S látja- e, amit én: a rég letűnt éveket?
Génjeimben őrzöm a minden-múltamat,
Mert ott voltam Árpáddal, s a harcos fiakkal
Ott, ahol Szent István ölt az életért,
És sírva siratta az utolsó gyászmagyart.
Ott voltam Bélával, ki újra hont emelt -
S míg hamvadó üszkökön tatár csorda hevert
Istennel, emberrel kötött szövetségre
Épült az ország, s nemzett új életre.
Nem tudhatom... Hogy másnak e tájék mit jelent,
Honnan is tudhatnám? Adytól, Aranytól
Megdobban a szívem. Szemem könnybe lábad
Ha felzúg a Himnusz, s hömpölyögve árad
Elmossa magyar és magyar közt a gátat-
Nekem ezt jelenti. Édes hazámat.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent;
Kodály Zoltán dalolt itt altató éneket -
S én értem e dalokat, ezek magyar dalok.
Minden dallamban én is benne vagyok.
Minden márciusban Petőfi ráz talpra.
Táncsics újra lát. S a tizenháromra
Arad többé nem vár! Élnek szabadságban,
Békében, bőségben – bennem. A mában.
Gyermekeim mosolyából Jókai Mór nevet:
Élvezi a márciusi szabad életeket!
Gyűlik, árad, tódul lelkes hosszú sorba',
Hogy elmondja másnak, e tájék mit is jelent-
Szentgyörgyi, Semmelweis, Puskás, Blaha Lujza-,
Sorolni nem lehet! S még egyre tódulnak -
Elmondani jönnek, mi elmondhatatlan -
Ki dallal, ki szóval: muzsikával, verssel,
Mardosó honvággyal, e táj, hogy mit is jelent -
Kiszakadt virágok világok porában.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése