Tanmese

A sivatagra leszálló éjszaka hűvösében sakálok ordítottak. Kietlen, sívó homokdombok között bújt meg az apró törzs, szakadt sátraiban békétlen elégedetlenség parázslott. Éhséggel álomba ringatott gyermekek mellett kuporgó anyák gyomra korgott versenyt bősz apákéval.

- Holnap lerohanjuk az oázist! – fogadkoztak a férfiak.

A szomszéd törzs gazdagságát régóta nézték irigyen áhítozva. Azoknak pálmáik voltak, gyümölcseik, tevéik, földjükre csatornákat ástak, és messziről hozott vízzel engedték tele, míg a törzs csak az állattartásból tengődött úgy-ahogy. Néhány sovány kecskén és Leilán, a vénséges vén arab démonon kívül, - aki valaha táncosnő volt - semmivel sem rendelkeztek.

- Ne óbégassatok! – mordult fel Leila, aki néha önjelölt tanácsadóként is szerepelt. – Használjátok azt a kevés eszet, amit Allah adott, a magasságos! Inkább tanuljatok tőlük, hogy itt is oázis legyen!

Igen ám, de a munka keserves dolog. Sokkal könnyebb ülni és csepülni a másikat. A törzs férfijainak nemigen fűlt foguk a csatornaásáshoz, viszont gyakran összejöttek egy kis erjesztett kecsketej mellé tanácskozni, hogyan juthatnak egyről kettőre. De megegyezni sose tudtak, ki ez, ki az mellett kardoskodott, s végül egy alapos verekedés után mindenki sátrába tért, és eltángálta a családot, hogy megnyugodjon kicsit. Hiába, így volt ez emberemlékezet óta, legalábbis a legrégebbi kutyabőrön lévő rovásírás szerint a törzsnek az ősidőktől kezdve csak néhány sovány kecskéje volt, és egyetlen hagyománya, a széthúzás, és a szent virtus.

Az éhség azonban már úgy facsarta gyomrukat, hogy vénjeik végül nem bírták tovább, hátukra vették az elmaradhatatlan Leilát, és elvánszorogtak a szomszédokhoz.

Az oázisban jólelkű népek éltek, akikről hamar kiderült, hogy élénk kereskedelmet folytatnak a környező törzsekkel. Kreatív, tevékeny emberek lévén gyorsan megállapodtak a cserearányokban, s látva ezek szegénységét, ingyen datolyát, vizet, agyagtéglákat ígértek kunyhóépítéshez az elkövetkező évekre is. Cserébe csak annyit kértek, tartsák be a megállapodásokat, és ne verjék többé a családot. Még a törzsfő fia ott is maradhatott, hogy beletanuljon módszereikbe, biztosítva népe későbbi boldogulását. A vének Leilával hátukon, diadalmasan tértek vissza falujukba, ahol nagy ovációval fogadták őket.

Igen ám, de az újdonság varázsa elkopik. Ahogy telt-múlt az idő, a törzs továbbra sem tanult a leckéből, idejét haszontalan dolgokra fecsérelte, és legfőbb kedvét megint a pletykálkodásban, perpatvarban lelte. Akik csatornát ástak és földet műveltek volna, azokat lehurrogták, akik a szedett-vedett bőrsátrakat vályogházra cserélték volna, azokat az ősi hagyományra hivatkozva törzsellenesnek kiáltották ki. Terjedt az irigykedő gyűlölet az oázislakók ellen is. A törzset képviselő ifjú pedig naphosszat csak a lányokat hajkurászta káromkodva, hogy vállig érő nagy lobonc fekete haja csak úgy lebegett utána. A szerződéseket is kezdték félvállról venni.

Amikor aztán az oázislakók tudomására jutott, hogy a férfiak megint verik a családot, megelégelték s dolgot, és példát akartak statuálni.

- Szükségünk van erre a kis vacak törzsre? – kérdezték maguktól, és rögtön válaszoltak is. - Nincs. Árujukat mástól is megvehetjük, átadható tudással nem rendelkeznek, társaságuk színvonaltalan, magatartásuk önhitt, irigy, pökhendi. Ráadásul nem becsülik a sok jót, amit fizetségen felül adtunk nekik. Nem teljesítik kötelezettségeiket, sőt köpködnek minket. Hát csak tegyék… - és elzárták az oázis kapuját.

A sivatagra leszálló éjszaka hűvösében sakálok ordítanak. Kietlen, sívó homokdombok között bújik meg egy apró törzs, szakadt sátraiban békétlen elégedetlenség parázslik. Éhséggel álomba ringatott gyermekek mellett kuporgó anyák gyomra korog versenyt bősz apákéval…