Mikor az idő tőlem elrabolt,
lovának patkója ablakom súrolta,
perceink kristálya szertehullt,
csillag lett mind, és a telihold
jelnek az égre felvarázsolta.
Zsákmány lettél, tán észrevétlen,
mert elvitt az idő nekem lett nehéz,
tápja lett ő a merengésnek,
s a csendünkbe tört csilingelés
gyilkosa lett a szenvedélynek.
A telt keblű hetek, hónapok,
mint gyógyíthatatlan betegek,
s bár akartam hinni, vak vagyok,
csalódva láttam csonkolva lettek,
és szürkék, akár a tetszhalott.
A magányos elme vágyódni járt,
de éhes farkasként üvölt az idő,
ki fogná be, hogy életben tartsa
és találjon csaholva öröm tanyát,
mert fogcsikorgása őrjítő.
Ó, ha elvinne minden törött órát,
s percein nőne dús csemege,
mit kér majd a vér, kíván a hús,
nem lesz emelve védő korlát,
és felnő az elme szép gyermeke.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése