1.
A tizenkilencedik születésnapomon szakítottunk végérvényesen. Nem volt visszaút. Később is összefutottunk néha, de az már csak amolyan epilógusféle volt. Ritkán adatik meg, hogy életünk fontos állomásait jelentőségük szerint, rögtön átérezzük. Nekem akkor mégis sikerült, valószínűleg, mert régóta gyanítottam, hogy ennek előbb-utóbb így kell lennie.
Reggel történt. Felébresztett, és halkan azt mondta, hogy keljek, mert az ágyat elviszik. Igaz volt. Félálomban szedelődzködtem, amikor két költöztető munkás lépett a szobába, és módszeresen dolgozni kezdtek. Először a székeket meg az asztalt vitték, aztán a szekrényeket, végül az ágyat. Ezt persze már nem vártam meg. A ház előtt még egy utolsót pillantottam a teherautóra, amelyen addigi életem lényegtelen díszletei árválkodtak kiüresedve. Aztán elindultam. Még ma is pontosan emlékszem, hogy merre, csak azt nem tudom, miért éppen arra, amerre. De ezt akkor sem tudtam, több mint huszonkét éve, a tizenkilencedik születésnapom reggelén.
A következő két hetet egy moziban töltöttem. A mozigépészek jóbarátaim voltak, annyira mindenképpen, hogy ágyrajárónak befogadjanak. Néhány nap múlva már vetítettem is; kezeltem a gépeket, fűztem, váltottam a tekercseket, főleg, amikor halaszthatatlan elintéznivalójuk akadt a szomszédos kiskocsmában. Jól éreztem magam, mégis, ahogy múlt az idő, egyre erősödött bennem az érzés, hogy valahova haza kellene mennem. Apámhoz költöztem. Szép időszak volt, csak túl rövid. Jutalomjáték mindkettőnknek, nekem is, aki kezdtem az életet, és neki is, aki lassanként fejezte már.
Majd egy év múlva találkoztunk össze újra, Ő és én. A kerület egyik bevásárlóközpontja előtt történt, délután. Tulajdonképpen egymásba botlottunk, én jöttem az üres szatyraimmal, Ő pedig ment volna a telijeivel…
- Szia.
- Szia.
- Rég… rég láttalak.
- Igen.
- Apáddal vagy?
- Vele.
- Még most is olyan sokat morog?
- Mindig morog.
- Látod? Ezért váltam el tőle annak idején, mert mindig morog…
- Látom.
De akkor már sírt. Annyira sírt, hogy a szatyrokat is elengedte, tartalmuk szétgurult, a járókelők nem győzték kerülgetni, én pedig próbáltam felszedegetni a lábak erdejében a még menthetőt. Tudtam, mit találok, hiszen ismertem őt, húsz deka parizer - olasz soha -, liter tej, mindig zacskós, kávéból is csak az Omnia... Térdeltem meg másztam körülötte, ő még mindig szótlanul sírt, megszólalni csak később fog, nagyjából, amikor az árut már belepakoltam a saját szatyraimba:
- Kisfiam, gyere vissza hozzám!
Nem mentem. Az elmúlt egy év elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, az előző tizenkilenc mintha valaki mással történt volna.
2.
A lélek ami szenved, viszont a test adja fel előbb. Most így érzem.
Két hónapja nem merészkedtem át a nő térfelére a dupla ágyon. Nem vitt rá a lélek.
Xanax kéne, vagy pedig a nő.
Ha itt lenne, első dolgom volna, hogy használjam a nőt. Lefektetném a helyére, bal kezemmel indítanék egy mozdulatot, amely a vállán vagy a derekán landol, és elaludnék. Aludnék jó sokáig, mert két hónapja napi három-négy óránál nem futotta többre, az Istennek se.
Micsoda nagy dolog lenne ez, testvérek!
Szóval, minden csak ezután jönne, ami tőlem joggal elvárható.
Mert a lélek bűnbánatra és bűnbocsánatra teremtetett. Az megy. A test viszont csak túlélésre. Ezért a test adja fel előbb. Most így érzem.
3.
Az irodalom nem jó semmire. Azt is elmondom, hogy miért. Mert átveri Önöket. Átveri a szépelgésével, katarzisával; tulajdonképpen klisék sorozata, frázisgyűjtemény, toposzeposz az egész. És a végén egyedül hagy. Az ember felemeli a szemét az írásról, leteszi a könyvet, aztán… Aztán? Kérdem én.
Ha önök is úgy akarják, két perc erejéig gazdálkodom a szabadidejükkel. Csak ennyit kérek.
Elmondok egy történetet két barátról. Az egyik olyan helyzetbe kerül, hogy kénytelen odaköltözni a másik háromszobás lakásába. Mindketten ostoba, felelőtlen nagy mackók, akik ujjaik között pergetik, herdálják az életet. Tökéletesen ártatlanok és ártalmatlanok. Együtt élnek hét évig, félidőtájt a másiknak barátnője is kerül; bársonyos, ékes cinegemadár, ízig-vérig nő, aki ettől kezdve kettejükről gondoskodik immár, együttesen kétszázhúsz kiló színhúsról, részrehajlás nélkül.
Aztán a legutolsó este az Egyik hazamegy és holtan találja a Másikat.
Ennyi a történet. Az Egyik szereplő én vagyok.
Köszönöm, hogy olvastak.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése