Már megint nekem jutott a legnehezebb házi feladat! - az önsajnálat könnyei ellepték a szememet –, hát hogy lehetek ilyen szerencsétlen! Az még hagyján, hogy riportot kell írnom, de hogy a fantáziámra hagyatkozva, egy egykor élt emberrel! Ez mindennek a teteje! Hiszen a fantáziának még a csírája is hiányzik belőlem!
Miközben azon törtem a fejem legkényelmesebb karosszékem mélyén kuporogva, s pirított mogyorót majszolgatva, hogy ki is legyen riportom alanya, a szobám falán függő fényképek egyikére esett tekintetem. Nagyi! Már legalább 5 éve meghalt, de még most sem tudok rá fájdalom, és meghatott szeretet nélkül gondolni. Ő volt a megtestesült nyugalom, csúf, elmaradhatatlan szürke, és barna kendői alól megértő, csecsemő-tisztaságú szempár figyelte mindig aggodalmas szeretettel életem alakulását. Gyűrött Bibliáját motyogva olvasgatta, s mikor Alzheimer -kórral intézetbe szállították, és teljesen kizárta már magából a világot, szépséges szavú imádságai megkapóan tiszták maradtak elmebeli állapotának ellenére is.
Eleinte, míg kicsi voltam, tátott szájjal hallgattam meséit Istenről, angyalról, legkisebb, óriást legyőző fiúról, őrült, füvet legelő királyról, s ahogy aztán nőttem, már egyre fárasztóbbakká váltak meséi, melyek az évek múltával sem koptak ugyan meg, talán csak én lettem egyre „igényesebb”, s vágytam más történetekre. Mint például a Barátok közt sorozatára - na, azt aztán még a legjobb barátom kedvéért sem hanyagolnám el! Hiszen mit szólnának másnap az osztálytársaim, ha nem tudnék az aktuális epizódhoz úgy hozzászólni, mintha a mi családunk egy eseményéről számolnék be lazán!...
Szóval, a karosszék mélyén sajnálgattam intenzíven magamat, és egyre mélyebbre süllyedtem benne ezen a pünkösdi, késő délutáni, unalmas, esős napon, s hiába kapcsolgattam ide-oda a TV-t, semmi ínyemre valót nem találtam a műsorok között. Nagy nehezen feltápászkodtam a karosszékből, mert eszembe jutott, hogy a nagyi Bibliája még mindig ott van a helyén, ahová a temetés után tettem. Elfogott a vágy, hogy újra vele lehessek, s ahogy kinyitottam a szakadozott könyvecskét, behunytam a szemeimet, és nagyot szippantva bele, újra megéreztem a nagyi illatát, amit még ennyi év után is megőriztek a foszladozó könyv lapjai. Visszasüppedtem a szék mélyére, találomra kinyitottam és olvasni kezdtem.
Azaz csak kezdtem volna, mert ebben a pillanatban a plafon hömpölyögni kezdett, mint egy felhő, és egyszerre csak eltűnt teljesen a fölöttünk levő további két emelettel együtt! Rettenetesen megijedtem! Aztán az jutott az eszembe, hogy biztosan elaludhattam, és most álmodom, s ahogy erre gondoltam, ettől mindjárt meg is nyugodtam. Aztán meg az jutott az eszembe, hogy aki álmodik, az nem tudja, hogy álmodik, tehát igenis jogom van most halálra rémülni, hiszen mégis csak ébren vagyok! Még végig sem gondoltam jóformán mindezt, mikor az ágyam felől köhögést hallottam, és egy mély, dörmögő hang szólalt meg:
- Fúj, de büdös van itt! - erről eszembe jutott, hogy a múlt héten az edzés után olyan fáradt voltam, hogy csak belöktem az ágy alá a levetett zoknimat, és az azóta is ott kornyadozik...
- Ki vagy te? - riadtam föl a valóságra.
- A riportalanyod – felelte a dörmögő hang. Az ágyamon egy őszes-fekete szakállú, köpcös, inas testű, furcsa ruhájú emberke ült. Nem lehetett talán olyan öreg, mint amilyennek látszott, de megviselt, ezer-ráncú képe miatt vénséges vénembernek láttam.
- Hogy kerültél ide, és ki vagy te? Azonnal válaszolj, mert mindjárt kiáltok, és akkor bejönnek a szüleim a szomszéd szobából! - rivalltam rá az emberkére. A férfi kuncogni kezdett, belekuncogott a szakállába.
- Szerinted elhallatszik Agárdig a hangod? Mert ha jól tudom, a szüleid, akikkel pillanatnyilag hadilábon állsz, ott vannak a telken, az öcséddel együtt.
- Honnan tudod, és ki vagy te? - most már valóban pánikba estem: egyedül vagyok egy kihalt betonrengetegben, s ahogy az imént az emberke mondta, tényleg haragosdiban a szüleimmel, a testvéremmel, az egész világgal.
- Miért nem válaszolsz? Ki vagy te, és hogy kerültél ide?
- Te sem mutatkoztál még be, pedig te vagy a fiatalabb! - förmedt rám az emberke.
- Péter vagyok – feleltem reszketve.
- Én is - felelte ő csendes derűvel.
- Péter? - kérdeztem vissza bambán.
- Péter – felelte huncut mosollyal.
- Milyen Péter? - kérdeztem remegve.
- Tudod – és kényelmesen elhelyezkedett teátrálisan utánozva, kedvenc tanárom pózát -, vannak, akik úgy hívnak, szent Péter, bár én erre tényleg nem vagyok méltó, jobban szeretem, ha úgy neveznek, ahogyan a Mester is hív, hogy Péter apostol, vagy csak egyszerűen, Péter. Olykor, amikor megemlékezünk földi dolgainkról, akkor úgy nevez, Péterkém. Ez kedvesebb – sütötte le a szemét szégyenlősen -, mert mi nagyon szeretjük Őt, meg, ha becézget minket, ettől családiasabb odaát a légkör.
- Akkor te tényleg léteztél? - kiáltottam meglepve.
- Mi? - hördült fel méregbe gurulva -, te azt hitted, mesefigura vagyok?!
- Ne haragudj, de azt hittem..., hogy mint a Mikulás..., tudod – hangom gyáván elvékonyodott.
- Ja, a jó öreg Myra-béli püspök barátom? Ő is ott van velünk.
Szaglálódva körbenézett.
- Te, azt a büdös zoknit ideje volna már kivinni. Komolyan mondom, a döglött halak egy hét után sem árasztanak ilyen szörnyűséges bűzt!
- Ühüm – feleltem szórakozottan, mert a gondolataimmal voltam elfoglalva.
- Akkor dolgozzunk! - förmedt rám újra Péter apostol.
- Mit? - kérdeztem bambán.
- Valami riportot kellene írnod keddre, nem?
- Ja, de.
- Na látod! Ezért mondtam, hogy én leszek a riportalanyod. Kérdezz! - dörrent rám bozontos szakálla mélyéből.
- Mit?
- Ó, Teremtőm, ne hagyj el! - Péter újra méregbe gurult – Komolyan mondom, te nem vagy százas!
Tátott szájjal bámultam rá. Hogy beszél ez az apostol, vagy mi a szösz?! Meglepetésemben elfelejtettem félni is.
- Bocsáss meg, kérlek – szólalt meg hirtelen, szégyenkezve -, olykor elfeledkezem magamról, tudod, ez régi hibám, hogy hirtelenkedem. Arra akartam utalni, hogy tegyél fel nekem kérdéseket, és én megpróbálok rájuk kimerítően válaszolni, jó?
- Jó – feleltem, bár fogalmam sem volt róla, mi a csudát kérdezzek egy apostoltól, vagy kitől, akinek a Mikulás személyes ismerőse, és legalább kétezer éve már halott, bár ahhoz képest szemmel láthatóan jó állapotban van...
- Szóval, Péter...
- Igen, és halász vagyok, azaz voltam, de leginkább már embereket szerettem halászni, mert egy szép nap találkoztam Vele, és egyetlen hívó szavára otthagytam mindent, és az óta Vele élek....
- Miért?
- Mit miért, Péterkém?
- Miért hagytál ott mindent? És mit jelent az: embereket halászni?
- Egyszerre csak egyet kérdezz, kérlek! Azért hagytam ott mindent, mert olyan erő, szelídség, és szeretet áradt a szeméből, az egész lényéből Jézusnak, hogy többé nem tudtam nélküle élni. Pedig egy nap még meg is tagadtam,.. hm, de ezt inkább most hagyjuk...
- Aztán embereket halásztál?
- Igen. Megmentettem őket a haláltól, ahogyan ezt a Mester tanította nekünk.
- Akkor, mondd meg nekem, miért halt meg a nagyi?! Hiszen ő szerette az Istenedet, Ő mégis hagyta, hogy megbetegedjen, és meghaljon! Miért? - hangom elfúlt, lehajtott fejjel küszködtem a sírással, mert nem akartam, hogy Péter ezt lássa, kétségbeesetten küszködtem, hogy tizenöt éves létemre sírva ne fakadjak egy idegen előtt.
Csönd volt, nagy-nagy csönd, s már-már azt hittem, elment, de akkor egy szelíd kéz simult a vállamra, magához ölelt, és nagyon halkan, tagoltan, finoman így szólt:
- Mindannyiunknak meg kell halnia egyszer, mert a bűnbeeséskor elárultuk Istent. De csak a testünk hal meg, a lélek bennünk halhatatlan, a te nagymamád jó helyen van, Jézus egyik kedvenc tanítványa. Az, akit te a kórházban láttál szenvedni, haldokolni, nem a nagymamád volt már, hanem a benne élő Jézus Krisztus, a Megváltó, Aki velünk szenved kereszthalála által minden bajunkban, bánatunkban. Mert ami volt, az van, és ami van, az volt, hiszen Nála nincsen idő és tér, csak örökkévalóság létezik. Mert a te nagymamád, Péter, az élő Isten temploma, lakhelye volt, egész hűséges élete során. És rengeteget imádkozott érted. Te voltál a szeme fénye! Nagyon vár rád, s másról sem beszél, mint hogy milyen nagyszerű ember vagy, majd meglátjuk...
Mélységes csönd lett, majd én szólaltam meg:
- Nálatok mindenki érti a másikat? Milyen nyelven beszélgettek?
- Az a helyet, hogy már nincs szükségünk beszédre odaát; amúgy meg pünkösd óta, amit mi viccesen antibábelnek nevezünk,..
- Mi az a Bábel?
- Bábel tornya építésekor, az emberek gonoszsága miatt Isten összezavarta az emberek nyelvét, hogy ne tudjanak tovább építkezni, mert nem akarta őket bántani, de azt sem akarta, hogy rosszat csináljanak. Mert föl akartak jutni Hozzá, de ez nem lehetséges, mert csak Jézuson keresztül van csak út Őhozzá, hiszen biztosan emlékszel, mit mondott erről a nagymamád?... Tudod, eleinte még egy nyelvet beszéltek az emberek. Volt egy esemény, melynek folytán újra úgy értették egymást az emberek, mintha egy nyelvet beszélnének. Tudod-e, mi volt ez?
- Nem.
- Pedig ma pont ezt ünnepeljük: pünkösd! Jézus meghalt, majd feltámadt, és még sok napon át itt volt, hogy felkészítsen minket a Vigasztalóra, akit maga helyett küldött el közénk. Onnan lehetett tudni, hogy megjött, hogy kettős tüzes nyelvek ültek ránk, hú, mi volt ott! Azt látnod kellett volna! Folyékonyan beszéltem görögül, holott azelőtt soha nem tanultam! Csodálatos volt, hiszen mindig szerettem volna nyelveken beszélni, csak tudod, korán dolgoznom kellett, hogy megélhessünk. És most tanulás nélkül beszéltem! Sőt! Értettem is, amit mondok! - Péter újra belekuncogott a szakállába -, azokat az arcokat körülöttünk látnod kellett volna!
- Nem ijedtél meg? - kérdeztem.
- Én?! Ugyan! - Péter elvörösödött – Szóval..., na, jó. De. Nagyon. Ugyanakkor rettenetesen élveztem is! Képzeld, azt hitték a hitetlenek, hogy részegek vagyunk, pedig egy huncut vasunk sem volt, nemhogy borra, ennivalóra is alig! - Péter térdét csapkodta nevettében. Aztán elkomolyodott.
- Azért öregem, ez nem volt semmi. Először is, rettenetes szélzúgás volt, de egy falevél se rezzent meg az ágakon, ez iszonyú volt, félelmetes!... Meg hogy a szánk önállóan kezdett szavakat, idegen szavakat formálni... És azok az indulatok ott, amiket mindez kiváltott a körülöttünk állókból!… Ezerféle nyelven dicsértük az Urat! - Péter rám nézett, és megszorította a vállamat. - Most mennem kell, de ne felejtsd el, hogy nagyon várunk majd egyszer téged is közénk. Jézus az út hozzánk, el ne feledd!
Ezzel amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul távozott. A plafon helyre állt, újra minden a régi lett körülöttem. A karosszékemben kucorogtam továbbra is, amikor valami nagyot csattant; kiesett kezemből nagyi Bibliája. Álmodtam volna? Jaj, de nagyon sajnálom! Kár, mert ritkán álmodom, s ez pedig annyira szép álom volt! De legalább már meg fogom tudni írni a házi feladatomat...
Lehajoltam nagyi Bibliájáért a földre, s egy gondosan összehajtogatott, megsárgult papírlap esett ki belőle, nagyikám gondos, takaros kis betűivel. Ez volt a lap tetejére írva, ötven évvel ezelőtti dátummal:
„ Ma találkoztam Péter apostollal, mikor pár perce megnyílt számomra a menny. Nagyon sokat beszélgettem vele, és minden kérdésemre kedvesen, türelmesen válaszolgatott. Leírok mindent, hogy soha el ne felejtsem egyetlen szavát sem a szemtanúnak, aki az én Urammal, Jézus Krisztussal él odaát...”
Miközben azon törtem a fejem legkényelmesebb karosszékem mélyén kuporogva, s pirított mogyorót majszolgatva, hogy ki is legyen riportom alanya, a szobám falán függő fényképek egyikére esett tekintetem. Nagyi! Már legalább 5 éve meghalt, de még most sem tudok rá fájdalom, és meghatott szeretet nélkül gondolni. Ő volt a megtestesült nyugalom, csúf, elmaradhatatlan szürke, és barna kendői alól megértő, csecsemő-tisztaságú szempár figyelte mindig aggodalmas szeretettel életem alakulását. Gyűrött Bibliáját motyogva olvasgatta, s mikor Alzheimer -kórral intézetbe szállították, és teljesen kizárta már magából a világot, szépséges szavú imádságai megkapóan tiszták maradtak elmebeli állapotának ellenére is.
Eleinte, míg kicsi voltam, tátott szájjal hallgattam meséit Istenről, angyalról, legkisebb, óriást legyőző fiúról, őrült, füvet legelő királyról, s ahogy aztán nőttem, már egyre fárasztóbbakká váltak meséi, melyek az évek múltával sem koptak ugyan meg, talán csak én lettem egyre „igényesebb”, s vágytam más történetekre. Mint például a Barátok közt sorozatára - na, azt aztán még a legjobb barátom kedvéért sem hanyagolnám el! Hiszen mit szólnának másnap az osztálytársaim, ha nem tudnék az aktuális epizódhoz úgy hozzászólni, mintha a mi családunk egy eseményéről számolnék be lazán!...
Szóval, a karosszék mélyén sajnálgattam intenzíven magamat, és egyre mélyebbre süllyedtem benne ezen a pünkösdi, késő délutáni, unalmas, esős napon, s hiába kapcsolgattam ide-oda a TV-t, semmi ínyemre valót nem találtam a műsorok között. Nagy nehezen feltápászkodtam a karosszékből, mert eszembe jutott, hogy a nagyi Bibliája még mindig ott van a helyén, ahová a temetés után tettem. Elfogott a vágy, hogy újra vele lehessek, s ahogy kinyitottam a szakadozott könyvecskét, behunytam a szemeimet, és nagyot szippantva bele, újra megéreztem a nagyi illatát, amit még ennyi év után is megőriztek a foszladozó könyv lapjai. Visszasüppedtem a szék mélyére, találomra kinyitottam és olvasni kezdtem.
Azaz csak kezdtem volna, mert ebben a pillanatban a plafon hömpölyögni kezdett, mint egy felhő, és egyszerre csak eltűnt teljesen a fölöttünk levő további két emelettel együtt! Rettenetesen megijedtem! Aztán az jutott az eszembe, hogy biztosan elaludhattam, és most álmodom, s ahogy erre gondoltam, ettől mindjárt meg is nyugodtam. Aztán meg az jutott az eszembe, hogy aki álmodik, az nem tudja, hogy álmodik, tehát igenis jogom van most halálra rémülni, hiszen mégis csak ébren vagyok! Még végig sem gondoltam jóformán mindezt, mikor az ágyam felől köhögést hallottam, és egy mély, dörmögő hang szólalt meg:
- Fúj, de büdös van itt! - erről eszembe jutott, hogy a múlt héten az edzés után olyan fáradt voltam, hogy csak belöktem az ágy alá a levetett zoknimat, és az azóta is ott kornyadozik...
- Ki vagy te? - riadtam föl a valóságra.
- A riportalanyod – felelte a dörmögő hang. Az ágyamon egy őszes-fekete szakállú, köpcös, inas testű, furcsa ruhájú emberke ült. Nem lehetett talán olyan öreg, mint amilyennek látszott, de megviselt, ezer-ráncú képe miatt vénséges vénembernek láttam.
- Hogy kerültél ide, és ki vagy te? Azonnal válaszolj, mert mindjárt kiáltok, és akkor bejönnek a szüleim a szomszéd szobából! - rivalltam rá az emberkére. A férfi kuncogni kezdett, belekuncogott a szakállába.
- Szerinted elhallatszik Agárdig a hangod? Mert ha jól tudom, a szüleid, akikkel pillanatnyilag hadilábon állsz, ott vannak a telken, az öcséddel együtt.
- Honnan tudod, és ki vagy te? - most már valóban pánikba estem: egyedül vagyok egy kihalt betonrengetegben, s ahogy az imént az emberke mondta, tényleg haragosdiban a szüleimmel, a testvéremmel, az egész világgal.
- Miért nem válaszolsz? Ki vagy te, és hogy kerültél ide?
- Te sem mutatkoztál még be, pedig te vagy a fiatalabb! - förmedt rám az emberke.
- Péter vagyok – feleltem reszketve.
- Én is - felelte ő csendes derűvel.
- Péter? - kérdeztem vissza bambán.
- Péter – felelte huncut mosollyal.
- Milyen Péter? - kérdeztem remegve.
- Tudod – és kényelmesen elhelyezkedett teátrálisan utánozva, kedvenc tanárom pózát -, vannak, akik úgy hívnak, szent Péter, bár én erre tényleg nem vagyok méltó, jobban szeretem, ha úgy neveznek, ahogyan a Mester is hív, hogy Péter apostol, vagy csak egyszerűen, Péter. Olykor, amikor megemlékezünk földi dolgainkról, akkor úgy nevez, Péterkém. Ez kedvesebb – sütötte le a szemét szégyenlősen -, mert mi nagyon szeretjük Őt, meg, ha becézget minket, ettől családiasabb odaát a légkör.
- Akkor te tényleg léteztél? - kiáltottam meglepve.
- Mi? - hördült fel méregbe gurulva -, te azt hitted, mesefigura vagyok?!
- Ne haragudj, de azt hittem..., hogy mint a Mikulás..., tudod – hangom gyáván elvékonyodott.
- Ja, a jó öreg Myra-béli püspök barátom? Ő is ott van velünk.
Szaglálódva körbenézett.
- Te, azt a büdös zoknit ideje volna már kivinni. Komolyan mondom, a döglött halak egy hét után sem árasztanak ilyen szörnyűséges bűzt!
- Ühüm – feleltem szórakozottan, mert a gondolataimmal voltam elfoglalva.
- Akkor dolgozzunk! - förmedt rám újra Péter apostol.
- Mit? - kérdeztem bambán.
- Valami riportot kellene írnod keddre, nem?
- Ja, de.
- Na látod! Ezért mondtam, hogy én leszek a riportalanyod. Kérdezz! - dörrent rám bozontos szakálla mélyéből.
- Mit?
- Ó, Teremtőm, ne hagyj el! - Péter újra méregbe gurult – Komolyan mondom, te nem vagy százas!
Tátott szájjal bámultam rá. Hogy beszél ez az apostol, vagy mi a szösz?! Meglepetésemben elfelejtettem félni is.
- Bocsáss meg, kérlek – szólalt meg hirtelen, szégyenkezve -, olykor elfeledkezem magamról, tudod, ez régi hibám, hogy hirtelenkedem. Arra akartam utalni, hogy tegyél fel nekem kérdéseket, és én megpróbálok rájuk kimerítően válaszolni, jó?
- Jó – feleltem, bár fogalmam sem volt róla, mi a csudát kérdezzek egy apostoltól, vagy kitől, akinek a Mikulás személyes ismerőse, és legalább kétezer éve már halott, bár ahhoz képest szemmel láthatóan jó állapotban van...
- Szóval, Péter...
- Igen, és halász vagyok, azaz voltam, de leginkább már embereket szerettem halászni, mert egy szép nap találkoztam Vele, és egyetlen hívó szavára otthagytam mindent, és az óta Vele élek....
- Miért?
- Mit miért, Péterkém?
- Miért hagytál ott mindent? És mit jelent az: embereket halászni?
- Egyszerre csak egyet kérdezz, kérlek! Azért hagytam ott mindent, mert olyan erő, szelídség, és szeretet áradt a szeméből, az egész lényéből Jézusnak, hogy többé nem tudtam nélküle élni. Pedig egy nap még meg is tagadtam,.. hm, de ezt inkább most hagyjuk...
- Aztán embereket halásztál?
- Igen. Megmentettem őket a haláltól, ahogyan ezt a Mester tanította nekünk.
- Akkor, mondd meg nekem, miért halt meg a nagyi?! Hiszen ő szerette az Istenedet, Ő mégis hagyta, hogy megbetegedjen, és meghaljon! Miért? - hangom elfúlt, lehajtott fejjel küszködtem a sírással, mert nem akartam, hogy Péter ezt lássa, kétségbeesetten küszködtem, hogy tizenöt éves létemre sírva ne fakadjak egy idegen előtt.
Csönd volt, nagy-nagy csönd, s már-már azt hittem, elment, de akkor egy szelíd kéz simult a vállamra, magához ölelt, és nagyon halkan, tagoltan, finoman így szólt:
- Mindannyiunknak meg kell halnia egyszer, mert a bűnbeeséskor elárultuk Istent. De csak a testünk hal meg, a lélek bennünk halhatatlan, a te nagymamád jó helyen van, Jézus egyik kedvenc tanítványa. Az, akit te a kórházban láttál szenvedni, haldokolni, nem a nagymamád volt már, hanem a benne élő Jézus Krisztus, a Megváltó, Aki velünk szenved kereszthalála által minden bajunkban, bánatunkban. Mert ami volt, az van, és ami van, az volt, hiszen Nála nincsen idő és tér, csak örökkévalóság létezik. Mert a te nagymamád, Péter, az élő Isten temploma, lakhelye volt, egész hűséges élete során. És rengeteget imádkozott érted. Te voltál a szeme fénye! Nagyon vár rád, s másról sem beszél, mint hogy milyen nagyszerű ember vagy, majd meglátjuk...
Mélységes csönd lett, majd én szólaltam meg:
- Nálatok mindenki érti a másikat? Milyen nyelven beszélgettek?
- Az a helyet, hogy már nincs szükségünk beszédre odaát; amúgy meg pünkösd óta, amit mi viccesen antibábelnek nevezünk,..
- Mi az a Bábel?
- Bábel tornya építésekor, az emberek gonoszsága miatt Isten összezavarta az emberek nyelvét, hogy ne tudjanak tovább építkezni, mert nem akarta őket bántani, de azt sem akarta, hogy rosszat csináljanak. Mert föl akartak jutni Hozzá, de ez nem lehetséges, mert csak Jézuson keresztül van csak út Őhozzá, hiszen biztosan emlékszel, mit mondott erről a nagymamád?... Tudod, eleinte még egy nyelvet beszéltek az emberek. Volt egy esemény, melynek folytán újra úgy értették egymást az emberek, mintha egy nyelvet beszélnének. Tudod-e, mi volt ez?
- Nem.
- Pedig ma pont ezt ünnepeljük: pünkösd! Jézus meghalt, majd feltámadt, és még sok napon át itt volt, hogy felkészítsen minket a Vigasztalóra, akit maga helyett küldött el közénk. Onnan lehetett tudni, hogy megjött, hogy kettős tüzes nyelvek ültek ránk, hú, mi volt ott! Azt látnod kellett volna! Folyékonyan beszéltem görögül, holott azelőtt soha nem tanultam! Csodálatos volt, hiszen mindig szerettem volna nyelveken beszélni, csak tudod, korán dolgoznom kellett, hogy megélhessünk. És most tanulás nélkül beszéltem! Sőt! Értettem is, amit mondok! - Péter újra belekuncogott a szakállába -, azokat az arcokat körülöttünk látnod kellett volna!
- Nem ijedtél meg? - kérdeztem.
- Én?! Ugyan! - Péter elvörösödött – Szóval..., na, jó. De. Nagyon. Ugyanakkor rettenetesen élveztem is! Képzeld, azt hitték a hitetlenek, hogy részegek vagyunk, pedig egy huncut vasunk sem volt, nemhogy borra, ennivalóra is alig! - Péter térdét csapkodta nevettében. Aztán elkomolyodott.
- Azért öregem, ez nem volt semmi. Először is, rettenetes szélzúgás volt, de egy falevél se rezzent meg az ágakon, ez iszonyú volt, félelmetes!... Meg hogy a szánk önállóan kezdett szavakat, idegen szavakat formálni... És azok az indulatok ott, amiket mindez kiváltott a körülöttünk állókból!… Ezerféle nyelven dicsértük az Urat! - Péter rám nézett, és megszorította a vállamat. - Most mennem kell, de ne felejtsd el, hogy nagyon várunk majd egyszer téged is közénk. Jézus az út hozzánk, el ne feledd!
Ezzel amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul távozott. A plafon helyre állt, újra minden a régi lett körülöttem. A karosszékemben kucorogtam továbbra is, amikor valami nagyot csattant; kiesett kezemből nagyi Bibliája. Álmodtam volna? Jaj, de nagyon sajnálom! Kár, mert ritkán álmodom, s ez pedig annyira szép álom volt! De legalább már meg fogom tudni írni a házi feladatomat...
Lehajoltam nagyi Bibliájáért a földre, s egy gondosan összehajtogatott, megsárgult papírlap esett ki belőle, nagyikám gondos, takaros kis betűivel. Ez volt a lap tetejére írva, ötven évvel ezelőtti dátummal:
„ Ma találkoztam Péter apostollal, mikor pár perce megnyílt számomra a menny. Nagyon sokat beszélgettem vele, és minden kérdésemre kedvesen, türelmesen válaszolgatott. Leírok mindent, hogy soha el ne felejtsem egyetlen szavát sem a szemtanúnak, aki az én Urammal, Jézus Krisztussal él odaát...”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése