Örvend a bús

Eleven föld, eleven hús,

Fejét leszegi némán a bús.

Korbácsok kínozták, vasrács is fogta,

Vallatták százan, hogy mondja, csak mondja.

Tagadja Istenét, tagadja Házát,

Tagadja Asszonyát, Népének Álmát.

Nem vallott ellenük, Szíve az Úr,

Mi megtörtént egykoron, csak fájdalmas múlt.

Eleven élet, eleven hús,

Emeli fejét lassan a bús.

Reménye izzik, szeme Csillagot les,

Tudja mit vállalt, s Esküt is tett!

Istene, Háza, Asszonya, Népe,

Őbenne Él, ha gyötrik is érte.

Izzik a Remény, Áldott a Lélek,

Hűséges szívéből fölszáll egy ének.

Leveti rongyait, Csillaga ragyog,

Útnak indul, hát ismét gyalog.

Felfénylik szíve, izzik a Láng,

Esküje újra az Egekig száll.

Nemes a Lélek, Szabad a Szív,

Ha hasít is korbács, vagy ütne a kéz.

Eleven föld, eleven hús,

Fejét emeli, s örvend a bús!