Mikor az idő tőlem elrabolt,
lovának patkója ablakom súrolta,
te a börtönödből már nem hallottad,
hogy a kristályperceink összetörtek.
Szokatlan volt, de csilingelésük miatt
éles fájdalom hasított a hallgatásba.
Mire a folytonos változó mozgásban
felfigyeltél a hangra, a sűrű vágtatásban
szenvedélyed morajai elcsendesültek.
A gömbölyű hatvan percek
fogytak, a hetek, a hónapok,
nem rég még virultak, most
soványak, aszottak, gyógyíthatatlan
betegek.
Az időtlenségbe kergetett álmom
az elme gyermeke,
kehesen kahol, mint kihalt erdőnek
éhes farkasa.
Ki fogná be, hogy életben maradva,
az idő rabjai elől az utat elegye, és
magának akarva,
mint csemegét, vagy húst,
úgy fogadná be, mint a vér a vért...?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése