg egyfelé megyünk, vagy csak vele akarok lenni? A válasz, hogy nincs úticélom , csak beszélni szeretnék vele. Mosolyog és beszélgetünk. Az ismerős tisztes távolban futkos, mint egy gyerek. Ártatlan csodálkozása boldoggá tesz minket. A Nap süt, mögöttünk pedig egy villamos halad. Nevetünk.

Hirtelen eszmélek egy kertvárosi panoráma kellős közepében. A helyszín dereng, sietnem kell, hogy odaérjek. De hová? A meghallgatásra. De nem tudom, hogy hol lesz és, hogy milyen messze vagyok. Ismerős ház, egy vörös hajú nő a medence mellett. Ő tudja, hogy hová kell mennem, és biztos segít, mert lefeküdtem vele és jó volt neki. De most egy néger férfival hál, aki épp valami koktélt visz a medencéhez. Talán elvisz a kocsijával. Odamegyek hozzá és megszólítom, közben attól tartok, hogy a nőknél oly stílszerű lekezelő stílusban válaszol a régi emlékek emészthetetlensége miatt, és a hirtelen felbukkanásomtól érzett zavarában, de megnyugodhatok, mert készséges, és örül nekem.

Egy jelmezben vagyok. Talán egy nyúljelmezben. Arra gondolok, hogy a nyúljelmez alatt valójában egy emberszabású nyúl vagyok, és ahogy ezt elképzelem rájövök, hogy nem szeretném, hogy levegyék rólam ezt a jelmezt. A meghallgatásnak el kellett volna már kezdődnie, de körülöttem mindenki jelmezben van, és kiabálnak egymással. Két jelmezes összetűzéséből tömegverekedés alakul ki, velem pedig senki sem törődik.

Kinyitom a szemem, egy kis szobában vagyunk, a padlótól 165,8 cm-re - de nem tudom, honnét tudom ezt - egy emeletes ágy felső szintjén. Megzavarodok mikor látom, hogy elsírja magát, és bocsánatot kér, átölel, holott én tehetek arról, hogy a kapcsolatunknak vége, de nem tudok megszólalni, csak próbálom eltolni magamtól, hogy megcsókoljam. Hogy a szemébe nézzek és elmondjam, hogy mennyire szeretem…

Utazok. Olyan ismerősen hatnak rám a részletek. Tudom, eltévedtem, de leszállok. Az a fura fejű kutya próbál két lábra állni, hogy ezzel közelebb kerüljön a megnyalandó célponthoz - az arcomhoz - de a mellső lábaival meg kell támaszkodnia a hasamon. Bár tudom, hogy nem szeretem ezeket a kutyákat a fura fejük miatt mégis most simogatom a fejét, és ezeknél a lényeknél szebbeket el sem tudok képzelni.

Egy temetésen vagyok, amit egy játszótéren tartanak. Látom a tömegben a bátyját, de mikor ránézek rájövök, hogy nem ő az, hanem az egyik színész egy sorozatból aki hasonlít rá. Mikor megfordulok meglátom őt is, és eszembe jut a nemsokára eltemetett idős hölgy és a közte lévő kapcsolat - szomszédok voltak - ami megmagyarázza miért van itt. Odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy van. Hátranéz a testvérére, aki már tényleg a testvére és félelem jelenik meg a arcán. Azt kéri tőle, hogy menjen mellé, és ne hagyja egyedül. A tudat, hogy tőlem ijedt meg egyszerre felidegesít és elborzaszt. Horkantok egyet, és ezt mondom: ez kurva jó. Majd elsietek a játszótérről.

Ákos felé menet egy dán dog kezd rám ugrálni a kezemben lévő kaját kunyerálva. Biztos vagyok benne, hogy az előző fura fejű kutya az, csak átalakult, és abban is biztos vagyok, hogy szerepet játszottam valami módon az átalakulásában, de nem jövök rá hogyan. A kutya előre fut, majd látom, ahogy egy kreol bőrű férfi beszáll egy furgonba. Kicsit sem tartom furcsának, hogy az előző kutyából egy felnőtt férfi lett, csak felemelem az étel felét és a férfi felé gügyögök, aki illedelmesen bocsánatot kér a munkatársától, kiszáll a kocsiból, négykézlábra ereszkedik és odasiet az azóta eldobott kajához és csócsálni kezdi. A Nap süt. És azt hiszem közömbös vagyok minden iránt.

Kinyitom a szemem, és látom magam előtt a hátát. Megpuszilom a nyakát, és átölelem. Ő mélyen alszik, nem vesz tudomást a szeretethiányomról, miközben kirajzolódnak előttem az álmaim képkockái. Óvatosan felülök, mert nem tudom, hogy hol vagyok. Ákos a szomszéd kanapén alszik. Visszafekszem és átölelem. Az álmom helyett inkább rá próbálok koncentrálni. Megnézem a mobilom. Tizenegy óra múlt, tehát két órát aludhattam. Másnapos vagyok és nagyon éhes. Egy tojásrántottára gondolok. Felkelek és kimegyek a konyhába. Rágyújtok és figyelem a füstöt és próbálok nem arra a lányra gondolni az álmaimban.

Epilógus:

Gergő a legújabb kutatásáról beszél, de én csak valami színes hömpölygő masszát látok egy befőttesüvegben. Szomorúnak látszik, nekem pedig rossz előérzetem van. Szinte bocsánatkérő a tekintete, mikor kimegy az erkélyre, és kizárja magát. Hiába kiáltok nem tudom megakadályozni, hogy kiöntse a földre azt a trutyit, ami egyre nagyobbra és nagyobbra nő. Elképzelhető, hogy az oxigén hatására? Gergő csak nézi, bánatos, beletörődő képpel, amint az anyag emberi alakot ölt. Ránézek, de nem látom meglepettnek. A színes lény átfonja a kezével, ő pedig becsukja a szemét, és megcsókolja. Nem tudom mire kéne gondolnom, nem gondolok semmire még akkor sem, mikor a project nyomni kezdi lefelé, és kilöki az erkélyen. Akkor felpattanok, és kiabálni kezdem, hogy Gergő meghalt, de senki nem törődik vele. Mindenki a szükségállapot miatti rettegéstől vezérelve csomagol, amit a massza miatt rendelnek el, aki pusztításba kezdett. Az utcákon hatalmas a pánik. A távolban egy atombomba felhőtölcsére emelkedik a magasba, akár egy óriásgomba. Gyönyörű látvány. Boldog vagyok, hogy láthatom.

Lassan magamhoz térek, és látom, hogy nappal van. Felkelek, és nézem a házigazdánkat a szomszéd kanapén, de Gergőt sehol sem látom. Kimegyek a konyhába. Az asztalnál ül. Kérdezi, hogy megyünk, mire igent mondok. Kába, és szomorúnak tűnik. Visszamegy a szobába, szólítgatni kezdi a lányt, hogy elbúcsúzzanak, de ő túl mélyen alszik, így feladva a küzdelmet a rem fázis ellen feláll és lejön velem. Nem akarom megkérdezni mi van köztük.

A garázson keresztül kilépünk a késő délelőttbe. Jó buli volt a tegnapi. Az egyik nyáron írt rövid dialógja jut eszembe, miközben elmeséltem neki az álmom.

”...a másnap hatalmas súlyával nehezedik az elmémre és a tegnapi harcoktól bűzlő szájjal is csak egy szót mormolok némán, -mert a sok kimondott vágytól eltűnt a hangom-... köszönöm!”

Bár ahogy így belegondolok, azt hiszem nem éreztem jól magam. Azt hiszem semmi jót nem láttam az életemben mióta szakított velem. Talán értelmetlen minden óra és minden perc. Persze… egy ölelés hiányzik. Úgy igazán. Fáradt vagyok és fázok. Lassabban megyek és hallgatom az álmát, és újra eszembe jut a sajátom és az atombomba, így nem különösebben figyelek oda rá. Valahogy nem is tudom az élők közé sorolni magam. Mosolyom csak álcázott tapintat egy deviáns kéreg tükrében. Jól esne egy zacskó ropi. Éhes vagyok.

  
  

A tehetetlenség törvénye - B. oldal (+18) (KK-N)

„Saját elcseszett életem hedonista narrátora vagyok.”

Anette-vel minden rendben volt. És azt hiszem velem is. De éreztem a vihar előtti csendet magam körül. Azt a gonosz paranoid érzést, hogy rossz dolgok fognak történni. Csak feküdt előttem magzati pózban, az ablak nyitva volt, kint ezer vággyal pusztult a jelenkor, egy ismeretlen utópia felé rohant szüntelen, vakon és céltalanul. Átöleltem, és megpusziltam a lapockáját. A hasát kezdtem el simogatni, és lassan erőt vett rajtam az álmosság. Hallottam, hogy szuszog. A könnyeim csípték a szemem.

Anette gyógyszerezte magát. Egy pszichiáternő írta fel neki a gyógyszert, akinek felgyújtottam a kocsiját. Mikor rájöttem, hogy családja van, a bosszúszomjam elmúlt.

Naponta három darab erős kedélyjavítót szedett. Egyet reggel, egyet délben, és egyet este. Bár a hatása csak nyolc órán át tartott a tablettáknak, az általam régebben szedett tizenkét órás gyógyszernél jóval hatalmasabb hatást fejtett ki a központi idegrendszerre. Lényegében lerombolt mindent odabent. Eltökéltem, hogy leszoktatom a bogyókról. Így ismerkedtem meg a totális anarchiával.

Amikor először szerelmeskedtünk? Feküdtünk egymás mellett. Egy hónapja ismertük egymást. Én részeg voltam, hogy elnyomjam magamban a bánatot. Anette szerelmes volt Sebastia-ba. Sajnálkozni kezdett és sírt. Annyira gyönyörű volt, és sérülékeny. Nem voltam szomorú. Nem haragudtam rá. Nem tehet az érzéseiről, ahogy én sem a sajátjaimról. Illetve, talán mégis. Talán nem éreztem volna ezt, ha nem keresem. Ha nem beszélek hozzá. Ha nem azzal a tudattal alszok el, hogy talán egy napon látni akar majd és minden „rendbe jön”. Talán egy napon újra megölel. Tudja doki, miután megismertem Anette-t nem gondoltam rá. Nem kerestem. Ő jobban érezte magát, hogy nem nyomasztom tovább. Én pedig továbbléptem. Ugyanazt éreztem, mikor anno megismertem. Ki akartam ölni magamból az érzéseimet iránta. Nem láttam tiszta fejjel, hiába állítottam fel magamba a diagnózist, nem bírtam rávenni magam, hogy elfogadjam. Szerelmes voltam és ezzel együtt egy szánalomra méltó lény. A reménytelen szerelem tett szánalmassá magammal szemben. Anette hívott. Én pedig mentem. És újra megtaláltam magam. Könnyebb volt így és azt hittem ennyivel megúsztam.

Elnézést, eltértem a tárgytól. Anette őszinte vallomása nem tőrt össze. Nem jártunk. A külvilágnak azt mutattuk, hogy megfeleljünk a giccses kapcsolatelméletnek, de valójában nem voltunk párkapcsolatban. Így könnyebb volt. Tehát mikor feküdtünk egymás mellett elmondtam neki ezt. Hogy nem hibáztatom. Hogy nem várok el tőle semmit. De Sebastian egy gyökér. És, hogy valamiért a gyökérség vonzó, ha mellette macsósággal párosodik. Talán meg akarja érteni, megismerni, hogy miért ilyen? Nem tudom. Szerintem csak vonzó a gyökérség önbizalmának álcája. Megcsókolt. Csókolózni kezdtünk. És akkor. Elöntött a bánat, hogy ugyanúgy érzek, mint Anette. Hogy ugyanúgy érzek, mint Anette, és ezzel együtt üres vagyok. Hogy ezt az érzést Anette hozta elő bennem, hogy különben nem gondoltam volna rá, nem lángolt volna fel bennem ez a csalódott vágyfoszlány.

Felizgattam. Felizgatott. Egymásnak estünk, és mégis mikor beléhatoltam olyan tökéletes nyugalom volt mindenhol, hogy nem értettem mi történt. Három órán keresztül szeretkeztünk.

Valójában a mai értelemben vett testkultusz a hetvenes években kezdett méregként beférkőzni az emberek tudatába. A reklámok azt sulykolták, hogyan nézz ki jól, hogyan legyél boldog, mit vegyél fel, így még jobban kialakultak az ideálok, felszínre hozván a vágyainkat egy degenerálódott kiteljesedésre. Felkeltették az érdeklődésünk olyan dolgok iránt, amikre nem is volt szükségünk. Kihasználták a gyengeségeinket a fogyasztói társadalom agyhalott mechanizmusának olvasztótégelyéhez. Pozitív értelemben kiteljesedés, negatív értelemben viszont láthatatlan korlát. Dominancia, ami énképként mosta el az egyéniségeket. Ha nem alkalmazkodtál felzabáltak. A plasztikai sebészet hódító útjára indult. A mellnagyobbítás, a különböző beavatkozások, amik a hatvanas években alakultak ki funkcionálisan, a hetvenes évekre divattá váltak. A férfiaknál ugyancsak fertőzött, az izomerősítés, a macsóssággal szerzett önbizalom. Később aztán kialakultak a különböző metroszexuális divatirányzatok, a nyolcvanas évek végén pedig felütötte a fejét az akkor még a külsőségekre kevésbé adó emo stílus is, a punk stílus egyik kistestvére . Azt hiszem, ma rendben eloszlanak ezek a dolgok, a sok testékszer, meg divatmajom pózer undorítóság mellett a drogos deszkások, a drogos raszták és a drogos drogosok. És a drogos gyúrósok. A punkok, akiknek lószar közük van az igazi anarchistákhoz, csak az esztelen lázadást fröcsögik magukból, még mindig léteznek, ahogy a darkosok, a tizenéves kurvák, és azok is, akik harmincnak néznek ki tizenhat éves korukra. Ne is beszéljünk a szénné plasztikázott piercin-es negyvenesekről. Ti a testkultusz félresikerült melléktermékei vagytok. Egy olyan korszaké, ami magában hordozza a folyamatos regressziót, és a kirekesztést. A másság dominanciáját. A lelki szegénységet.

Másnap kezdtem el szedni Anette bogyóit. Pár hete ott aludtam már nála, és mivel neki reggel sulija volt, így a lakást rám bízva gondtalanul tehettem, amit akartam, és amit nem tiltott meg. A tegnap este meghozta a rossz dolgot, amit éreztem. Vagy csak bebeszéltem magamnak, talán vágytam erre? Nem tudom. Mindenesetre nem Anette érzéseivel volt bajom, tudtam, hogyha odafigyelek rá el fogja felejteni és boldog lesz. Csak idő kérdése. A saját érzéseimet akartam eltűntetni. Nem akartam várni, hogy magától elmúljon. A gyógyszertől elmúlt. Szabadok voltunk, érzelmek nélkül. Újra csak mi voltunk. Naponta csak egy bogyót vettem be, amikor egyedül voltam és Anette-t is rábeszéltem, hogy kevesebbet vegyen be. De nekem ez az egy is elég volt. Nappal Montpellier tereit jártuk, nevettünk mindenen, nem érdekelt minket semmi. Szökőkutaknál fröcsköltük le egymást, vagy éttermekben dobáltuk hasábburgonyát. Esténként feketébe öltözve símaszkkal a fejünkön Nietzsche idézeteket fújtunk olyan épületek falára, amiket szerettünk volna nem az akkori állapotban látni, hanem felújítva. „Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.” Anette ezt írta fel.

„Álmélkodik önmagán is (az ember), hogy nem tudja a feledést megtanulni, s mindegyre a múlton csügg: bármily messzire, bármily sebesen fusson is, a lánc vele fut.” Én pedig ezt.

Minden párkapcsolat egy élet. Minden szerelmes ember ezt az életet éli. Az érzés megszületik, majd meghal, de a szerelemnek nem mindkét fél esetében akkor lesz vége, amikor a párkapcsolatnak... nem ám. Akikkel szakítottak, azok életében a szerelem furunkulusként a lélekben ragad kiteljesületlenül.

Mikor a szerelem kisbaba, önfeledten csodálkozik a világra, amit ebben az esetben a szerelmet kiváltott személlyel hozott létre a lélek, mikor megismerik egymást. Lassan tanulni, érzékelni és tapasztalni kezd, kialakul. A felek járni kezdenek. A párkapcsolatotok élete rajtuk múlik.

Hopp, így lesz máris kamasz, tele arroganciával és önteltséggel. Mindent akar, most azonnal. Aki itt nem figyel az hamar eléri a középkort.

A párkapcsolatnak vége szakad. Egy üveg borral a kézben Kafkát olvasva, vagy agyonsminkelve, szétplasztikázva egy önbizalom növelő könyv előtt ülve éljük meg, az mindegy. A lényeg a viselkedésünk. Ha a gyermekkorra - tehát a párkapcsolatunk elejére amikor minden szép volt- és a kamaszkorunkra - ahol elcsesződött - visszagondolva folyamatos depresszióba süllyedünk nem vagyunk többek egyszerű adatnál egy számítógép monitorján, egy pár százados emelkedésnél egy grafikonon, ami a depressziós embereket mutatja. Légy büszke magadra, ha így tettél és próbáld meg ne nyílt téren kivégezni magad mementóként hagyva a világra a tetemedet, ami boldogságot nyújtott volna, miközben te szemellenzős ökörként mentél a múltba. Vagy esetleg ne légy csökönyös.

Találd meg A pontokat, amik boldoggá tesznek. Járj el sportolni, a haverokkal, tedd meg azokat a dolgokat, amiket szeretnél. De ne próbáld a fájdalmat elsöpörni, úgyis megtalál, ha egyedül leszel. Hanyagold arra az időre, amikor dolgozol az örömödön. Aki ismer úgyis látja rajtad anélkül, hogy egy szót is szólnál, és segít neked. Éld át a fájdalmat, de ne úgy, hogy az öngyűlöletbe taszítson, mert elszúrtad. Élvezd az érzést, hiszen ez tesz téged emberré, lásd be mennyit megtettél a fájdalmad hatására, mennyit fejlődtél. Mikor egyedül vagy ne siránkozz, hanem gondolj arra, hogy fejleszd. Rajzolj, vagy fess. Írj. Fuss. Ha a szőnyeg alá söpröd kimászik, ha kidobod az ajtón vagy az ablakon újra bejön. Nincs zár, csak idő kérdése, és mindent tönkretesz ha hagyod, hogy visszajöjjön. Szívd mélyre a , jöjj rá, hogy keletkezett, de ne akard semmissé tenni úgy sem tudod, mert mint egykor az örömöd, úgyis az testesíti meg, hogy úgy érzed, soha nem lesz már ugyanaz. Fogja majd a kezed, de ha elfogadod, nem fogsz toporzékolni ha visszatér, csak újra átfordítod. Az idő a te malmodra hajtja a vizet. Ne bújj el tőle, várd kitárt karokkal, ismerd meg és facsard ki, mint anno a boldogságoddal tetted.

Összhangot teremtesz a még tomboló szerelmedben, akiből magányos középkorúból, átvészelve a sötét középkort - kac kac, ez már majdnem szóvicc... miért nem nevettek? - idős ember lett. Megértve a dolgok miértjét szépen elhalványul. Visszatér a gyermekkorba, újra ámulattal néz a világra, miközben az már elpusztult, ő mégsem a pusztulásra koncentrál, hanem arra az egy érzésre mikor először látta. Már nem lesz szomorú, már nem hiszi, hogy ez az egyetlen világ, amiben élhet, és ettől él boldogan és tud változni tovább.

Ez egy halott párkapcsolat legszebb része. A szerelem utolsó időszaka. Az elfogadás. Ezután szépen meghal. De ahogy az emberi lélek sem távozik örökre a világból, úgy a szerelem sem távozik, csupán átalakul, nyomot hagyva egy másik világban, ahogy a kapcsolatotok is nyomot hagy mindkettőtökben. Emlékezzetek a szépre.

Ez volt az utolsó gondolatom a pszichológusomhoz, amit felolvastam. Azt mondta, hogy be kell fejeznünk a terápiákat. Kiléptem az utcára, az idő gyönyörű volt. Anette felé láttam, amint az egyik felújításra váró ház mellett állványt húznak fel. A falon jól látható volt a fekete felirat:

„Az ember a legkegyetlenebb állat.”

Behunytam a szemem, és hagytam, hogy kikerüljön a sok primitív isten, a sok fejlett állat, aki körbevett. Éreztem, hogy egy falevél a vállamra száll. Elindultam. Valami határozottan elkezdődött…

A tehetetlenség törvénye - A oldal (+18) (KK-N)

Volt egyszer két ember. Anette, és Sebastian. Sebastian szegény francia család egyszülött gyermeke volt, és ahogy rövid találkozásaink alkalmával volt szerencsém megismerni, élete legboldogabb perceit valószínűleg az anyaméhben élte át. Bár az anyja láncdohányos ringyó volt, minek következtében a fiú koraszülött lett, és kicsit debil. Rossz géneket örökölt. Bocsánatot kértem tőle, mikor ledobtam egy montpellier-i bérház tetejéről. Láttam a megbánást a szemében, miközben zuhant, tehetetlen szarkupacként és becsapódott a macskaköves úton.

Az apja megszállottan hitt a testi fenyítés építő erejében. Saját elbaszott életét kompenzálta mikor részegen megverte a fiát, mert az boldog volt, és hitt. A hit gyengévé tesz magaddal szemben, és az ember csak saját magára számíthat. Ezt négy évesen hallotta először. Másnap bement az óvodába, és beleverte egy fiú fejét a mászóka korlátjába. Életében talán először lett úrrá rajta az a patriarchális nézet, miszerint az erősebb kutya… na de ne szaladjunk ennyire mélyre.

Anette gyönyörű lény volt. Vétek lenne lánynak nevezni. Angyali tünemény volt, túl tökéletes ahhoz, hogy ilyen mocsokba szülessen, ahol megalázzák csak mert szép, a pasik pedig egyszerűen csak egy szép aranyszínű serleget látnak benne vaginával… Tudjátok mit? Basszátok meg!

Kitűnő tanuló volt, szorgos és tisztelettudó. Soha nem sminkelte magát, nem is lett volna miért, hiszen szebb volt smink nélkül, mint sminkkel. Természetesen a szépségével megpecsételődött a sorsa. Az anyja színész volt, az apja producer, sokat utaztak, de nem gondoltak a lányra. Mindent megkapott, ami szerintük a teljes élethez kell, de senki nem ölelte át éjszaka, nem kapott jó éjt puszit. Az anyja néha felhívta részegen valami bulin, hogy minden rendben van-e? Hát már hogyne lett volna. Az apja testvérénél maga volt a mennyország lakni, minden nap megalázták, csak mert az apja többet kapott a nagyszüleitől és mert ő is rengetek pénzt kap, amiből néha eltettek egy kicsit. Lassan de biztosan szeretetkurva lett belőle. Az életét szétcseszték a középosztálybeli karrierista kurvák, akik az önutálattól egymás férjeit kezdték elszeretni, hogy egy porszemnyi önbecsülésük legyen a méltóságuk kárára.

Lassan egy ölelésért képes volt megalázni magát. Egy kedves szóért. Aztán megismerkedett Sebastiannal. Sebastian nem szerette Anette-t, csak vele volt. Sokat bántotta azzal, hogy egy idióta fasz volt, annyi emócióval mint egy babzsák fotel. Anette nem tudta elhagyni, mert szerette, őt viszont látszólag nem szerette senki, így magában kereste a hibát. Sebastian megcsalta és elhagyta őt, mikor már nem bírta tovább a lánnyal.

Tudjátok ti zselézett hajú tesztoszteron bombák, miattatok van az, hogy nem mehetek oda egy lányhoz beszélgetni anélkül, hogy a pólómra lenne írva, hogy nem akarlak megdugni, csak beszélgetni szeretnék. Miattatok retteg minden lány éjszaka egyedül az utcán, mégis minden lány bedől nektek a csillogó szemetek és a hatalmas önelégültségetek láttán. Gyűlöllek titeket, és azt, hogy keménynek akartok látszani, miközben elnyomjátok a gyengébbet. Legszívesebben szétlőném a kurva fejeteket!

Anette-vel egy étteremben találkoztunk, ahol felszolgált, akkor még nem tudtam a történetét. Egy lány barátommal voltam – igen, ilyen még létezik a világban… furcsa mi? – és mikor kihozta az ételt olyan volt, mint egy angyal. Alacsony, fekete hajú tündér. Nem mosolygott. Mielőtt elmentünk egy szalvétára leírtam, hogy mosolyognia kéne, és hogy milyen eszméletlenül gyönyörű, aztán odaadtam neki úgy, hogy más ne lássa. A telefonszámomat is odaírtam. Még aznap este felhívott. Ha szeretetkurva vagy minden lehetőséget megragadsz egy kis „szeretetre”. Én már csak tudom. Én is az vagyok.

Elmondta, hogy játszott vele Sebastian, hogy beszélte ki a barátai előtt a nemi életüket, és mennyi mindent tett meg, amit nem akart. Közben sírt. Egy garzonban voltunk, amit a szülei bérelnek neki. Nemrég költözött be. Elment zuhanyozni. A fürdőszoba egybe volt a wc-vel. Bementem, mikor mondta, hogy mehetek. Leültem a wc-re és beszélgettünk. Azt mondta menjek be mellé a kádba. Azt hiszem a tudattól, hogy azon a napon nem kell egyedül aludnom boldog lettem. De már nem emlékszem rá.

Sokat beszélgettünk, miközben megismertük egymás vágyait. A vágyak a boldogtalanságból fakadnak de mit lehetett tenni ha már egyszer itt voltak bennünk nem igaz? Azt mondta, hogy még soha nem élvezett el. Nem volt orgazmusa. Nem maszturbált, kiölték belőle az individuumot, semmire sem tartotta a saját tökéletes testét, nemhogy örömet szerezzen magának. Szégyenlős volt. A szégyen, amit a nagy szexuális forradalom felőrölt, mint egy gyilkos kór újfent fertőzte az emberek szabadságra törekvését. Köszönjük meg ezt az egyházaknak egy szívélyes feltartott középső ujjal.

És ott a sok materialista bunkó még, aki miatt ide jutott a világ. Nem vagyok egyedül, aki éjszakánként könnyes szemmel alszik el, és belebokszol a párnájába, néha beleordítja: „átestünk a ló túloldalára köcsögök!”

Félt a függőségtől, de ragaszkodni vágyott, ahogyan én is. Mindketten saját undorító életünktől bűzlő lélekkel, korcsként világoltunk a többi emberrel szemben és arra vártunk, hogy valakiben kiteljesedhessünk. Köszönöm nektek. Ha nem sulykoljátok belém, hogy egy senki vagyok talán…

Egyik este megnéztünk egy filmet, valami agyatlan horror volt, de olyan jó volt hozzábújni. Kint a város kezdett feléledni, gyönyörű őszi idő volt. Anette menstruált. Ilyenkor a szervezete több ösztrogént termelt, és vadmacskává változott. Csókolózni kezdtünk, és levetkőztünk. Rajta bugyi volt, rajtam alsógatya. Egyszerre mozogtunk, és rajtam egyre jobban felülkerekedett a nosztalgia pusztító hulláma. Mikor elélvezett életében először egy férfi közbenjárásával mindketten ruhában voltunk és menstruált. Lihegve a testemre feküdt vékony testével és azt mondta „sikerült… ügyes vagy”. Elsírtam magam.

A fogyasztói társadalom megköveteli tőlünk, hogy kibaszott ösztönlényekké degradálódjunk. A monopólium virágzik, az egyén pusztul saját énképének rothadását látva. A kapuzárási pániktól megrészegült vén ál szentimentalisták és buzik fiatal seggekre vadásztak a barokk házak közt, ahol néha felsejlettek az eklektikus motívumok azt az alapvető igazságot sulykolva, hogy több stílus harmóniája gyönyörű összeolvadást eredményezhet.

A parkban voltunk. Ahogy néztük a sok nyugodt emberi lényt mi magunk is megnyugodtunk kissé. Átöleltük egymást, körülöttünk a természet szép lassan megpihent. Boldogok voltunk. Imádtuk az őszt, ezeket a színeket, a leveleket körülöttünk, az illatot, az esőt, a szelet, ami akkor a legjobb, ha fekszel és érzed, hogy átjárja az elméd, miközben hallod a levelek hangját, ahogy a szél fújja őket. Anette fokozatosan ráébredt arra, hogy milyen erő lakozik benne, ami engem is rohamos reprodukálásra késztetett. Szerettem őt. Akkor, azon a helyen, ahol pár hónappal azelőtt egy tavaszi napon egy gyönyörű lánnyal egymás karjaiban önfeledten megismertük saját magunkat, és végre felszabadultunk, azt hiszem olyan boldog voltam, mint akkor.

Tudjátok, ha megismertek egy másik emberi lényt nem vagytok egyebek két mágnesnél. Vagy kialakul közöttetek vonzás, vagy nem. De képzeljetek el két mágnest a térben, amint ki vannak téve az emberi elvetemültség minden belső terhelésének, kezdve a féltékenységtől át a meg nem értésen keresztül a bizalmatlanságig, ami gátolja az őszinteséget, és a vonzódás halálához vezet. A térben elhelyezett mágnesek közül az egyik elkezd kiszakadni a vonzásból, majd szép lassan megfordul. És ahogy a pólusok azonosak lesznek már nem vonzzák többé egymást. Hiába közeledik egyik a másikhoz, az távolodni fog tőle… távolodni fog tőle.

Mikor a pszichológusommal a kapcsolatokról beszélgettünk és ezt elmondtam neki meglepődött. „Erre így még nem gondoltam…” – ezt mondta, majd lassan lejárt az egy óra, és elváltunk.

Két oldal (KK-N)

Egyszerű padlószőnyeg volt, mégis kényelmes szőrmés borításával árasztott nyugalmat a két testnek. Egymás mellett feküdtek. Egy fiú és egy lány. Ahogy a másiknak okoztak örömet a földön fekve olyan elcsépelten üresnek tűntek. A távolban 2.1-ben nyögött egy harmincas amerikai nő iskolás szerelésben, mintha csak a gimis éveit taposná, természetesen műmellekkel áldotta meg őt torzult énképe, de a rendező nem csodálkozott, hiszen vannak már plasztikázott tinik a világon, és sokan buknak a szilikonra. Nem volt ebben semmi furcsa, és mégis annyira furcsa volt mindez.

- És, hogy vagytok? - kérdezte a lány, a keze fáradt, így kicsit engedett a szorításon, közben próbálta élvezni, hogy a fiú ujjai olyan természetellenesen hatolnak belé.
 - Mostanában többet beszélünk, de nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak. Minél távolabb akarom tudni magamtól ha logikusan végiggondolom, mégis felé húz valami. Szeretem. Az agyam azt gondolja, hogy egyetlen csókjától, egy öleléstől, vagy csak attól, hogy sétálunk és fogjuk egymás kezét… tehát ezektől talán minden rendbe jönne. Komolyan, olyan vagyok, mint valami drogfüggő. Te, hogy vagy?
- Azt hiszem lezártam magamban teljesen. Mármint még van, hogy naponta rám ír, próbálkozik, de már nem gondolok rá annyit. Nem leszek szomorú miatta, ha leírja mennyire örülne, ha velem lehetne. Csak tudod az zavar, hogy közben nem érti meg, hogy ez nekem rosszul esik. Hogy szeretnék magamra koncentrálni. És nem önzőség. Nem szeretem már úgy, mint régen,  és ő is azt mondta, hogy így ne legyek vele. Ennek a dolognak nem volt jövője, hiszen mindketten más beállítottságúak vagyunk…
 - Mondtad neki, hogy zavar, hogyha ír, vagy nem? – kérdezte a fiú, kicsit gyengébben simogatva a lányt. ¬¬¬- Csak mert ha ennyire zavar, szerintem el kéne mondanod neki. Ha szeret megérti és békét hagy neked. Tudod kevés ember tudja folytatni a másikkal a szakítás után. Mindig van egy sértett fél. Mint nálunk. Én hiába próbálkoztam, hogy legalább morzsáiban megtartsam a régi dolgokat, ha ő nem szeretné. És akkor itt állok, mint valami bolond, és nem értem meg, hogy miért? Ha régen működött, most miért nem?

 - Nem lehet, hogy a lányt az zavarja, hogy még szereted? Ilyenkor elég nehéz ám együtt lenni valakivel. Mert hiába mondod, hogy csak egy találkozó, belül ott a kisördög, aki rosszcsontizna. És ez frusztráló tud lenni. Mint az én esetemben is. Mert lehet, hogy furcsa elfogadni, hogy nem olyan szép minden mint amikor összejöttün… összejöttetek, akkor is fel kell dolgoznod, hogy akkor két ismeretlen voltatok tele megértéssel és szeretettel. De ha a szeretet elhalványul, akkor nem lesz már szép annyira, mint az elején. Olyan, mintha ezerszer akarnál megnézni egy filmet.
 - Oké, ezt értem, rendben, nem akarja a régi dolgokat. De mi van az újakkal? Rengeteg olyan dolog van, amit nem próbáltunk még ki, amit nem éltünk át. Miért nem ad esélyt?
 - Talán mert ő már adott esélyt?! Talán mert előre akar menni, nem pedig folyton hátra?! Neked is ezt kellene tenned, mielőtt annyira kisajtolnád ezt a kicsit is, ami megmaradt, hogy a végén semmi nem lesz.

A pornó már rég leállt, mikor a fiú a lány felé fordult, hogy megcsókolja. Először a nyakát, majd az arcát, közben pedig minden idegszálával azon volt, hogy koncentráljon.  A lány ajka puha volt, mikor az övéhez ért. A Nap utolsó sugara bevilágított az ablakon, és jött vele az a sejtelmes szellő, ami elhozza az estét, a sötétség első hírnöke. A csodálatos messiás, ami felkapja az őszi leveleket és táncra perdíti őket. Ami annyira megindító, hogy beleszerettem azon a délutánon még 2005-ben. Mikor nem kellett sietnem haza, csak jártam az üres város utcáit, és azon gondolkoztam, vajon hogy folytassam az első könyvemet. A címe: Alone In The Dark… Akkor azt hittem ez minden, amit magamról mondhatnék.  

Emlékezzünk régi korunk nagyjaira (KK-N)

Interpentele varázsa lassan alábbhagy lelkemben, mikor átgázolok a sárga levelek forgatagán. Magányos poszméhként vadászok a tagadás két legkellemesebb virágára, hogy porukat szállítsam egymáshoz, a határ széléhez, majd megpihenjek. Atyám pofonjának súlya még arcomon égeti bőröm, de nem panaszolom a levegőnek bánatom. A Holcsik folyó partján ülök. Az előbbi levelek, melyek mellett elhaladtam kéjesen táncolnak a szélben, földre taszított lélekként várják, hogy az enyészetté legyenek.

A Buhalla Művészeti Intézet kirakatánál állok, és nem visz a lábam befelé. Papírlapok a kezemben, izzadt kezemtől rojtosodnak. Félek. Nem merek beszélni annak a rengeteg árnyéknak odabent. Lelkem tükre a papírra vetett néhány sor, most kezem egyetlen mozdulatától a gravitáció kényszeres hatásának lesz kitéve. Hullik, hullik a levelekkel a semmibe, majd megpihen a talajon. Édesanyám nem érti mikor visszamegyek a gépmobilhoz, és arra kérem, hogy menjünk haza. Kislányom, mondja, majd elharapja a mondatot. Nem kéri, hogy tekerjek hazafelé, így hátra ülök. Ahogy teker hallom az anyósülés pedáljának nyikorgó forgását. Meg kéne olajozni a láncokat, amik hajtják a mobilt. Azt hiszem ma este megölöm magam.

A Gergely Ákos Múzeum mellett haladok el a Buhalla Művészeti Intézet felé. Lassan megy le a Nap. Csodás őszi nap. Nem messze az Endrész kórház. Egy régi szerelem bontakozott ki egy lánnyal ott, mikor be kellett feküdnöm pár napra. Nehezen nyelek, majd jobbra fordulok. Meglátok pár lapot a földön. Versek vannak írva rájuk. Fájnak. A BMI-ből kihallatszó taps átpréseli magát a szigetelésen és önfeledten suhan az ég felé. A boldog emberek like-olnak. A Szinay Balázs Könyvtár még nyitva. Ma megint meghalt két fiatal mikor szenet akartak lopni a vonatokról. Valaki azt mondta, hogy nemsokára a gépmobilokat gőz, a vonatokat pedig villanyáram hajtja majd. Nem hittem neki. A fejlődés távol áll attól a törekvéstől, hogy az ember elpusztítsa a társadalmát.

A Matyóház, mint valami kis epicentrum áll a házak között, üzletei zárva. Haladok a toronyház felé, vagy talán már a tetején vagyok. Alattam a mélybe csótányok hámréteg alatt. Kiabálnak. Ugorjak, vagy ne? Csak szenvedést okozok a lényemmel a jelennek. Jobb lesz a világnak nélkülem és jobb lesz nekem a világ nélkül. Csak azt akartam, hogy átölelj néha. De te már nem írsz nekem. Elmentél és magaddal vitted az utolsó dolgot, ami boldogságot adott. Az ajkaidat. A hangszálaidat. A kezed, és a lábat. A szemed- A leveleid az asztalom fiókjaiba könnyektől áznak minden éjjel, mikor remegő hanggal falom a tintát. Szeretlek és te elhagytál. Nincs miből élnem.

A DzsDzs könyvesbolt nem messze a könyvtártól. A kirakatban csupa ismeretlen cím. Üres vagyok. Saját magamat tettem üressé, mikor nem akartam, hogy fájjon… mikor fájdalmat okoztam magamnak. Mikor emlékeztem és nem akartam elfelejteni. Mikor sírtam és könnyebb lett. Apám azt mondta egy igazi férfi nem sír. Végigsimítok az arcomon. Újra és újra játszadozva a borostával. Aztán elindulok meghalni. A toronyház előtt tömeg. Fényképészek, újságírók, rendőrök. Egy lány a tetőn van, és le akar ugrani, mondja egy izgatott hang. Hányingerem van tőletek. Egy rendőrnek azt mondom, hogy a lány egy levelet hagyott az asztalán, hogy ide jön, és csak velem akar beszélni.

A fiú leül a tető szélére, jó messzire a lánytól. Köszön neki, de a lány nem köszön vissza. - Szép időnk van. - mondja a fiú, és egy cigerettát vesz elő, amit az apjától lopott. Két szál van benne. Az egyiket a lánynak adja. Leül mellé. A lány sír, azt mondja, hogy nem szereti senki. A fiú azt mondja, hogy ő szereti. És valóban így is gondolja. Nem akarja elmondani a lánynak, hogy miért jött. Azt mondja helyette, hogy éljen tovább. Hogy ostoba és nem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. Hogy attól szép, hogy kiszámíthatatlan. Hiszen ők ketten is véletlenül találkoztak. Nem szabad feladnia, csak megtalálnia a célját. A bagó égeti a torkukat, és szédülni kezdenek tőle. A lány átöleli. A fiú ugyanígy tesz. A lenyugvó nap apró fehérséget szakít az elméjükbe. Havazik. A fiú le akart menni, de a lány maradni akart. Élvezni a pillanatot. A fiú egy papírlapot vesz elő, amit az utcán talált. Verseket olvas róla. A lány sír és megcsókolja. Még havazik. Minden elfehéredik körülöttük, de a pillanat megszakad. Ágyúk dörrennek a messzeségben. Az emberiség lárváiból pusztító gyilkológépek kelnek ki és szálnak a magasba. Bombák robbannak szerteszét szórva a dezoxiribonukleinsavat a őszi levelek között. Halott emberek fogják összeroncsolódott testüket. És Interpentele varázsa megszűnik.

Kirázom a könnyeket a szememből. Hideg van. Az órám számlapja március huszonegyedikét mutat, nyílván csak én beszélem be magamnak ennek a jelentőségét, de ez azt jelenti, hogy nemsokára hajnalodik. A Duna partján ülve gyorsan elrepült az idő. Összecsukom a gépet, és a táskába rakom, de elbénázom, így annak tartalma a kövekre esik. Papírok, amiket már elfelejtettem, amikre egy csodás napon verseket rajzolt egy nyomtató. Visszateszem a táskába a papír cd tokkal együtt, amin egy film van. Eszembe jut az a délelőtt, mikor megnéztük a filmet a moziban. De sebaj.  Nyugodtan hagyom, hogy az emlékek pengéi az agyamból a szívemig mindent véresre kaparjanak. Elindulok a Szent Panteleon Kórház felé aztán, a Kortárs Művészeti Intézethez, ahol a verseket olvastam fel. Közben elmegyek az Intercisa Múzeum mellett, egyenesen a Tojásház irányába, de hogy egyébként merre azt nem tudom. Dunaújváros túl valódi. A vasútállomás peronján találom magam. Augusztus negyedike, hajnali négy óra húsz perc. A közeledő vonatot nézve magam előtt látom mit kell tennem. A vonat közeledik, én pedig izgatottságot érzek.

 Pár perc múlva a vonat kigördült az állomásról. Én pedig rajta ülök.   

Nisus... itt a vége. (KK-N)

Aznap késő délután hideg szél fújt, felkavarva a havat, ami legalább eltakarta a sok mocskot. Nem tűntette el, de eltakarta. Sokan vannak így a gondjaikkal is. Nem tűntetik el őket inkább eltakarják mások előtt. Én is ilyen voltam, még most is ilyen vagyok és ilyen is leszek. Nagyon kevés ember tudja, hogy mi van velem, hogy mi hajt előre, vagy mi taszít a mélybe. És ez így van jól, felismertem, hogy nem fejleszt a sok panaszkodás, inkább nem adok okot arra, hogy legyen miért panaszkodni. Persze ok mindig lesz. És talán egyszer leülök egy üveg bor mellett egy papír elé és kiírom magamból ami bánt. És ki tudja, talán egyszer valaki el is olvassa majd, és értékesnek fogja találni. Bár még nem érzem, hogy mi lehetne olyan értékes a szavaimban, de nem tudhatom, hogy más mit lát majd bennük.

Ezen gondolkoztam akkor is, mikor felhívtam. Kevés emberrel szoktam telefonon beszélni, de mivel neten nem tudtam elérni, így maradt ez. Nagyon nem akartam felhívni, de csak rá vágytam akkor. Csak ő tudott boldoggá tenni, vagy feledtetni a bánatom. Mármint a bánatom egy részét, mert a másik részét épp az iránta érzett szerelem táplálta. Tudtam, hogy örül neki, ha felhívom és elmondom mi bánt. Azt mondta, hogy találkozzunk a Lurdy Házban egy kínai büfében mivel az közel van ahhoz ahol lakom, azaz az egyes villamos vonalán, ő még egy volt jégpályánál van, de sietni fog. Egyszer írta, hogy az ember mellett lennie kell valakinek, akinek elmondhatja, hogy mi bántja, aki meghallgatja és segít neki. Hát nekem ő volt ez az ember. A lelki szemetesládám, de mivel ez egy olyan csúnya szó, így nevezzük barátnak. Ő volt a legjobb barátom. A legfurcsább ember, akivel addig találkoztam, és ez pozitív értelemben értendő.

A családomra rég nem számíthattam, elzárkóztam kispolgári proletár hozzáállásuk elől és inkább elmenekültem, mintsem hogy elmondjam nekik mi bánt. Megszoktam már, hogy nem kezelnék a helyzetet úgy, ahogy az megkívánná. Mintha az ember nem állna másból, mint a munkára való törekvésből, abból, hogy megszületik, tanul, dolgozik, gyereket nevel, - ami esetemben inkább egy sablon mintapéldájának felelt volna meg a középkorból, semmint modern gyermeknevelésből – aztán megöregszik és meghal. Érzelem? Ugyan, a gépeket nem az hajtja, ahogy a kocsikat sem. Az ember mégis lassan több érzelmet táplál ezek iránt, mint a többi társa iránt. Egy idő után bánni kezdtem, hogy vannak érzéseim, úgy gondoltam, hogy ezek visszatartanak. Ez ráfordított a művészetekre, írni, rajzolni kezdtem. Aztán elmentem egy kiállításra, ahol amatőr művészek képei, festményei, szobrai voltak kiállítva. Ott ismertem meg őt. Egy fekete-fehér festményt néztem, egy lányt ábrázolt, aki egy ezüst szívet fog, mögötte egy démon öleli át. Nem tudtam hová tenni a képet, de a film-noir hatás tetszett, ugyanis néhol használt színeket aki festette. Az ezüst szívnél, a lány kék szeménél, a démon szeménél, amely egyike kék volt, a másik sárga. A lány vörös ajkánál, a démon szájából szivárgó vérnél, a lány nyakánál lévő két pontból szivárgó vérnél. A démon karját, és arcát elszórva borító sárgás férgeknél. Szerző neve nem szerepelt a képen. Aztán egy hang azt kérdezte, hogy szerintem mit ábrázolhat a kép. Nem tudtam megmondani. Ő volt az. Nézte a képet, az arcára valami melankolikus nemtörődömség, és érdeklődés látszott, ahogy a vászonra meredt. Azt mondta, hogy azért nem tudom megmondani, mert nem tudom a képet mihez kötni. Túl sok minden jut eszembe róla külön-külön, de ezeket elnyomja a többi dolog, amit nem tudok hová kötni. A válasza meglepett. Átgondoltam és igaz volt. Megkérdeztem tőle ismeri-e azt, aki festette. Azt mondta, hogy ismeri, de nem véletlenül nincs kint a neve annak, aki festette, így nem szeretne beszélni róla. Nem firtattam tovább. Beszélgetni kezdtünk. Aztán lassan eljött a búcsúzás, és kiléptünk a havas utcára. Este volt, és azt mondta, hogy hazakísér. Közben beszélgettünk. Megnyíltam neki, elmondtam minden bánatom, megbíztam benne, és ő végig mosolygott. Mikor befejeztem megköszönte, hogy mindezt elmondtam neki, és elmondta a véleményét, hogy beszélnem kéne a szüleimmel, és hagynom kéne, hogy megismerjenek. Hazaérkeztünk, ő pedig a kezét nyújtotta felém, bár ez több szálon is elindította bennem a „parát”, egyrészről a lánynak kell kezet nyújtania először, és az lennék én, másodszor, ugye nem akar kezet csókolni nekem… !? Szerencsére nem akart, csak megfogta a kezem. Ilyet is rég láttam férfitől. Adott egy névjegykártyát, és azt mondta, hogyha bármi bajom lenne, hívjam nyugodtan. Én pedig a szaván fogtam. Hat év volt köztünk, mint később kiderült, én nem egészen töltöttem be a tizennyolcat, ő pedig a huszonnégyet. Pár nap alatt vonzódni kezdtem hozzá. A találkozás utáni negyedik hónap volt, február huszonhatodika. Megérkeztem a kínaihoz, de ő még nem volt ott. Vártam egy kicsit, addig nem rendeltem semmit. Nemsokára befutott, hosszú fekete kabátban, kifestett szemöldökkel, mint valami goth lovag. Megkérdezte mit rendelek, majd kért. Ő valami ízletes kacsafalatokat rendelt, én szezámmagos csirkét. Kicsit leragadt mikor kihozta és letette a tányérra. Csak nézte az ételt, mintha szuggerálná, én pedig megkérdeztem, hogy kér-e, mire felém hajolt. Megetettem egy falattal, mire szomorúan megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem az. Nem az, mi nem az? – kérdeztem, és ő pedig azt mondta, hogy az íze. De aztán elhessegette a kérdést, amit fel szerettem volna tenni és megkérdezte, hogy mi a baj. Persze köntörfalaztam, és előadtam a van egy fiú, de nem szeret, és blablabla, hogy mondjam el neki, hogy szeretem mesét és vártam, hogy vajon mit fog tanácsolni. Megkérdezte, hogy honnét ismerem a fiút, mire mondtam, hogy egy suliba járunk. Ez olyan mindennapos. Azt mondta, hogy keltsem fel valamivel a srác figyelmét, menjek oda valami semmi ürüggyel, hogy beszélgetést kezdeményezzek, pl. nem látta-e ezt meg ezt a tanárt, vagy valami. Ha minden jól megy hatni fog rá a dolog, mivel bennem van az a báj. Bár ezt először nem tudtam hová tenni, aztán felfogtam, és elpirultam.

Beszélgettünk tovább, ő az ujjait összetéve hallgatott. Akkor láttam, hogy a körmei be vannak festve. Aztán ránéztem az órámra. A szezámmagos csirke maradványai a tányérban hevertek, de nekem meg haza kellett mennem. De annyira ki akartam még élvezni az időt, legalább egy kicsit, és aztán eszembe jutott, hogy úgyis hazakísér majd, és ennek megörültem.

Elindultunk, miután fizetett. Kint hideg volt. Nagyon hideg és esett a hó. Eszméletlenül hideg. Borzongatóan csontropogtatóan, nagyon hideg. És még sorolhatnám. Mentem célirányosan a villamos felé, gondoltam csak nem ütnek el, ha átvágunk az úttesten, de azt mondta, hogy miért nem sétálunk egy kicsit. Persze, csak ha nem kell nagyon sietnem. Mert olyan szép idő van. Bár szebb halálnemet is el tudtam volna képzelni a fagyhalálnál, végül is a tudat, hogy azzal halsz meg, akit szeretsz legyőzte az aggályaimat, amiket az élethez való ragaszkodás állított, így elindultunk célirányosan a hóval fedett vágyaimon. Bárcsak elmondhatnám neki. Aztán megcsörrent a telefonom, anyám volt az, aki nem le akart szúrni, hogy nem megyek haza időben, hanem azt mondta, hogy menjek el a nagyanyámhoz, mert apámmal elmennek az estére, és nem akarnak egyedül hagyni. - Ez az anya, alázz még, hogy nem bíztok bennem. - Mikor letettem és elmondtam a tanulságot, mosolyogni kezdett, és fellelkesült. Nem értettem, de azt mondta, hogy így több időm van, anyámék is kikapcsolódnak kicsit, és én is. Ezt szerettem benne, hogy olyan könnyen rávilágított egy másik oldalra, amit sokkal nehezebb volt észrevenni, de annál többet adott. Belékaroltam és továbbmentünk. Felvetette, hogy kísérjem el Népligetre, meglátogatja két barátja akik nemsokára megérkeznek, és utána elkísér a metróig, ha már mamámhoz megyek metróval. Ennek örültem. Leültünk egy padra a bejárattól nem messze. Kiböktem, hogy mennyire nem vagyok elégedett magammal és hogy mennyire rossz, hogy nem mondhatom el senkinek, amit érzek, hogy nem segíthet senki, és, hogy legszívesebben kiölném magamból az érzelmet, mint valami gócot, hogy ne fájjon ennyire a tétlenség. Arra számítottam, hogy megretten majd, vagy valami, de megkaptam a szokásos mosolyt, mint mindig. Azt mondta ismert egyszer két fiút, akiből az egyikre nagyon hasonlítok. Unokatestvérek voltak. A családjuk különböző volt, az idősebbnek volt testvére, anyja apja, a fiatalabb az anyjáékkal és a nagyszüleivel élt. Nagyon szerették egymást, de a családjaik nem nagyon. Versengtek egymással azon, hogy vajon melyikkőjük a jobb, és a rivalizálás kihatott a két srác kapcsolatára is. Nem engedték közel egymáshoz őket, mert féltek attól, hogy a fiatal lehúzza az idősebbet. Ők is versengeni kezdtek egymással. Az idősebbik valahogy soha nem tudta értékelni amije volt, a fiatalabb pedig nem értette, hogy miért, neki nem volt annyi minden megadva akkor, mint az idősebbnek, ő mégis mindig mosolygott. Az idő elhozta a választ, mivel rájött, hogy az idősebbet elnyomták és nem szerették. Magába forduló zárkózott középiskolás lett, míg a fiatal élete nagy fordulópontjához készült, elköltözött végre a nagyszülőktől, miután a szülei elváltak és az apja talált valaki mást. Az anyja hazamenekült. Közben mindketten találtak egy lányt. Mindig volt egy lány. A fiatalabb hat évig volt szerelmes egy osztálytársnőjébe, akivel egyszer, vagy talán kétszer össze is jöttek. Abban az évben ismerte meg azt a lányt aki elfeledtette vele, persze közben is voltak lányok. Az unokatesója egy másikat, de neki már előtte volt barátnője. Az idősebbnek összejött, neki nem. Az idősebb nem értékelte a barátnőjét, semmibe vette, és nem mert lépni. A lány végigszenvedte a nyarat, majd szakított. A fiatalabb együtt aludhatott a kiszemeltjével, de nem jöttek össze. A lány mást szeretett. A fiú akkor kezdett zülleni. Rossz társaságba keveredett, de szabad volt. Eljött az ősz és mire tél lett a srác megkapta akit akart, az unokatesója rájött, hogy szerelmes abba a lányba, és összeomlott, amiért nem kaphatta meg. A fiatalabb kér hónapig volt együtt azzal a lánnyal, lefeküdtek egymással, majd a lány három nappal később kidobta. Az elkövetkezendő pár évben a fiatalabb elvesztette a szabadságát, ingázott, lógott, lébecolt, de a középiskola elkezdése közben elkezdett írni és egy kicsit minden érdekelte. Az iskolájának köszönhette, hogy elkezdte érdekelni a város, amelyben laktak, és amelyről az unokatesója már annyit tudott. Múzeumba kezdtek együtt járni, moziba, nagy terveket szövögettek, mint a legtöbb kamasz, közben persze a fiatalabbat elnyomták, amiből kifejlődött valami, ami mér már az öngyűlöletbe taszította. Író szeretett volna lenni, de a pszichológia volt az álma, az idősebb történész, majd később a politika felé sodorta az élet. A szerelme megmaradt plátóinak, a lány, akit szeretett megváltozott. Magát okolta, hogy nem mentette meg. A fiatalt elkezdte jobban érdekelni a lélek, közben lett egy távolsági kapcsolata, majd egy be nem teljesült románc, aminek ő vetett véget. Az idősebb féltékeny volt erre, neki is megtetszett a lány, akit a fiatalabb elszalasztott, és akit utána már nem szerezhetett meg. Össze szeretett volna jönni vele, de nem tudott. A fiatalabbnak közben lett egy barátnője és elszökött otthonról, hogy a lánnyal tudjon lenni. Sulit váltott. Visszament a nagyszüleihez, akik szerették volna azóta, hogy elment. Négy év telt el azóta. Az idősebb javában főiskolás volt, harmadéves, de a sok csúszás miatt még hátra van pár éve. Három és fél évre rá 2010-ben az idősebb elindult a választásokon képviselőjelöltként. A szülei akkor váltak. Közben gyógyszeres kezelést kapott egy régóta húzódó pszichológiai betegségre, aminek a gyökere egy régi szerelem elvesztésében húzódott. Huszonhárom éves volt akkor. A fiatalabbról kiderült, hogy szkizoid személyiségzavarban szenved, de nem volt helytálló az orvosi vélemény így elvetette a gyógyszereket. Elveszítette a barátnőjét, akivel közel három és fél évet volt, de többször tiltották el őket egymástól, a lány megcsalta, és elhagyta, de a fiú kitartott, persze szerzett egy pár vágást a karjára. - A második eltiltás azért volt, mert a fiút a lány bátyjával és pár haverjával lakásbetörésen kapták. A sértett az egyik közös barátjuk volt, az indok nem számít. A fiú megint összetört, nem akarta ezt, csak nem akart nemet mondani. Még jobban magába zárkózott. Attól a naptól fogva ez is megváltozott. A lecke hatott. - A szakítás után pár hónapra még titokban együtt voltak, aztán lett egy távkapcsolata egy lánnyal, akit egy irodalmi oldalon ismert meg. A kapcsolatnak négy hónap múlva vége lett. A srác padlón volt és az unokatesójától kért gyógyszereket. Az idősebb közben megismert egy lányt, de nem lehettek együtt, mert barátja volt. Aztán az év végén összejött egy lánnyal, a fiatalabbik pedig megismert egyet egy irodalmi oldalon. De akkor is a két unokatestvér két véleményen volt, ahogy mindig is kettéágaztak, mégis olyan hasonlóak voltak, hogy összekeverték őket néha. Az idősebb be akarta gyógyszerezni a világot, hogy megszabadítsa azt az érzelmektől, míg a fiatal magából akarta kiölni azt, hogy beépüljön a világba, úgy érezte ettől lesz boldog, mert senki sem fogja szeretni őt úgy, ahogyan ő szeret. Nem bírta elviselni, hogy egyes emberek szemében soha nem tud megváltozni. Egyszer azt mondta, jó lenne, ha új arca lenne. Akkor nem homályosítani el a többit az, amit gondolnak róla, ha meglátják. Arról jutott eszembe ez a kis történet, amit mondtál. Konklúzió nincs, talán csak az, hogy ez a két ember soha nem engedte el egymást, míg mindenki más elengedte őket. – mondta gyorsan, mert csörögni kezdett a telefonja.

Á. szia! Igen, bocsi, hogy zavartalak, csak boldog születésnapot szerettem volna kívánni… igen, azért küldtem az sms-t… remélem minden rendben… aha… értem, hát akkor mindegy, de majd valamikor összefuthatnánk, vagy valami… igen, majd megoldjuk… legyen szép estéd… puszi.

És az utolsó szót csak tátogta, nem tudtam leolvasni a szájáról. Mikor észrevette, hogy figyelem, azt mondta, hogy vannak dolgok, amiket nem szeretnénk kimondani, nehogy a másik ember tudja. De a lelkünknek jót tesz, ha eltátogjuk. Akkor kijön, ami bent van, a másik ember mégsem tudja meg. Majd újra az a már-már bájos mosoly.

A történet végét akartam hallani, mire kelletlenül elmondta, hogy az idősebbel szakított a lány, majd a fiatalabb összehozta azzal a lánnyal, akivel három és fél évig volt. A fiatal nem jött össze azzal a lánnyal, akit megismert, de azóta is nagyon jó barátok, viszont megismert egy másik lányt, akivel összejöttek. Közel négy hónap után szakítottak, a srác pedig ki akarta ölni magából az érzéseit, hogy ne fájjon neki a ragaszkodás, hogy nem lehet együtt azzal, akit szeret, miközben az idősebb épp akkor szokott le a gyógyszerekről. Le akarta győzni a szerelmet... mármint a fiatalabbik. De a szerelmet nem lehet legyőzni. - mondta és mosolyogni kezdett. Felhajtotta a garbója ujját, az alkarján széles hurkolt felirat: Omnia Vincit Amor. - Apámtól egyszer kértem egy idegen szavak szótárát, aminek a hátuljában olvastam ezt a feliratot: A szerelem mindent legyőz. Abban az időben nagyon sokat segített nekem. És ha már láttad, akkor itt a másik, - és most a másik garbó ujja következett, - a felirat: Veni, Vidi, Vici: Jöttem, láttam, győztem. A srác elfogadta ezt, és saját magát, de nem engedett közel senkit magához. Azokat az éjszakákat, amiket magányosan töltött néhány hivatásos tette kellemessé. Volt, hogy csak azért fizetett, hogy egy lány átölelje, miközben alszik, vagy, hogy adjon neki egy csókot. Tudom, nem a legszebb befejezés, de hidd el, ott rejlik benne a szabadság, amit soha nem tudott összekapcsolni a szerelemmel és ami ily módon taszította el a boldogságtól, hogy kiteljesedjen. De talált egy másik utat, hogy a maga ura legyen. Persze a szerelem ott van még a szívében az iránt a lány iránt, de elfogadta, hogy nem illenek össze, ahogy az unokatesója is anno. De a kapcsolat szépsége erőt ad neki és néha reménnyel tölti el, ilyenkor meggyőzi magát, hogy ő is így ragaszkodik, csak nem olyan fontos neki egy párkapcsolat. Hogyha fontos lenne ugyanígy érezne és ugyanilyen fontos lenne neki is. De ezek csak álmodozások és ezt ő is tudja. Néha elmegy azokra a helyekre, ahol együtt voltak, hogy emlékezzen. Olyankor mindig kicsit meghal belűről és kicsit újjáéled. Azon a helyen, ahol először csókolóztak kamerák voltak. Megszerezte a felvételt arról a fél óráról. Sokszor megnézi. Erőt ad neki. Mostanság rászorult családoknak segít családpedagógiai mentorként, és azoknak az embereknek akikkel összehozza a sors. Az unokatesója befejezte a főiskolát, és készül a választásokra. Még együtt vannak azzal a lánnyal, akivel az unokatesója hozta össze. A világ szép és jó. Nem olyan, mint tíz éve, mikor egy téli estén a jövőről fantáziálgattak, hanem azt hiszem jobb. Sokkal több annál. Valóságos jó, a maximum. De bocsi, hogy így rád zúdítottam ezt. Egyébként ha lesz majd egy hely, amitől rossz kedved lesz, ha elmész mellette vagy ott leszel csináld azt, hogy töltsd meg jó emlékekkel. Menjetek el barátokkal oda, vagy olyan emberekkel, akiket szeretsz. És akkor legközelebb már nem csak a rosszra fogsz emlékezni, hanem a jóra is. Apró cheat de beválik (bájos mosoly)… Megjöttek! Talpra ugrott, megvárta, még én is felállok, és kivetette magát a hóba.

Egy nő, és egy férfi érkezett, mindketten fiatalosak voltak. Bemutatkoztak és elindultunk a lejáró felé. Közben megkérdezte, hogy van-e bluetooth a telefonomon, mert átküld egy számot. Átküldte, közben azt mondta az új jövevényeknek, hogy elment ahhoz a jégpályához amiről beszélt és jobban érzi magát, mire a lány azt mondta neki, hogyha még mindig szereti, akkor beszéljen vele, bár ebből nem sok mindent értettem, de nem kérdeztem, csak hallgattam. Azt mondta nemrég beszéltek és, hogy minden rendben van és ne beszéljenek most erről, majd mindent elmond. A fiú közben elkezdett beszélni a politikáról elvágva a beszélgetést, ami kicsit bunkó dolog volt. Nem értettem ezt sem, mintha kizártak volna a beszélgetésből. Elértünk a metrót, adott két puszit, majd elment a többiekkel. Búcsúzóul azt mondta, hogy hívjam nyugodtan Lementem és közben benyomtam a zenét amit átküldött. Akkor esett le a történet, amit mondott. Hogy ki ez a két ember, aki jött. Utána akartam menni, de nem ment a lábam. Csak ültem ott, és hallgattam a metró zaját, ami lassan közeledett, és elnyomta a számot. Azt hiszem sírtam. Majd megláttam, hogy jön le a lépcsőn, elém állt és a kezét nyújtotta. Mikor felálltam homlokon csókolt, majd arcon aztán szájon. Csókolóztunk, közben a szám ment a fejembe, amit átküldött. Semmit sem éreztem. Pár óra alatt semmivé vált minden. Azt súgta a fülembe, hogy soha ne fojtsam el az érzéseimet. Csak próbáljam mindenből kihozni a pozitívumot. Mert mindenben ott rejlik. Csak a ragaszkodás szétszakítja. Aztán felment a lépcsőn. Csak a zene maradt utána. Akkor láttam utoljára. Egyszer-kétszer írt, aztán többé nem. Pár héttel később március harmadikán ugyanabban a galériában egy képre lettem figyelmes. Nem volt rajta az alkotó neve, ezt kerestem rajta először. Egy aluljárót ábrázolt. Egy óriási fekete madár a csőrét egy lány ajkához tartja. A lány sír, könnyei vörösek. Üres szemgödrök. A madár szárnya ki vannak tárva, mellettük egy alak egy másik alak előtt térdel, gyűrűvel a kezében. Fekete reverendában vannak, az arcuk nem látszik a falon pirossal 02.26... Sehol sem találtam a teremben. Elfutottam. A hó körülöttem eltakart mindent, fehér fátyolba tartva a fájdalmam. Akkor döntöttem el, hogy soha nem akarom látni. Itt a vége…

Hogy azóta mi történt velem? Épp a felkelő napot nézem, a borom elfogyott. A diplomamunkám félkészen hever az asztalon. Lassan öt év telt el. Pszichológus leszek. A szüleim négy éve elváltak. Anyám öngyilkos lett, apám alkoholista. Nem tudom mi van vele. A nagymamám meghalt, a lakását állami támogatásokból tartom fent. Néha festek, néha rajzolok valamint. Írok, bár csak ilyen kezdetleges írásokat, mint ez is itt. De ki tudja, talán egyszer valaki elolvassa majd, és értékesnek fogja találni. Bár még nem érzem, hogy mi lehetne olyan értékes a szavaimban, de nem tudhatom, hogy más mit lát majd bennük…