„Éreztem, hogy itt a vége, hogy többet nem mondhatok. Lassan be kellett fejezem.”
- Nekem viszont sajnos mennem kell. – hirtelen mondhattam, a hallgatóságom még az imént kimondott szavak hatása alatt volt. Amit az elmúlt fél órában elmondtam nekik, amit még nem mondtam el soha senkinek. Valamiért úgy éreztem meg kell gyónnom. És hol lenne ennél megfelelőbb alkalom, mint egy baráti találkozó egy párizsi kocsmában. Érzem az alkohol hatását tompult tudatom lényében, ahogy utat tőr magának valami felé. Egy lány csendesen sírdogált a sarokban a történetemen. Odamentem volna hozzá, ha a világ nem fordult volna ki önmagából. Elköszöntem, majd felevickéltem a pince feljáróján, és kitörtem a jelenbe, a tavaszi fuvallatok pedig elvarázsoltak.
Valamivel kevesebb, mint három és fél év telt el azóta az este óta. És Anette még mindig eszembe jut néha. A kocsmában volt egy fehér hajú lány, aki a sötét ellenére napszemüveget viselt, és az arca hasonlított az övéhez. Miért nem tudom elfelejteni?! Erre talán az a válasz, hogy nem is akarom. Csodálatos idő volt, úgyhogy hanyagoltam a tömegközlekedést. Az utcán rengetek fiatal volt, gondtalanul sétáltak az utakon, nem törődve semmivel a közvetlen centrumukon kívül. Szűklátókörnek is nevezhetném, de nem fogom.
Lassan elérkezik a pillanat, amire egy hete várok, és érzem, ahogy az alkohol hatásának csökkenésével párhuzamosan nő bennem a remény. A viszontlátás reménye. A szerelemé. Nem tehetem ki magamat az álmodozásnak, de mégis olyan csodás a tudat, hogy végre találtam valakit, akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Mást nem is kerestem az életben mostanában. És most itt van. Kétségek közé taszít, én mégis kitartok, mert vele szeretnék lenni. Látni a szemét, ahogy csillog, mellette feküdni, mikor álmos, és vigasztalni, mikor szomorú. Nem is szeretnék többet ezeknél jelenleg. Talán csak annyit, hogy elmúljon a világ forgása.
Még volt egy órám a találkozóig, így vettem valami kaját a józanodásom elősegítése érdekében, és mentolos cukrot. Miközben Párizs utcáit róttam, figyeltem az embereket, és akaratlanul, képzeletben más helyszíneken voltam, felidézve az elmúlt két hónapot, ami egy véletlen találkozótól egy növekvő párkapcsolatig vezetett. Emlékszem mikor náluk voltunk, és összebújtunk, aznap este jöttünk össze. A táj ezerféleképpen pusztult kint, hideg volt, és zordnak hatott a lakótelep, mi pedig feküdtünk a sötétben és csókolóztunk. Azt mondta szeretne még a szeretőm lenni. Valahogy vágytam egy kapcsolatra. Egy társra. Akinek őrizhetem az álmait. Akiért érdemes küzdenem. Aki értékel, és megbecsül. És ő ilyen volt. Egy parknál voltam, egy lakótelep közelében, és eszembe jutott, hogy az emberek miért nem akarnak jobbak lenni. Egy lány sírdogált csendesen a közeli padon. Egy csokor virág volt kidobva mellette a szemétben, és én leültem mellé. Hozzám fordult, én pedig előre néztem, perifériából láttam a mozgását, majd köszöntem neki, és megkérdeztem mi a baja, ő pedig elmondta, hogy a kidobta a barátját, akit szeret, de mégsem bízik benne, mert fél a csalódástól. Elmondtam neki, hogy bizalom nélkül nem lehet jó kapcsolatot kiépíteni, de ha megbeszélik a dolgokat a barátjával, akkor megnyugtathatja magát. De ahhoz az kell, hogy őszinték legyenek mindketten, és megbízzanak a másikban. Beszélgettünk még egy kicsit, de nekem lassan el kellett indulnom. Elbúcsúztunk. A pillantásában volt valami mű, valami megjátszott. Lassan megközelítettem egy büfét, és vettem egy hot-dogot. Megettem és sétálgattam még egy kicsit. Jobban voltam, és az alkohol szagát is sikerült elvennem valamelyest odabent.
Hirtelen láttam meg, ahogy átkel az úttesten, én pedig elindultam felé, ő futásnak indult, így én is megszaporáztam a lépteim. Mikor kölcsönhatásba került a lelkünk megcsókoltam. És szavamra, ennél gyönyörűbb időt soha nem kívántam volna.
Hozzájuk mentünk, és még ő tanult, én olvasgattam egy könyvet, ami újbál ráébresztett arra a gondolatra, hogy az emberek miért nem akarnak jobbak lenni… Azt hiszem egyszerűen nem vágynak erre. Már nem a viselkedés dominál, hanem a háttér. Technikai háttér, amiből következik az anyagi. És ez teszi tönkre a világot. Hiszen hiába nem felelsz meg az anyagi háttérnek. Ha elég degenerált vagy, hogy kényszered legyen arra, hogy megfelelj a ki nem mondott követelményeknek, akkor saját magadat fogod adósságba harcolni. És ezt a generációk már egy évszázada hurcolják magukban. Sokat gondolkoztam mostanában a X illetve az Y generációról. Az Y generáció mérföldköveit tapossuk, de a szó legszorosabb értelmében hajszoljuk a semmit. Az emberi boldogság feltételhez kötött. Pedig milyen boldogító érzés tud lenni a tárgyak szeretete, nem igaz? Megszeretni valamit, vágyni valami után, majd megvenni és a kezedben tartani. Az ember iránti érzelem pótlása. És még nem is tudom azt mondani, hogy rossz. Hiszen anélkül boldogít, hogy fájdalmat okozna. Persze ott vannak a hitelek, az adósságok, és a többi. De azok mindig jelen lesznek, amíg az embernek lesznek szükségleteik, amik kielégítik a kapzsiságukat.
Visszakanyarodva az eredeti témához: az emberek többsége sajnos elér majd egy pontot valamikor az életében, és attól a ponttól nem érdeklődik úgy. Megszűnik a tudásvágya, szűkül a látóköre, és nem sarkallja fejlődésre semmi. Az élete letisztul. Feleség, gyerekek. Kocsi, ház, vagy lakás. Aztán ha jól megy két kocsi. Két számítógép, okostelefon. Trükkök, amikkel kijátszatja az asszonyt, és dugiban pornót nézhet egy csepp lelkiismeret-furdalás nélkül. Tudásvágy? Fejlődés? Ugyan.
A gyerekeit, ha felismeri a saját gyermekkori degeneráltságát és felfog valamit abból, ami a mai világban folyik, óvni fogja mindentől, és pont ezzel fogja belelökni. Mivel megrekedt a fejlődésben, nem lesz olyan bölcs, hogy a gyerekeinek a kor szellemének megfelelő racionális utat mutasson.
Szívem választottja lassan befejezte a tanulást, így egy kicsit magunk lehettünk. Az ablakon beáramló levegő, nyugtató hatással volt ránk.
Számottevően nagy fejlődésen mentem át az utóbbi években. Manapság azzal múlatom az időt, hogy az interneten kisgyereknek adom ki magam, egyszerre fiúnak és lánynak (több böngészővel játszok, proxy szervereket vetek be, hogy ne lehessen ellenőrizni), és pedofilokkal chat-elek, majd kérem, hogy webkamerán keresztül mutogassák magukat, ezt pedig felveszem, és tárolom. Képeket küldök „magamról”, - mivel webcamerám nincs - amit közösségi oldalakon lévő kisgyerekek képeinek szerkesztésével oldok meg, hogy ne lehessen felismerni, majd találkozót beszélek meg. Furcsa, de az ilyen aberrált állatok szeretnek nyílt terek közelében parkolni, hogy ott szedjék fel a zsákmányt. ezek ellen sajnos nem tudok rögtön fellépni. Megvárom, hogy elinduljanak, majd követem őket. A jogosítványom, és a személyim hamis. A kocsit egy barátomtól kaptam kölcsön. Megvárom még a szemétláda nyugodt helyre megy, majd lecsapok rá. Maszkot húzok, és ájultra verem. Utána kihívom a rendőröket, és eltűnök a színről. Ügyelek, hogy ne hagyjak nyomokat, kivéve egy CD lemezt, amire a lementett gusztustalanságokat teszem. Ez a munkám. Ez a hobbim. Ez a végzetem!
Pár éve létrejött valahol egy radikális igazságszolgáltató csoport, akikkel közös az eszménk. Lassan elérkezettnek látom az időt, hogy kapcsolatot teremtsek velük. Pár éve szereztem tudomást róluk. A TV bemondta az egyik akciómat, amit az ő számlájukra írt, pedig a módszereink eltértek. Úgy gondoltam, hogy már ők is kereshetnek engem emiatt. Az egyik ismérvük, hogy minden akciójuk után egy idézetet hagynak a helyszínen valahová felírva. Erről is Anette jutott eszembe, mikor Nietzsche idézeteket irkáltunk azokra az épületekre, amiket szerettünk volna felújítva látni. Szerettem volna, hogy tudja, neki köszönhetem, hogy ilyen erős vagyok. Hogy megváltoztam. Néha még magamat okolom, de a temetőbe már egyre kevesebbszer megyek ki. Azt hiszem a fájdalom, amit érzek újra és újra, mikor feltépem a régi sebeket. nem használ senkinek. De főleg neki nem. Nem támad fel ettől.
Lassan elérkezett az este, megvacsoráztunk, és lefekvéshez készülődtünk. Zuhanyzás után kiálltam az erkélyre, és hagytam, hogy átjárjanak a tavaszi szellők. Csodálatos érzés volt, valahogy közelebbinek éreztem a természetet magamhoz, mint máskor. A ház oldalánál motorok fékeztek le. Három fekete gyorsasági motor. A ház további két oldalán két-két ugyanolyan motor volt, nyílván, hogy biztosítsák azt a hármat. A vezetők leszálltak a motorokról, és mind felém néztek. Urrá lett rajtam a paranoia. Az egyik levette a bukósisakját, és felismertem a fehér hajú lányt a kocsmából, aki Anette-re hasonlított. Valahogy a világ kifordult önmagából. Nem lehetett ő. De mégis annyira tudtam, hogy ő az. Anette a mobilján vacakolt, míg a motoros barátai felém néztek.
Másodpercekkel később sms-t kaptam. A motorosok felpattantak a motorokra, és szétszéledtek. Anette rám nézett, én pedig rá. Aztán ugyanígy tett. Fél perc múlva a kedvesem mellém lépett. Átöleltem, és megcsókoltam. Hatalmas pusztító erő járta át a testem.
Nem gondolhattam a jövőre. Nem gondolhattam arra, hogy a következő néhány hónapban tönkremegy a kapcsolatom. Nem gondolhattam a nyárra, mikor majdnem meghalok az önsajnálat és a lelkiismeret-furdalás miatt, de végül megtalálom az igaz barátaimat. Nem gondolhatok Anette-re, aki megrendezte a saját halálát, hogy beteljesítse a végzetét, és létrehozza a radikális igazságosztó csoportot, aminek a vezetését nyár végén átveszem. Nem gondolhatok arra az őszi estére, mikor újra szerelmes leszek, és arra sem, mikor ezeket a sorokat begépelem. Erre az estére, erre a pillanatra, mikor örökké a világ felszínén hagyjuk a lábnyomunkat. Mikor bebizonyítjuk a világnak, hogy összefogással szebbé tehetjük a holnapot.
Lefeküdtünk aludni. Másnap korán reggel hazamentem Montpellier-be. Sütött a Nap, de hideg volt. Miközben vártam a buszt, filcet vettem elő, és írni kezdtem a váróterem falára.
„Olyanok vagyunk, mint két hajó, amelyek a maguk útját járják, a saját céljukat követ¬ve: utunk keresztezheti egymást és meg is ünnepeljük e talál¬kozást, amint ezt valaha tettük -, és akkor a derék hajók nyu¬godtan pihentek egymás mellett ugyanabban a kikötőben, ugyanazon a napfényben, olyan nyugodtan, mintha már a célnál lennének, mintha egy lett volna céljuk. Ám küldetésünk lebírhatatlan ereje ismét külön utakra űzött bennünket, különbö¬ző tengerekre, más napfényre és talán sohasem látjuk viszont egymást - vagy talán látjuk még egymást, csak nem ismerünk egymásra: mert a különféle tengerek és a különböző napsüté¬sek megváltoztattak minket!” – Friedrich Nietzsche
Aztán eszembe jutott az SMS, így megnéztem a mobilom.
Rengetek mindenre megtanítottál. Arra, hogyan legyek önmagam. Hogyan változtassam meg a világot. Figyeltelek Téged, miközben külön utakon jártunk, mégis egy cél felé haladva. Úgy éreztem itt az idő, hogy megtudd az igazat. Remélem, egy napon megbocsájtasz nekem, és megérted miért tettem. Tudod, néha eszembe jutott, hogy talán nem fogod bírni nélkülem. Hogy talán követni akarsz majd a halálba. De egy énem azt súgta, hogy nem így lesz. Azt súgta, hogy a világnak szüksége lesz Rád, és ezt Te is tudni fogod. És így lett.
Emlékszel mit mondtál nekem azon az őszi estén a kádban ülve?
Minden test nyugalomban van, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez mindaddig, míg egy másik testtel kölcsönhatásba nem lép. Azt mondtad ez a tehetetlenség törvénye. Minden emberi kapcsolat alapja. Légy boldog kérlek! Egy napon majd újra találkozunk…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése