Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor − viasztetem −
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan tovább.
Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra.
Kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
Arcomra fagyott szó leszek.
örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
nyomtalan, valahol túl az anyaglét
kőfalán, ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább a mindenségben
örökké létező anyák. Legyek csak anya,
időtlenségbe őszülő folytatás.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése