A több év lábszagát őrző bakancsomat könnyedén felvettem. Az illatosra mosott, pár évtizedes kabát vidáman himbálózott rólam, oldalamról a még nyáron vásárolt, a benne felejtett cukorkákkal együtt többször kimosott barna válltáskámból a szokásos rumlin kívül néhány Mikulás csoki vigyorgott. Mindkét vállamra egy-egy szatyrot aggattam tele süteményekkel, krampusz ruhával, mandarinnal, földimogyoróval s még néhány, gyerekeknek szánt aprósággal. Kezembe vettem a visegrádi hegyek erdejéből elcsent sámán botomat, s elindultam utamra – a munkahelyemre, ahol aznap gyermekeket készültünk szórakoztatni.
Kezdődik a tél. A kimerültség ideje – nálam. Ámbár tagadom, a rólam fityegő ruházat elárulja, hogy ismét néhány kilóval könnyebb lettem, önkéntelenül. Ilyenkor inkább otthon maradnék, átaludnám azt a pár hónapot, s siettetem a napokat, csak múljatok, fussatok, ne álljatok meg egy pillanatra sem, úgysem tudok ilyenkor mit kezdeni veletek. Ősszel már vacogni kezd a gyomrom, mert a friss zöldség és gyümölcs helyett tartósítottakat kell ennem, tisztelet néhány növénynek – és az üvegháznak, az amely alatt érlelődő zöldségek csak alakjukra hasonlítanak arra, amik kellenének, hogy legyenek. Az én gyomrom azonban nem lát, nem lehet őt csak úgy becsapni. S kezdek fogyni.
Nem is kell más ruházat – szoktam évente elismételni magamnak, amikor közeledik a tél. Volna arra pénzem, hogy egy kicsi felújítsam a ruhatáram, de valami miatt mindig elmarad: tekintetem a távolba, egy pontba mered, s összeszorított foggal, a régi áncungomban végigmenetelem ezt az évszakot.
Régebben döbbent szemek követtek az utcán, arra gondolván, hogy valami bajom van, hiszen néhány nappal azelőtt még átlagos, csinos asszony voltam, mára pedig egy zombie. Pedig csak át akarom vészelni a telet, hiába van kályha s minden jó, hogy küzdjek a hideg ellen. Valahol szeretem is a telet, tisztává válik az levegő és a látvány, mégis...
Kiléptem az utcára s az emberek kedvesen, disztingváltan, de nem megrökönyödve köszöntek. Senki nem fordult meg utánam, egy aggodalmas vagy éppen rosszmájú szó nem hagyta el ajkukat.
A metróhoz közeledve azonban elszorult a gyomrom: itt mindig alkalmat kap a bírálat. Csak fel ne ismerjen valaki. Felismertek, de nem mutatták ki látványosan. Köszönöm. Néhány fiatalasszony a sámán botomat látván boldogan elmosolyogta magát – itt az ünnepek ideje.
Beszálltam az utolsó vagonba, a kijárat felé fordultam s jobb hiján nézegetni kezdtem a reklámokat. A nyugatinál egy ötvenegynéhány éves, jó kondícióban levő asszony lépett be s a jobb oldalamon megállt. Kezdtem izgulni a délutáni ünnep miatt. Annyi év után 9 kis lurkó vesz majd körül, s végre gyerekhangokkal és -gondolatokkal telik meg majd a fülem s lelkem.
Megérkeztünk arra az állomásra, ahol le kellett szállnom. Még mielőtt megállt volna a metro, a hölgy hirtelen a hátamra helyezte tenyerét. Nem lökött, nem irányított, a tenyere egyszerre megpihent s noszogatott. Egy kis kellemes sugár hatolt belém. Nem fordultam meg, nem reagáltam, az ajkamon egy alig látható mosoly futott végig. A kéz eltűnt. Szemem előtt lepergett az a pillanat, amikor pár évvel ezelőtt egy férfi tette velem ugyanezt: elkeseredett pillanatom volt, vívódtam magamban a napi sikertelenségek miatt, nesztelenül a hátam mögé került s másodpercekre a tenyerét a hátamra helyezte. Tenyere, úgy éreztem, elszívta tőlem az elkeseredettséget, mintha az egész gondbatyut levette volna a hátamról. Akkor nem értettem, mit jelent ez. Könyvekben jártam utána, de még mielőtt megtudtam volna, mikor, ki szokta tenyerét más hátára helyezni, sejtettem, hogy egy különleges dologról van szó: egy másodpercnyi együttlétről.
A tél, mire kiértem az utcára, nem erősödött fel. A cókmókjaim nehezek voltak, semmi nem változott.
Azonban másnap, amikor ugyanabban a szakadtas viseletben jelentem meg a többi ember között, nem tűntem fel, de nem is került el senki. Még ha fel is ismertek, tiszteletben tartották igényemet az ismeretlenségre. Azóta is így van.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése