Szürreális félpercesek 2.

1

Hazafelé sétálsz, amikor a fejeden koppan egy puzzle darab. Felnézel az égre, s valóban, egy apró fekete rést látsz ott, ahonnan a kirakós darab kiesett. Pedig mennyit vesződött vele Isten.

2

Idős hölgy utazik a buszon, arcára térképet rajzolnak a ráncok. Hirtelen feltartja két kezét, és kabátujjából lepkék hada repül elő. Ahogy egyre több pillangó száll ki a kabátból, úgy tűnnek el a ráncok az arcáról. Ám ekkor riadalom tör ki a buszon, az utasok lecsapkodják a lepkéket, azok törött játékszerként zuhannak a padlóra. Amikor az utolsó is földre hull, a hölgy holtan esik össze. Mint akit megfojtottak a ráncai.

3

A lány most aludni készül: kinyitja kedvenc könyvét, megágyaz magának a sorok között. Párnáját egy olyan szóra fekteti, ami a leginkább jellemzi ma esti gondolatait. Egyszerűen magára húzza a legszebb mondatokat – s fiatal testének domborulatait hűséges plédként veszik fel az író gondolatai. Így alszik el.

Mindeközben a szerző álmatlanul hánykolódik odahaza a saját ágyában. A párnájában lévő golyóstollak nyomják a halántékát.

4

Egy marék aprópénzt szórsz szét a parkban. Figyeled, ahogy emberek raja ereszkedik a földre, és nekiállnak éhesen felcsipegetni őket.

5

Reggel egy bögréből iszom, amin nem az én nevem áll. Ezt persze meglátják mások is, és aznap már senki sem a nevemen szólít. Délután valósággal megszédülök, amikor a fürdőszobai tükörből egy idegen néz vissza rám.

6

Éjszakánként, amikor a legszebb álmokat látod, egy égig érő, színes levelektől reszkető fa nő ki a homlokodból, egyenesen az égig nyújtózkodva. Sokszor elnézem ezt a fát ott, a sötétben fekve, és arra gondolok: ha venném a bátorságot, hogy felmásszak rá, gyönyörű álmodba csöppennék magam is. Persze sohasem indulok útra. Félek, hogy valami váratlan megzavarja majd pihenésed, felébredsz, a fa eltűnik, én pedig végleg odafenn ragadok.

7

Megirigyled végül a madarakat, ezért szárnyakat formálsz a kabátoddal, s csapdosva a város fölé emelkedsz. Csatlakozol egy sötéten örvénylő rajhoz, és vidáman kurjantasz feléjük: – Gyertek hát! Menjünk délre! Irány akkor dél!

A madarak összenéznek, majd nevetésszerű károgás tör fel csőrükből, ahogy messzire röpít téged egy hirtelen támadt őszi fuvallat.

8

És a lány végül egy marék, még meleg viaszt emel a szájához, és ahogy csókot nyom rá, a képlékeny, fehér anyag felveszi ajkának vonalait. A körvonalat őrző viaszt végül a fiúnak adja, aki egyből hazaviszi, és este az ágyába fekve a párnája mellé teszi azt. Elalvás előtt a sötétben még hallgatja, ahogy a feje mellől suttogni kezd a kirajzolódó száj. Ezek a szavak reggelre lángba borítják az ágyat, s miközben a fiút feketére falják a lángok, fehér, szerelmi tócsává olvad az ágyban őrzött viasztömb is.

9

Arra ébredsz, hogy ismét hatéves vagy. Az emberek kacagnak rajtad, ahogy túlméretezett ruháidban – melyek tegnap még majdhogynem szorosak voltak – végigbukdácsolsz a városon. Végül leülsz egy sarokban, és sírni kezdesz.

– Bizonyosan eltévedt – mondja sok-sok felnőtt száj fölötted.

10

Reggel kikelve ágyadból egy nagyot sóhajtasz, és csodálkozva figyeled, ahogy a sóhaj kerek buborék formájában repül ki a szádon, és komótosan elindul felfelé. Körülnézel a házban: a nappaliban korallzátony, a fürdőszobában pedig egy elsüllyedt hajó fogad. Ablakai mögül éhes murénák lesnek rád. Sietsz hát vissza az ágyadba, de óvatlanul lépsz, egy óriás kagyló szája szorosan összezárul bokád körül.