Mira és a fazék

Nénik, bácsik, figyeljetek,
nyissátok ki fületeket!
Elmondok most - csakis nektek -
én egy olyan történetet,
ami kerek e világon
nem történt meg soha mással,
csak egy mesebeli házban
− nem mesében, valóságban! −
az én édes nagymamámmal,
meg egy rosszcsont kisleánnyal,
aki bizony, én vagyok,
(ameddig el nem bújok!)

Történt, hogy egy téli esten,
a konyhán a nagyit lestem,
de a főzés unalmas volt,
a mami meg folyton morgott:
jövök rögvest, légy türelmes,
labdázunk majd, s mondok verset,
de a papa mindjárt itt lesz,
és ha éhes, tudod, mérges!
Ha jó leszel, ahogy végzek
a főzéssel, elmesélem,
ahogy tegnap már ígértem −
azt a szépet, amit szeretsz −
Jézuskásat, betlehemest…

− Kár, hogy ilyen kicsi vagyok,
nem írok még, s nem olvasok…
Mérgemben most jól elbújok,
nem találnak majd a nagyok!
No, de hova…? Föl az égbe?
Csillaglámpák közelébe…?
Túl messze van, s kicsit félek:
ha a lámpák majd nem égnek,
a sötétben karácsonyra hazaérek…?
Csendben tovább gondolkodtam,
a sarokba ólálkodtam,
s képzeljétek, nagy titokban
a fazékba belebújtam
− szépen, lassan leguggoltam,
és ott némán meglapultam.

(Titkomat, ha elárulod,
karácsonyig ott lapulok!)