Hiteltelen életmű (javított) (KK-N)

   

    Amikor kislány volt, számtalan, lényegtelen apróságot kívánt meg az üzletek kirakatait bámulva, szikrázott ócska csizmája alatt a hó, néha még bele is szivárgott, eláztatva zokniját, de a fényes, ünnep előtti ragyogásban nem törődött semmivel sem, csak némán leste, ami nem lehetett az övé. Olykor hevesen megkívánt filléres ócskaságokat, egy műanyag karórát, mely nem működött, csak tekergetni lehetett, egy ronda, giccses alvó babát, melynek hamvasra pingált arcára rácsukódott, ha lefektették, szempillái sora. A Walt Disney-s étkészletet órákig elbámulta, mikor felfedezte a kirakatban, és örökre szívébe gyűlt az utálat és az irigység, mikor rájött, hogy Anikó, egy gazdag ügyvéd kislánya az osztályból, pont ilyenből eszik már évek óta. Többé nem ment hozzájuk, s mikor anyja azt tudakolta, mi baja Anikóval, némán összepréselte vékonyka ajkait, és nem felelt neki.
     Apja olykor kézen fogta, s együtt mentek el kirakatot nézni, és ha valakinek a családból születésnapja volt, vagy karácsony előtt álltak, azt játszották, hogy osztogatnak, főúri gesztussal, gazdagon, soha nem maguknak, mindig csak másnak. Apa szigorú volt: akkor sem engedte, még játékból sem, hogy magának válasszon valamit, ha őt ünnepelték, képzeletben sem. Így aztán a kislány tovább módosította magában a játékot. Kitalálta, hogy amit szeretne, azt miért vennék meg – másnak, és olyan szépen tudott már érvelni, olyan szépen felépítette magában a mondatokat, hogy apa nem vette észre, hogy amit ajándékoz, azt tulajdonképpen mindig magának teszi. A vékony, köhögős fiatalembertől mindenki tartott, saját családja is. Szigorúan összehúzott szemöldöke alól gyanakodva kémlelte a világot, és ha meghallották az intézetben köhögésbe fulladó, fegyelmezetten halk hangját, azonnal mindenki elkomorult. Nem szerette a nevetést. Játékot is csak egyet tűrt meg, még saját gyermekétől is, a „mit ajándékozzunk x.y-nak” nevezetűt, melyet nevelési céllal ő maga talált ki. Egy nap apa meghalt, kislánya épp csak tizenegy éves múlt. Onnantól egymaga járt kirakatokat nézegetni. Adventkor, a téren roskadozott a feldíszített közös karácsonyfa a díszek súlya alatt, és alatta díszcsomagolásban dobozok sorakoztak, mintha valaki óriás-gyerekek számára készítette volna azokat oda. A lány sóváran állt a tér sarkán, nem mert közelíteni, és arra gondolt, hogy Anikó biztosan ilyen nagy csomagokat kap majd karácsonyeste. Ő tudta, kik ezek az óriás-gyerekek, akiknek a szüleik mindent megadnak, és akik nem járnak adventkor kirakatok elé vágyakozó szívvel, és akiknek nem kell képzeletbeli, soha meg nem kapott ajándékaikat széjjelosztogatniuk.  Ezeket az óriás-gyerekeket gyűlölte teljes szívéből.
      Egy karácsonyeste kiszökött, nem akart otthon maradni, ahol nem volt más, csak fenyőágacskák, és sem csillogás, sem ajándék nem várt rá, mert anya úgy tartott minden szokást, melyet apja határozott meg, míg élt, mintha még közöttük lenne.
        A téren egy-két elkésett felnőtt sietett át, a csodaszép fát pillantásra sem méltatva. A sült gesztenyés is csomagolt, készült haza ünnepelni. Csak a kürtőskalácsosék voltak még kinn a téren. Vaskosan, rózsásra csípett arccal, elégedett mosollyal arcán beszélgetett a kürtőskalács-sütő asszony a bódé homályában rejlő emberrel. Csak a hangokból lehetett következtetni, hogy a másik beszélő egy férfi lehet.
             A lányka odasétált. Nagyon vonzotta az édes kürtőskalács illata. Megállt a bódé alsó lépcsőjén, és azt motyogta magában:
- Nagyon szeretnék egy finom, meleg kürtőskalácsot… a papának. Hogy örülne neki!
- Lányom! Mit keresel itt kinn ilyenkor? - harsant fel az asszony hangja a bódéból. - És hol vannak a szüleid? Miért nem vagy velük?
- Az én papám meghalt – suttogta a lány zavartan.
- Jaj, szegénykém! - az asszony hangja elhalkult a sajnálkozástól -, akarsz egy kalácsot?
És azzal választ sem várva egy illatos, friss, forró kürtőskalácsot dugott a lány orra elé. A gyerek nem nyúlt utána.
- Ezt tényleg nekem tetszik adni? - kérdezte félénken, hitetlenkedve.
- Igen – felelte a nagyhangú asszonyság egészen elérzékenyülve egyrészt saját jóságától, másrészt a szánalomtól, és újra a kislány felé nyújtotta az ételt.
- És kinek kell odaadnom? - kérdezte a gyermek.
- Senkinek, aranyom! Edd meg máris! - mosolygott biztatóan az asszonyság, kissé már türelmetlenül.
- Mert a papa azt tanította – folytatta a gyermek zavartalanul, mintha az asszonyt meg sem hallotta volna-, hogy mindig gondoljunk másokra is, ne csak saját magunkra.
- Akkor remek ember volt az apukád, édesem, tessék, edd meg, tényleg örülnék, ha elfogadnád – sürgette most már az asszony a lánykát.
De a gyerek még mindig nem nyúlt utána.
- Mert tetszik tudni, minden bajnak a forrása az önzés, ezt is mondta a papa.
- Jól van, aranyom, de most már mennem kell, vedd el a kalácsodat, és legyen boldog ünneped! – az asszony most már egyre mérgesebb lett, mert nem haladt a pakolással.
- Szóval tényleg az enyém? És tényleg nem kell megosztanom senkivel sem? - kérdezte a kislány még mindig bizalmatlanul.
 És továbbra sem nyúlt a kürtöskalács után. Sőt, percről percre egyre sápadtabban nézett a mérges nőre, aki elkezdte összeszedegetni a holmiját, hogy haza induljon.
- Tudod, mit? - fordult egyszer csak a nő a kislány felé – Oszd meg apukáddal. De mivel ő már nem él, legyen a tiéd az ő része is.
A kislány arca felderült, és a kürtőkalács után nyúlt.
- Köszönöm szépen, néni! Boldog ünnepet!
Kiszaladt a közeli temetőbe, és odalépett az apja sírjához.
- Hoztam  neked papa egy kürtőkalácsot. Meleg, és friss, most adta a néni - mondta és rárakta a sírra. Pár percig még elácsorgott némán, aztán újra megszólalt:
- Biztosan nagyon finom lehet...  De én nem vagyok önző, és nem szeretem, ha azt mondod, hogy önző vagyok! Látod, neked adtam, pedig te már nem is tudod megenni! –  ezt már kiáltotta, s rászorította tenyerét a fülére, s kétségbeesetten kiáltozott:
- Ne mondd, papa, kérlek ne! Ne! Nem vagyok önző! - ezt már sikoltotta, aztán sarkon fordult, és futni kezdett kifelé, testét rázta a zokogás.
A hó nagy pelyhekben eredt meg újra, és a temető a karácsonyi díszkivilágításban túlvilági szépséggel ünnepelte az újjászületés és szeretet ünnepét.