Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
Nekem folyton jár az agyam, sokszor csapongva, figyelmen kívül hagyva minden logikát, azt, amit ember csinált, és nem sok köze van a valósághoz.
Mert a valóságnak van egy hatalmas, sötét ürege, egy barátságtalan gödör, amibe bele sem mernek nézni az emberek, mert megrémülnek láthatatlan mélységétől, csak érzik barátságtalan- dohos leheletét, szenvtelen racionalitását. A valóság, egy szívet lelket fagyasztó, és láthatatlan valami, ami beléd folytja a dalt és reményt, csak tudomásul venni lehet, múlandó vagy, ő örök. Ez eleve meghatározza a hogyan tovább lehetőségeit, miszerint senki és sehova.
Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
Még a gödröt sem látja, nem mérgezi meg rohanó napjait a valóság tudatával, pitiáner villanásokból felépített élete csupa dal, még ha időnként hamis is.
Mert egy kis dolog is lehet nagy, nézőpont kérdése, akinek egy kutyája van, az nem mérlegel, hogy szép vagy csúnya, okos vagy buta, ez van, és kész.
A nap, süt az okosra meg a butára is, és egyikük halotti ruháján sem lesznek zsebek.
Láttam régen egy dokumentum filmbejátszást, egy fiatal nő, meztelenül, szégyenlősen takargatva szemérmét, halálra váltan áll egy szabad tér szélén, középen hosszú tömegsír, benne rengeteg emberi testekkel.
A gödör két oldalán, német katonák sorfala állt, kezükben puskákkal.
Nagy röhögve nézték a nőt, majd intettek neki és ő elindult a sorfal felé.
A következő snitt már holtan mutatta, a többi halotton fekve, már nem szégyenkezve ruhátlanságán, nyitott szemeiben már nem világított a féktelen halálfélelem, ő már ott sem volt.
Egyik vidám katonának sem jutott eszébe, hogy neki is van anyja, húga, netán lánya, ez csak egy jó hecc volt, semmi más, nem kell ilyen kicsinyes ügyön fennakadni, nem is értem, miért kísért ennek a nőnek évek óta a tekintete…
Aztán a Gulágokra szállított Német hadifoglyokból, tíz millióból, kétmillió került elő élve. El tudom képzelni, hogy hányuk szemében láthattam volna azt a páni rémületet, amit ennek a fiatal nőnek a szemében láttam…
Jó hogy nem voltam szemtanú, szégyelltem volna, hogy nem borzaszt el.
Ja kérem…Kinek mi jár.
A rekkenő hidegben, a hold fagyos, fehér fénye, mikor megvilágítja a fagyba dermedt, a tajgáig nyúló fenyőerdőket, halványan feltünedeznek didergő lelkeik, a sötét törzsek között nem találva síri nyugalmukat.
A tömegsírba lőtt nő szemével nézem őket, akikből állatot csinált a háború.
Az éjszaka nyugalma előcsalja belőlem az elhunytakat, suttogó hangjaikat nem igazán értem. Kő arcukban csak tekintetük él, egyikük másikuk vállamra emeli kezét, ruhámon érzem hideg nyugodt érintésüket.
Mert ahol ők vannak, ott már értelmetlenné válik bűn és jóság. Ezek földi fogalmak, értelmüket, súlyukat veszített hajdani mesék, ott már semmi nem jelent semmit.
Az már a szétfoszlott álmok és ébredések világa, messze túl a Styxen, túl az Óperencián, ahol senkinek és mindenkinek joga van élni.
Ahol a hegyek ormai a felhőkben vesznek el, ahol a szerpentinen sűrű sorokban vonulnak a lelkek, nehézkes lépteik nem csapnak zajt.
Fáradhatatlanul kígyózik a végtelen hosszú menet, remélve, hogy közelebb kerülnek az éghez.
A vastag felhőkbe veszve, kibukkanva a fényre, remélnek egy másik, szép és fenséges világot, ahol vége a megpróbáltatásoknak, kisimulnak lelkeik ráncai, mert ez az egyetlen remény, ami még senkinek sem sikerült.
Éjjel van, csak a böjti szelek kódorognak az alvó város utcáin, sodorva szemetet, meg száraz leveleket, amik tavaly még hitték a nyár igazát.
Minden igaznak tűnik egyszer, aztán jön a valóság hatalmas és sötét gödre, amibe beleszédül minden hit, és rajongás.
„Ember küzdj, és bízva bízzál”.
Csak próbáld kitalálni közben, hogy mibe. Mert csak úgy belebízni a vakvilágba, egy Diogenész idült vigyorával elgyötört arcodon, az értelmetlen és gyerekes önámítás blőd dudorászását hallgatva, hát nekem ez nem akar sikerülni.
Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése