Az utolsó hal

"A tetők beáznak, a kulcsok sorra beletörnek rozsdás záraikba…"

Akkortájt szinte csak esett. Még az esős évszakhoz képest is rengeteg volt a víz. A vermeket elmosta, betemette, a kutak kiöntöttek, a pincékben pedig soha nem látott új életformák jelentek meg. Valamiféle moszatok vagy algák, és persze halak, de efféléket sem a Varázsló, sem a Bölcs nem látott még soha. Bár a Varázsló mintha emlékezett volna, hogy nagyon régen volt már dolga hasonló teremtményekkel. Ezért aztán, biztos, ami biztos, óva intette az övéit, mondván, a halak mérgesek, éles fogaikkal kárt tehetnek a könnyelműekben. Tévedett. A halaknak nem hogy foguk nem volt, de még a húsuk is ízletesnek, omlósnak bizonyult. És sokkal inkább gyanútlanok voltak, mint azok a hívatlan háziállatok, akiket a töménytelen csapadék már régen elűzött lakhelyükről. Egerek, patkányok, pockok, meg mindenféle bogarak, pókok és hangyák nélküli világgá változott a környék. Csak az ember maradt. Meg persze a halak. Kísérteties volt.

A fiú és a lány elmentek a Bölcshöz megtudakolni tőle, meddig még az ítéletidő:

— A tetők beáznak, a kulcsok sorra beletörnek rozsdás záraikba — keseregtek. — Mikor lesz már vége?

— Nem tudom — felelte bölcsen a Bölcs.

— Akkor miért vagy te a Bölcs? — kérdezték elkeseredetten.

— Azért, mert legalább azt tudom biztosan, amit nem tudok. És mert van elég bátorságom ezt kimondani. De fogadjatok el egy jó tanácsot: zsírozzátok a zárakat! Legalább ezzel nem lesz gondotok eztán. És még valami… egyetek sok halat! Fehérjedús, könnyű táplálék!

A Varázslóval nagyobb szerencséjük volt. Válaszolt nekik. Azt persze tudni lehetett, hogy a jövendölés nem az erőssége, de szívmelengetően reményteljes tanácsát nem lehetett nem komolyan venni:

— Hogy mikor lesz vége? — ismételte meg a kérdést. — Az attól függ, mire vagytok képesek a Szerelemért. És legfőképpen, mikor. Mert biztosan tudom, amikor gyermeketek születik, vége az ítéletidőnek, és minden olyan lesz, mint régen. Tessék iparkodni tehát! Addig is, egyetek sok halat! Egészséges!

Így is történt. Mire a fiataloknak gyermekük lett, az esőzés elvonult. Persze nem egycsapásra, csak szép finoman, lépésről-lépésre, ahogyan Isten malmai őrölnek.

A Bölcs és a Varázsló barátok voltak. Ott ücsörögtek most is a Bölcs kunyhójában. A lemenő nyári nap vöröses fénye világította arcukat, mozdulataikat, gondolataikat már régen letisztította az egymással eltöltött időtlen idő.

— Azért az szép húzás volt a szerelemmel — kezdte a Bölcs.

— Köszönöm! Te is mondhattad volna.

— Nem, nem mondhattam volna. Meggyőződésem ellen való az ilyesmi.

— Nézd, mindketten tudjuk, hogy ami történt, annak a Szerelemhez semmi köze. Másfelől; mondj bármit, aminek ebben az életben a Szerelemhez semmi köze!

— Igaz… Maradt még egy halam. Az utolsó. Felhozom a pincéből. Egészséges…

— Tudom. Fehérjedús, könnyű táplálék. Lássunk hozzá!