Angyalok sírnak (javított)

Pokol a lét köröttem,
de talán megbocsát az Isten,
áhítatom amiért elvetélt:
fénytelen, sötét itt minden,
csak bűn és félelem jár
karöltve erre feslett-cédán,
évre év borul, foszlón, némán,
az Idő is zordan átlép
a világ ártatlan kínján.
Fekélyes lábnyomán
− mint kéjsóvár átkozott
tiltott vágy után −
oson a világ dúlt szégyene:
fény elől bujkál.
    Feloldozás
és megbocsátás helyett
csak bűn és gyötrelem terem
a meddő lelkeken:
mint száraz fűcsomók
a megperzselt réteken,
sivár, már-már élettelen
túlélő csupán az ember
a beteg, kihűlt világban,
és egymásnak mind idegen.
Üresen múló nappalokra ájuló,
fénytelen éjszakák várják,
hogy végül, örök sötétben
együtt járják a lét halálos,
lassú, végső táncát.
    Pokol ez itt,
reménytelen, halott tetem.
Föld és ég együtt jajong velem.
Ha néha mégis
angyalokról álmodok,
köröttem csapzott szárnnyal,
némán, mind zokog.
Közülük egy csupán,
ki biztat még, és mosolyog.