Vilibald, békésen haladt lefelé a lépcsőkön, egyik kezében fonott kosarával, a másik kezét csúsztatta a korláton, valami biztonságot teremtve magának.
A második emelet fordulójában, a homályos beugróból előugrott valami szürke és nyúlós ködszerű valami, amivel még sosem találkozott.
Nagyot ordított, kosárkáját eldobta, lábai a kőlapokba gyökereztek. A gyökerek recsegve és sziszegő hangot hallatva nőttek, áttörték a pihenő kőpadlatát, és megjelentek az első emelet plafonján.
Loncika kigurult a lakásából, míg zárta az ajtót, szemei felpillantottak a plafonra, ösztönösen ellenőrizve, nem rohangásznak e csótányok.
Ekkor vette észre a gyökérerdőt.
Kecsesen sikkantott a döbbenettől, majd kosarát a lábtörlőn hagyva, felszuszogott a másodikra.
Vilibald látványa egész egyszerűen lenyűgözte. Egy nagy fikuszra emlékeztetett, arca zöldessárga volt, de felismerhető.
Szent térdvédő - vinnyogta kiguvadt szemekkel, maga mit csinál itt?- kérdezte.
De Vilibald torkát, csak egy hörgésre emlékeztető sóhaj hagyta el.
Loncikával megfordult a világ, széttárta rövid- vaskos karjait, és elvágódott.
Igen békés látványt nyújtott, amint lezser tartásban hevert a fikusz alatt.
Aki látta, felidéződött lelkében a tengerparti nyaralások emléke.
Kupica volt a gúnyneve, mert nagy pálinkabarát volt.
Akik járdaseprés közben látták, fogadásokat ajánlottak egymásnak, hogy hány perc múlva fog átesni a seprűjén. De nagyon rutinos öreg róka volt, mielőtt átesett volna seprűnyelén, halálmegvető mutatványokat végzett, de visszanyerte egyensúlyát.
Gyakran nagy taps kísérte mutatványát.
A tél, igen gorombán támadt a világra. Ő szorgalmasan söpörte a havat a ház bejárati kapuja előtt.
Többen figyelték áldatlan harcát a fűtött lakások ablakaiból.
Szegény kupica- mondták részvéttel, és komolyan is gondolták. Ha most megemelte a kupicái darabszámát, hát most indokolt- szóltak csendben.
Egy hirtelen támadt szélroham, pengeéles markával ledöntötte a lábairól.
Még fektében sem engedte el a műszerét.
Majd rózsaszínt öltött az egész teste, feltérdelt, nehézkesen átemelve bakancsos bal lábát a seprűnyélen, előredőlve, behúzott nyakkal, két kézzel markolta a nyelét.
Aztán a seprű emelkedni kezdett, többször, egyre sebesebben megfordult tengelye körül. Két kört repült az úttest felett, majd a parókia irányába, eltűnt a hóviharban.
Többé nem hallottak felőle.
A vén bérház pincéje, maga volt az elmúlás manuálisan is érzékelhető ténye.
Dohszagával, poros- homokos padlójával, vakolatlan málló falaival, töménytelen pókhálónak, egérnek, és mindenféle rondaságnak adott otthont.
Suttogták a házban, hogy egyszer régen, egyik lakó lement valamiért, és soha többé nem jött vissza.
A vénasszonyok szerint, onnan nyílott valahol a mélyben az alvilág egyik kapuja, ha odáig merészkedik valaki, hát, ne csodálkozzon, ha nem jön vissza soha.
Nem is ment senki, lejáratának még a közelébe sem.
Egy holdfényes nyári éjszakán, furcsa hangok jöttek fel a mélyből, végiggördülve az aulán, elöntve a lépcsőházat, befolyt a lakások ajtajai alatt, megdermesztve az ágyukban fekvő embereket.
Ez egyre gyakrabban megismétlődött, sokak szerint, a már említett rég eltűnt hajdani lakó lehetett, mert hárman is esküdtek, hogy láttak ilyenkor egy halványkék fényben villódzó, hosszú ruhás nőalakot végiglebegni a körfolyosókon.
Szentmihály éjszakáján történt, a kísértet, különös erővel jelent meg. Füstszag kísérte útját, és egy erősödő rengés.
Aztán hihetetlen dolog történt.
Az egész épület süllyedni kezdett, a végén már csak a kémények látszottak, majd összezárult felette a föld.
A hajnali fény, csak egy szép kertet talált a helyén, és ami megmagyarázhatatlan, senki nem emlékezett rá, hogy ott, valaha is ház volt.
A nagy tenor, végre elfogadta a dalszínház sokadszori meghívását, és méltóságteljesen, császárként bevonult az aulába.
Az igazgató nagy reverenciával fogadta, a társulat bámuló tagjainak koszorújában.
A mester, leereszkedő mosollyal viszonozta a felé áramló csodálatot. A legjobb
öltözőt kapta, a szabótól a sminkmesterig mindenki neki dolgozott.
A vénülő dalnok, a szerénység leg kisebb jele nélkül viselte a hódolatot.
A Toronyáriával fogok kezdeni, aztán jön a Szarasztró, és némi Don Karlos,
a ráadáson még gondolkodom- szólt a mester.
A zenekar lázasan próbált minden idejében, hogy tökéletes legyen a zenei háttér.
Aztán a vendég különös kívánsággal állt elő.
Kérem, hívják ide a takarítónőt, és hagyjanak vele négyszemközt.
Értetlenül álltak a parancs előtt, de azonnal intézkedtek.
Az idő rágta- testes dáma meg is jelent, méltatlankodva szuszogott, mert utálta a lépcsőmászást, meg leszarta a vendéget, neki nem volt hozzá semmi köze.
Na, mit akar- morogta lihegve.
A mester felé fordult karszékén, ami elfordítható szerkezetű volt, és megszólalt zengő hangján, amit szokatlanul lehalkított.
Figyeljen ide drágám: Előadás alatt maga lemegy a zenekari árokba, két kacsójával széttárt köténnyel, mindig arra lépked, amerre a színpadon én.
Jól figyeljen, mert ha a nagyária közben kiesne a fogsorom, magának kell a kötényével elkapni.
Ha mellényúl, a kőre esik, és eltörhet, márpedig nincs tartalék fogam.
Természetesen kifizetem a munkáját és erről ne beszéljen senkinek.
Jaj drága művész Úr - trillázott a takarítónő -, aki átvette közben a nem várt nagyobb összeget,- legyen egész nyugodt, elkapom én azt a kurva fogsort, ha nyakamat töröm, akkor is.
Már a nyitánykor is ott leszek, és figyelek.
Mikor a dalnok magára maradt, megnyugodva, és elégedetten hátradőlt karszékében, és arcát nézegette az asztal fölé szerelt nagy tükörben.
Még mindig remekül nézek ki - mormogta, és még a fogügyet is elintéztem.
Nagyon elégedett volt.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése