Egy nap majd rá fogsz jönni, hogy nem tudsz mit csinálni az életeddel annak jelenlegi állapotában.
Lázadhatsz, toporzékolhatsz, de nem változik semmi pozitív irányban. Ilyenkor jön a jó öreg elfogadás. Ha teljes nyugalommal elfogadod a helyzeted, akkor hirtelen azon veszed észre magad, hogy minden pozitív irányba változott... Ez magától fog megtörténni, magától jön a megnyugvás állapota, ezért mondtam, hogy nem tudsz mit csinálni. Furcsa.
Rájöttem, hogy nem tudok önálló individuumként létezni. Ültünk Anette-vel egy heverőn, édes vörösbort ittunk, torilla-t ettünk és átöleltük egymást. Aztán újra ugyanezt a folyamatot eljátszottuk. Nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. A kapcsolatunk tetőpontján gondolkoztam. Hol volt az a pont, ahonnét csak lefelé vezetett az út. Ha az ember logikusan átgondolja, a kapcsolatoknál is igaz a Föld és a Nap távolságának érezhető törvénye. A nyári hónapokban van egy nap, amikor a Nap a legközelebb van a Földhöz, akkor van a legtovább világos. Folyamatosan sötétedni kezd majd, napról napra előbb megy le a Nap. Aztán eltelik egy év, és újra eljön egy olyan nap. Tudom... sok a nap.
Megkérdeztem Anette-t, hogy akar-e szeretkezni. Azt hiszem elfogadtam, hogy hamarosan eltávolodunk egymástól. Így könnyebb volt, mint tenni ellene. Azt hiszem ennél a pontnál nem fordíthattam vissza a dolgokat és nem azért, mert nem tehettem meg. Hanem azért, mert nem akartam Anette-t terhelni. Tökéletesen tudatában voltam annak, hogy a kiteljesedésemet Anette köré csavartam. Függő lettem, és azt hiszem nem volt visszaút. „aha” - mondta, majd vetkőzni kezdett.
Kinéztem a rózsaszín égre. Az impresszionizmus halott.
Sebastian és én néha összefutottunk, néztem, hogy teszik tönkre a drogok, és azt hiszem olyankor szánalmat éreztem, dühöt, és irigységet. Sebastian még mindig vonzotta a lányokat, bár egyre kevesebb dolgot tudott kezdeni az ösztöneivel. Állatiasodott. Ahogy az ilyeneknél lenni szokott, a racionális gondolkodás rétegekben van csak jelen. Nem uralkodik az ösztönök felett. Ahogy figyeltem az utcán menni, felsőbbrendűséget árasztott, elnyomást sugallt, és félelemkeltésre törekedett. Az ilyen emberek gátolják a szabad gondolkodókat. El kell tűnniük!
Másnap reggel korán felkeltem, reggelit készítettem, és az ágyba vittem neki. A Föld és a Nap távolodását nem lehet rávetíteni a kapcsolatokra, azokat táplálni kell, mint a tüzet, be kellett látnom, hogy tévedtem.
Szeretem őt. Megérdemli, hogy boldog legyen, és én is, hogy végre egy ilyen lánnyal legyek, mint ő.
Leszokott a gyógyszerekről, és mozikba jártunk. Bulikba mentünk, ahol az emberek körénk gyűltek. Valami globális epicentrummá lettünk mi ketten. Ő nem beszélt sokat, csak hallgatott minket, figyelte, hogy beszélünk, közben a térdei közé hajtotta a fejét, és átölelt. Valami megnyugvás volt.
Kezdtem rádöbbenni, hogy az emberek keveset elemzik a döntéseiket, csak léteznek azokkal a dolgokkal, amik körülveszik őket. Rendszertelenségük, és rendszerük egyaránt lehet lebutított, vágyaikat elnyomatlanul okádják ki magukból, mint egy csecsemő. Próbáltam visszakanyarítani az életemet abba a mederbe, amiben régen volt. Boldogtalan voltam, de nem reménytelen. Sokat beszélgettünk Anette-vel, de valahogy a kapcsolatunk már nem volt olyan, mint régen. Valahogy olyanok voltunk, mint egy középkorú házaspár. A bulik elmaradtak és lassan télbe fordul a táj. Volt pár házibuli, megjelentünk, beszélgettünk, közben pedig húzott az ár valami felé, amit szerintem mindenki fél megérteni és elfogadni.
Egy nap felkeltem és kint sütött a Nap. Nem gyakran fordult már elő ilyen. A bevásárlóközpontok karácsonyi díszbe öltöztek, pedig hol van még a Karácsony. Gusztustalan marketing fogás, beletöltve a tudatunkba, hogy aki nem készül fel időben az lemarad. Az okos ember vár addig, míg akciók lesznek. Ez körülbelül pár nappal az ünnepek előtt esedékes, mikor paráznak a férgek, hogy rájuk marad a sok haszontalan édesség és leárazzák amit tudnak. Vettem egy csoki mikulást és találkoztam egy barátommal. Lementünk egy krimóba sörözni. Ő az a fajta ember, aki olyan mint én, csak nem én vagyok. Ha én lennék ő, akkor jogosan merülne fel a következtetés, hogy skizofrén vagyok. De nem vagyok skizofrén. „Magányos pont vagyok valahol egy krimóban, ahol kiöregedett alkoholisták álmodják részegre magukat.” Az egyik férfi levert egy poharat, mire a tagbaszakadt pultos kidobta az utcára. Utána mentem. A férfi sírt a bánattól, a magánytól, én pedig odaadtam neki a csokit. Rám nézett és elmosolyodott. Pár perc múlva visszamentem a barátomhoz és elmondtam neki a sztorit, mire ő valahol az elfogadás a szolidaritás és a közöny édes hármasával közölte, hogy maradjak a férfivel, biztos segít neki, de ő most nem akarja végignézni ezt, így inkább marad, vagy hazamegy. Azóta nem találkoztam azzal a baráttal. Kiültünk egy parkba, vettem egy üveg bort és iszogatni kezdtünk. A fiatalokban már nincs meg az a tisztelet az idősek felé mint régen. Az a férfi, aki mellettem ült több szörnyűségen ment keresztül, mint szerintem én valaha is fogok. Elismerés helyett azonban fitymáló tekintetek, és megalázottság jutott neki. Van egy férfi, aki minden héten bemegy hozzá, elveszi a kajáját, a pénzét, ha van neki, megveri, és megalázza. Miközben ezt elmondta az öregedő férfi sírt. Nem mer a rendőrséghez fordulni, mert nem tudnak segíteni. A kérdésemre, hogy a férfinek mekkora hatalma van a válasz az volt, hogy csak egy drogos csavargó, aki időseken éli ki magát.
A férfi lakhelyén kosz, és bűz, ő az ágyon ült, mikor a drogos kinyitotta az ajtót azzal a kulccsal, amit az öregtől vett el. Én bent voltam a szekrényben, az arcomon fekete kendő, napszemüveg és kapucni. Belépett a szobába és az öregre förmedt. Be lehetett lőve. Izgalom futott végig az egész testemben, élveztem minden pillanatát, mikor erre a szarkupacra néztem, aki kivette a nadrágszíját, hogy megüsse a másik férfit. Elterveztem minden mozdulatot, amivel fájdalmat fogok okozni neki. A világ lelassult, mikor a szekrényajtó kinyílt a nyomásomra. Mire felfoghatta volna mi történik, haléntékon ütöttem és kilöktem a konyhába. Elterült a kövön, olyan volt, mint valami undorító teknősbéka. Az egyik lábát eltörtem egy kalapáccsal, amit nem kellett volna, mert a rohadék ordítani kezdett. Kértem az öreget, hogy hívja ki a rendőröket, mondja nekik, hogy betörés történt, amíg elintézem ezt a patkányt. Bevonszoltam a fürdőszobába, és a kádba löktem. A tervem az volt, hogy egyszerűen megölöm. Megölöm, és azt mondom a rendőrségnek, hogy az öreg segítségére siettem, akit ki akart rabolni. De mielőtt megtehettem volna az idősödő férfi megfogta a kezem, és atyai mozdulattal leeresztette. Azt mondta menjek innét, megköszönte a segítséget, hogy visszaadtam a hitét, biztosított róla, hogy minden rendben lesz, és átölelt. A kesztyűt, ami rajtam volt az egyik fiókba rejtettem a napszemüveggel együtt, majd kiléptem a naplementébe. Beszívtam a hűvös levegőt, amit szirénaszó kísért, és éreztem, ahogy sejtről sejtre újjászületek.
Anette már otthon volt, mikor hazamentem, és kérdezte merre voltam. Először hazudni akartam neki, nem akartam kérkedni azzal amit tettem, és nem akartam, hogy aggódni kezdjen, de aztán elmondtam neki. Ettem egyet, és átöleltem. Éreztem, hogy biztonságban van, és szeretkeztünk.
Azt hiszem az emberiségnek erre lenne szüksége. Azt hiszem nekem erre volt szükségem. Edzeni kezdtem magam. Az után az este után Montpellier utcáit jártam kendőben a szám előtt, fekete kapucnis felsőben és kabátban. Futottam a kis utcákban, ahová nem ért el a fény és házak tetejére másztam fel, mikor lement a Nap. Azt akartam érezni mint azon a délutánon. Azt akartam érezni, hogy megmentettem valakit.
Az egyik nap épp vacsit csináltam, mikor Anette megérkezett. Azt mondta a szülei hazajönnek az ünnepekre. Arra kért, hogy ne legyek itt, mikor itt vannak. Nem akarta elmondani nekik, hogy van valakije. Összevesztünk, és hazamentem. Pár napra rá megtudtam, hogy Anette-ék lakásában gázrobbanás történt. Minden jel arra utalt, hogy a lány megölte magát. Azt hiszem, hogy nem bírtam elhinni, mikor behívtak a rendőrök. Ott találkoztam a szüleivel, akik aznap érkeztek. Aztán kiderült, hogy a gázvezetékek a lakásban hibás volt. Anette teteméből nem maradt semmi. Hamvasztás volt. 2007 karácsonyán a temetőben sétáltam a halott barátnőm urnájánál, és azt hiszem nem maradt bennem semmi emberi. Szilveszter éjjel maszkkal a fejemen üldöztem végig Sebastiant a városon fel arra a tetőre, ahonnét lelöktem. Teste puffanva landolt a térkövön a vére szétterült körülötte, mint a legdrágább, legnemesebb festék. Másnapra megtudtam Anette doktornőjének a címét, aki drogokat írt fel neki, és felgyújtottam a kocsiját. Mikor kijött az égő roncshoz megláttam a családját. Megsajnáltam és elhagytam a helyszínt. Magányos folt voltam egy olyan tudással, ami fölösleges volt. Olyan erővel, ami mindent kiűzött a lelkemből. Sebastian öngyilkos lett Anett halála miatt. Azt hiszem ennek így kellett bevonulnia a kriminalisztika történelemébe. A fiú egész élete hamis volt, miért lenne a halála igazi? Nem igaz?
„Éreztem, hogy itt a vége, hogy többet nem mondhatok. Lassan be kellett fejezem.”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése