Momo kérdése

Történt egyszer, tévé-rádió tudósított róla, hogy egy fiatal lány hazánkban több napig is együtt maradt elhunyt hozzátartozójával bezárva. Véletlenül vették észre a szomszédok.

        Szoktuk mondani: új dolgokat nem lehet kitalálni, minden volt már az életben. No igen; de a papírra vetett történetek, a filmen megelevenedő események nem valamiféle krónika-jellegük folytán hatnak az olvasóra, nézőre. A művészetet nem a téma felmutatása, hanem annak kifejtése, érzékletes előadásmódja jelenti. Vagyis a „hogyan” a lényeg.

        Emile Ajar Előttem az élet című könyvét olvasva, és befejezése után is azt éreztem: a hogyanra ez esetben a „nagyszerűen” válasz a helyes. Nem is szép tőlem, hogy nem egy ültömben olvastam el, hogy több estén tértem vissza az arab kisfiú Momo és nevelője, az idős, zsidó származású Rosa mama kapcsolatához. Az elaprózást magyarázhatom a kevés szabadidővel, fáradtságommal, de szívesen „találom ki” inkább azt az okot: kedvem szerint való volt beosztani ezt a vékony könyvet, s adagonként fogyasztani a szerző kínálta élményt.

        Minap egy beszélgetésben arról cseréltünk véleményt: mekkora átka az emberiségnek a megbélyegző, előítéletes gondolkodás. Akit tudatlansága vagy korlátozott tapasztalatai miatt ilyesmi megkísért, nehezen tud szabadulni tőle. Valljuk be, a kényelmesség is oka lehet ennek, s „életszerűbbnek” tetszik a beskatulyázó, az embereket kategóriákba soroló viselkedésmód.

        Példabeli olvasmányom e magatartás-felfogás igaztalanságát érzékelteti remekül. A sorsát (az író jóvoltából egyedülállóan megragadó módon) elmesélő Mohammed egy prostituált gyermeke. Már önmagában ez mekkora tehertétele a gyermek nyiladozó értelmének... Összevetni a hallott különféle magyarázatokat; például, hogy születésének az volt az oka, hogy hiányzott a tabletta a higiéniára, meg aztán az anyja „nem tudta idejében elküreteltetni magát”, ugyanakkor hallani azt: „a strikkelő nőknek... azért van szükségük a gyerekükre, hogy értelme legyen életüknek.”

        Tíz-egynéhány évet élt át Momo Rosa mamával, aki kiöregedve a szakmából, az aktív örömlányok gyerekeinek ellátását vállalta fel, az ezzel járó riadalmakkal... Nem csoda, hogy a fiú megjegyez olyasmiket, mint „a félelem a legjobb szövetségesünk, nélküle Isten tudja, mi történne velünk”, vagy azt a szorongást kiválóan kifejező mondatot, mely szerint: „a félelemhez nem kell ok”. A korán érett kamasz meggyőződésével mondja aztán: „olyan sok nem odafigyelés” van a világon. És töpreng, kérdi az őt körülvevőket: hát élhet az ember anélkül, hogy valakit szeressen?

        Az ő válasza kiderül abból, ahogyan viselkedik, beszél. Arról például, hogy nem mehet világgá, mert kénytelen törődni öreg, gyógyíthatatlan beteg gondozójával. Rosa mamával, aki félt, hogy magára marad, s ezért négy évvel fiatalította őt, nem akarván, hogy túl gyorsan nagy legyen...

        Három hetet töltött elhunyt nevelőanyja mellett a kis Mohammed. Rengeteg vásárolt, lopott parfümöt locsolt szét a szörnyűségesen tönkrement test mellett.

        Mit tehet az ember ilyen olvasmány után?  Például késztetést érez, hogy megírjon egy ilyen jegyzetet. Eltűnődhet közben azon is: vajon mennyi tisztelet jár ma, a mi világunkban, élőnek-holtnak?

        Azután csak visszatér a könyv hőseihez. És velük marad még jó ideig, szeretetteli érzésekbe merülten, meghatottan.