Még mindig éreztem az érintését a bőrömön, amint láthatatlan sötét jegyként izzott fel. A késő éji szél csiklandozta az arcomat, s hosszú vörös hajam úgy lobogott, akár egy zászló. Innen, a vár legmagasabb tornyának az erkélyéből nézve minden olyan más volt. A keskeny utcák elnéptelenedtek, hiszen egy ember sem lépkedett már ilyen kései órában a szürke a macskaköves úton, és az egyetlen fényforrás is a tér közepén megvilágított halkan csobogó szökőkút volt. A telihold jutott eszembe, ami számomra egy újabb eltelt hónapot jelentett, s a gondolataimban újra meg újra csak ugyanaz a kérdés kavargott: vajon hányszor lesz még alkalmam megcsodálni, ahogy ezüstös árnyékot vet a szökőkút vizén? Túl sokszor, s ez keserűséggel töltött el.
Az elszenvedett emlékek hatására lúdbőr pattogzott a két karomon, és hófehér bőröm még mindig Gordian undorító illatát árasztotta magából. Néhány perccel ezelőtt még a vérvörös selyemágyneműben feküdtem és engedtem, hogy úgy határozzon az ő számára kiszolgáltatottá vált testemmel, ahogy neki tetszik. Tűrtem, ahogy csókokkal halmoz el, néma maradtam, amikor férfiasságával egyre mélyebbre küzdötte magát bennem, ám amikor az ő száját egy elégedett sóhaj hagyta el, addig én belülről, s ha volt nekem egyáltalán olyan, a lelkem mélyén sikoltottam. Minden éjszaka után Gordian azt suttogta a fülembe: Mila, szeretlek.
Nem, neki fogalma sem volt, hogy ez mit jelent. Ha szeretett volna, nem mocskolta volna be a testemet, miután az első csillagok felragyogtak az égen. Ez nem szerelem volt, hanem a mindenkit elvakító birtoklási vágy, és ő már lassan száz éve tartott fogva ágyam selyemtakarója és a teste börtönében. Hogy miért viseltem el ezt? Mert én tudtam, milyen valakit szeretni és érte feláldozni magamat. Mindent érted tettem, Ronan...
Nem akartam, a gondolataim mégis önálló tudatra ébredve kínoztak engem a kedvesem emlékével… Úgy tartott a karjaiban, akár egy törékeny nőt, akit egyetlen érintésével a halálba küldhetne. Amikor puha ujjbegyei az arcomra vándoroltak, olyan volt, mintha a hűs nyári szellő cirógatná a bőrömet. Akárhányszor megcsókolt, gyengéden kóstolgatta az ajkaimat. Régebben ezekre az érintésekre létszükségletként tekintettem, ma már hálát adtam minden egyes egyedül töltött percért, amikor nem kellett megjátszanom magamat. Ilyenkor egy belső késztetés hatására úgy éreztem, hogy sírnom kell. Oh, azok a buta könnyek! Az emberek, ha szomorúak, sós könnyeket hullajtanak, vagy a szívük sajdul bele a fájdalomba. De nekem nem volt dobogó szívem, már érzéseim sem, hiszen a vámpírok erre képtelenek. Nem tudjuk kifejezni az érzelmeinket, vagy ha mégis, az csak erőszakos cselekedeteinkben mutatkozik meg. Olyanok vagyunk, akár egy gyönyörűen megmunkált éjfekete márvány szobor, ami ugyan látszatra tökéletes, csak éppen belülről üres és jéghideg.
Csendességemből egy látomás riasztott fel hirtelen. Még ennyi idő elteltével is, de meg kellett kapaszkodnom, és noha már kétszáz éve, hogy utoljára dobbant volna a szívem, majd a rengeteg vámpír képességgel együtt megkaptam a jövőbe látás kétes ajándékát is, a vízió olyan erős volt, hogy meg kellett kapaszkodnom. Az idő lelassult, a körülöttem lévő világ megszűnt létezni, majd az előrevetített és nem is olyan távoli jövő képkockáinak lettem részese.
Egy férfi, egy vámpír, aki a bokrok között suhant a bosszútól vezérelve. Újabb kép következett, már egy vár falán mászott fel sebesen, miután megölte a tíz vámpírból álló őrséget.
Oh, nem, az nem lehet... Még mielőtt sikolthattam volna, hatalmas és hűvös tenyér némított el, míg egy másik kéz az enyémeket tartotta béklyóban. Kissé meleg lélegzete, mely vad hörgéssé változott, némiképp megrémített. Ijedten kapdostam a tekintetem, de nem láttam semmit, csak a sötét éjszakát. Meg fogok halni, az egyik felem ezt akarta, már átengedtem magam ennek a szoros ölelésnek, mely most a nyakamra siklott cseppet sem gyengéden, hisz Ronan nélkül nem volt értelme tovább itt maradnom. A másik énem még harcolt azért, hogy tovább küzdjek. Sosem tudhattam meg a döntésem következményét, mert abban a pillanatban, ahogy vaskos ujjai belemartak a torkomba, két alak robbant ki az ajtón, majd leszedték rólam a támadómat. Valósággal fuldokoltam, a köre rogytam, de a betolakodó földöntúli ordibálását így is tisztán hallottam.
- Meg fogsz halni, megfizetsz mindenért. Engedjetek!
Nem akartam látni azt, aki az életemre tört, mégis, valami megmagyarázhatatlan erő hatására pillantásom a földön vergődő alakjára siklott. Két, vörös egyenruhába bújtatott vámpír fogta őt közre, de így is nehezükre esett ott tartaniuk őt. Meztelen felsőteste hullámzott a benne tajtékzó erőtől és dühtől. Megrészegültem a látványától, ám ekkor, szinte a semmiből, Gordian éjfekete köpenyének suhogását hallottam, és a következő percben már a karjaiban tartott.
- Mila, kedvesem, itt vagyok – mormolta miközben magához szorított. Én legszívesebben elhúzódtam volna tőle, utáltam a közelében lenni, ha testem az övével érintkezett.
A vámpírt már felállították, de ő sziklaszilárdan állt ellen, vadállat módjára üvöltözött. Eddig szemhéja vasfüggönyként védte szeme világát, de amint kinyitotta, rubinvörös írisszel találtam szemben magam, mely olyan intenzív volt, akár a pokol lángoló tüze.
- Vigyétek a kriptába! – parancsolta Gordian hidegen.
Ennek örülnöm kellett volna, hisz ha valakit odaküldenek, akkor a még hátralévő életét már csak elszenvedni fogja, és nem leélni, az elégedettséggel szemben azonban csak szánalmat éreztem. Pontosan tudtam, mit jelent ennek a helynek a vendégszeretetét élvezni, azt, hogy ez Amara játszótere, ahol kiélheti beteges hajlamait. Gordian nem hiába bízta őt meg az ellenszegülők kínzásával, annak ellenére, hogy Amara még csak tizenöt éves volt, amikor a teremtője megmentette őt a haláltól. Ötszáz vámpírként eltöltött év pedig eltörölte gyermeki mivoltát, és tökéletes gyilkoló gépet faragott belőle. Gordianhez is csak később került, és ami a kezdetekben még az apai szeretetről szólt, azt később felváltotta a szenvedélyes, majdhogynem beteges szerelem, amit az ura iránt érzett. Ölni is képes volt érte, ám ezen túlmutatva vágyait és keserűségét a vámpírok kínzásában élte ki. Ha nem tett volna annyi szörnyűséget, talán még sajnáltam is volna.
- Később lesz gondom a vendégünk méltó üdvözlésére. - Gordian ajka mézes-mázos mosolyra húzódott, melyből egy valamit lehet sejteni: Megbánod még azt a napot, amikor megszülettél.
A két őr, mint engedelmes bábú arrébb vonszolták a támadómat, aki továbbra is dühöngő bika módjára hörgött és vonaglott. Gordian tekintete fagyos volt, akár egy jégtömb, de azonnal megváltozott, amint hűséges gyermeke, Amara lépett a szobába.
- Dulakodás hangjait hallottam, azonnal ide siettem, de amint látom, még mindig elkél a segítség.
Mily büszkén hajolt meg ura előtt, akár egy parancsra éhezett szolga. Hirtelenszőke haját szoros kontyba fogta, mintha ezzel idősebbnek hatna mások szemében. Akárhányszor láttam őt, valami megmagyarázhatatlan fájdalom kerített hatalmába, de amikor előttem is meghajolt, azt inkább hűségből tette, mintsem saját akaratából. Gordian ugyan megtiltotta, hogy akár egy újjal is hozzám érjen, de titkon örült, ha tűrőképessége határit rajtam keresztül feszegethette.
- Gyermekem, a gondjaidra bízom az idegent, tégy vele, ahogyan jónak látod rendelkezett nagylelkűen a város ura.
- Oh, igen!
Amara szeme szinte csillogott, szikrázott a tenni akarástól, s amint kezeit fölemelte, a vámpír, aki eddig úgy látszott, hogy lecsillapodott, a földre rogyott. Meztelen felsőteste hullámokat vetett a szenteltvíz zsigerekig hatoló cseppjeitől, az agóniába merülve hadakozott a fájdalommal. Ordított, és egyfolytában egy nevet hajtogatott: Rose.
- Ne, engedd el! - nyúltam volna a támadóm után, de Gordian kezei a csuklómra fonódtak, magához fordítva a testemet. A fejemmel még ellenkeztem, de hasztalanul.
- Amara, talán nem ez a megfelelő hely és idő erre - intett határozott nemet a fejével, mire a fiatal vámpír lány újfent meghajolt előtte, mielőtt sötéten vöröslő köpenyét meglobogtatva távozott volna az őt szorosan követő két őrrel és a már halálra ítélt vámpírral.
Noha nem tudtam róla semmit, csak hogy a bosszúja hajtja, akár gépezetet az olaj, úrrá lett rajtam a kíváncsiság, hogy megismerhessem a történetét, de legfőképpen, hogy megtudjam, ki is az a Rose.
- Sajnálom, hogy ilyen szörnyű megrázkódtatást kellett elszenvedned – utalt a fogva tartóm a támadásra, miközben végigsimított az arcomon, amitől a hideg is kirázott.
- Nincs szükségem a szánalmadra – vágtam neki vissza kimérten. - Jobban érezném magam, ha már halott lennék.
- Ne mondj ilyet! - Gordian szemein egy percre keserűség suhant át, és elengedett engem. - Mila, kedvesem, mit kell még tennem, hogy szeress engem? - kérdezte csüggedten.
- Nincs olyan e világon, amiért én képes lennék téged szeretni - válaszoltam dühösen.
- Mila, olyan hihetetlenül csodálatos nő vagy, akivel még nem találkoztam hosszú életem során. - Vékony, csontos ujjai végigszántottak az ajkaimon, de én elfordítottam az arcom. - Azért, hogy az enyém lehess, a fivéreimmel hadakoztam, s egyetlen érintésedért, amely a szívedből jönne, majd’ megveszek.
- Olyan dolog után vágyakozol, amit soha nem fogok megadni neked – vágtam közbe gúnyosan, mire ő biccentett egyet, ám ekkor a tekintete elsötétült, a szeme vörösen felizzott, és az államat megragadva kényszerített, hogy rá figyeljek.
- Ne feledd, hogy csupán egyetlen szavamba kerül, és halhatatlan szépséged fátylát egy karó döfi keresztül. Nem fog érdekelni az irántad érzett gyengéd érzelmem. Ahogy most a szeretőd tudok lenni, úgy a gyilkosoddá is válhatok. Vigyázz, mit beszélsz, mert nem csak a saját életeddel játszol! - sziszegte, majd több száz éves erejét latba vetve felpofozott. Az ütése sziklakánt csapódott az arcomhoz, a földre estem, s innen, a méltóság legaljáról tekintettem fel rá.
- Takarodj! - mutattam neki utat, ő még hezitált, a kezeit nyújtotta volna, de rávicsorogtam, és nem kellett sokat várnom, hiszen nem esedezett a bocsánatomért, egyszerűen csak magamra hagyott.
Tehetetlen dühömben a kőpadlóban hagytam öklöm lenyomatát, forrt bennem a bosszúság, amiért gyenge voltam. Gordian tisztán és világosan a tudtomra adta, hogy a tűzzel játszom, és a lángjai nem csak engem égethetnek meg, hanem Ronant is. Összegömbölyödtem, mintha így könnyebb lett volna elviselni akármit is. Szemeim lustán körbepásztázták a szobát, az arany szálas tapéta a mennyezeten függő hatalmas kristálycsillár fényétől csillogott, az előttem álló kandalló mélyében hamu parázslott, és a falon körbe-körbe festmények idézték fel a régi kor hangulatát. Ha nem egy kalitkaként tekintettem volna rá, még talán el is bűvölt volna. Mégsem felejthetem el, amiért itt vagyok, amiért itt kellett lennem! Inkább lehunytam a szemem, abba az illúzióba ringatva magam, hogy alszom, sőt álmodom, s ebből az édes öntudatlanságból senki sem ébreszthet fel…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése