– Chucho, ne szarakodj! – kiáltott rá az idősebb férfi.
– Hozom, uram, csak kurvára kapálódzik.
A fiú, miután szélesre tárta a platóra emelt, bár korántsem rögzített ketrec ajtaját, az ölében szorított, sűrű szövésű, durva posztózsákba bugyolált teremtménnyel elindult lefelé, de előbb a rácsajtó csapódott vissza rájuk, aztán a keresztbe tartott zsák akadt el a nyílásban. Az ijesztően nagy madár – már-már ember is lehetett volna, ki tudja – meglepően könnyűnek bizonyult. Mégis a szűnni nem akaró fészkelődés otromba mód megkeserítette a mozgást vele.
,,Egek ura, biztos egy hárpia" – mélázott el magában Jesus, mikor meghallotta az éles, visszafogott hangot a zsákszövet rejtekéből. Halkabb volt, mint egy kutya nyüszítése, de magasabb tónusú még annál is. És cseppet sem segített a helyzeten, mikor a fiú a földre taszította.
Elviselhetetlen, mennyi légy rajzotta körbe a két alakot, annak ellenére, hogy az északi mezők felől támadt pampero hideg fuvallata a legkevésbé sem indokolta a jelenlétüket. Csupán a terjengő szag: mintha dögkutat rejtene az óceán…
– Ennek a szegény párának segítségre van szüksége – mormogta maga elé Dragan, miközben szabályosra vágott, rövid farönköt húzott a tengeri fövenyre. Kést is, no meg egy kisebb szekercét készített elő, s a fiú aprócska rökönyödésére, átszellemült tekintettel folytatta: – a legradikálisabb segítségben lesz része.
– Szűzanyám, mire készül?
– Itt a kés, ne a zsák száját szabadítsd ki! Az oldalán vágd! Csak a szárnyát, nem a fogát veszíti.
Egy nyisszantás volt az egész. A posztó felnyílott, széthasadt, de nem elég hosszan, hogy kiszabadítsák mind a két szárnyat. Eközben olyan fújtatás kezdődött, hogy a még szöveten keresztül kiáramló levegő is felhőbe gyűjtötte a parti homokot.
– Kezdek megijedni – sápadozott Jesus.
– Nem beszarni! Elmondom, mi lesz. A szárnytőnél kicsit hosszabbra hagyjuk a bőrt. Ott fogom körbevágni, visszafejtem a szárnyfőcsontvégi ízületig, és ügyelve rá, hogy a kelletténél jobban ne sérüljön a patagialis longus, a biceps és triceps brachii, leválasztom az egészet.
– Ebből semmit se értettem – válaszolta a fiú, de feltehetően, ha fel is fogta volna, fogalma sem volt a további tennivalókról. Pár perce valahogy elveszítette a fonalat.
– Ó, te meg rohadj már meg! – szisszent fel a másik, mikor az elszabadult, közel másfél méteres szárnyak egyike – lévén egy közülük törött, s az nem moccant akkorákat – rémisztő vinnyogás, vijjogás közepette pokoli csapkodásba kezdett, s jócskán képen találta. – Az anyádat, ne mozogj bestia, megállj csak…! Majd mindjárt abbahagyod ezt a vartyogást. – Vérző, összekarmolt orrát törölgette, miközben a rönkhöz szorította a végtagokat.
Egymás után mindkettő megvolt. Élettelenül hevertek már a szürke homokban.
– Visszavarrjuk a sebet, és kész is. Fogd le szorosan, ne hagyd hánykolódni, mert picsát se ér az egész! Igazi hiéna fajta, akkor is harap, ha simogatják.
De valami ösztönösen feltűnt a fiúnak, míg tényleg igyekezett leszorítani a párát. Például, hogy nem vérzett a seb. Borzongató volt így a húsig nyitott test, és nem is értett hozzá, véreznie kell-e. Mégis, közelebb hajolva csak kipróbálta, mit érhet el nyugtató érintésekkel.
Végigsimított a hátán, s érezte, lecsillapodik a mocorgás, félbemarad egy pillanatra. Aztán hosszabban is. És ekkor meghűlt az ereiben a vér.
Nem pehelytollakat tapintott a madár hátán; valami sűrűbe, valami módfelett kellemes érzetű, selymes szálakba szántottak ujjai. Odanézett. Hajtincsek voltak. Hosszú, szőke hajszálak. Akaratlanul kezdte lefejteni a zsákot a teremtményről. És akaratlanul karolt alá, hogy kisegítse. Tenyerével finoman dús, puha húshalmot ölelt körbe…
– Mit csinálsz, szerencsétlen? – rivallt rá a társa. A fiú bamba tekintettel pillantott vissza, ami elég volt ahhoz, hogy a lény (vagy valljuk be, a gyönyörű, mégis megkínzott, sáros arcú lány) kiszabaduló lábaival emberfelettit taszítson az egymás fölé hajoló férfiakon.
Úgy szállt a két test V-alakban, mintha erre lettek volna teremtve. Az idősebb férfi a jó pár méterre veszteglő, öreg taliga rakterére repült, és magával sodorva a ketrecet, éktelen csörömpöléssel az autó túlfelén landolt, majd eszméletét hagyta a délutánnak.
Jesus Alberto szálltában a sziklákon túli mélyedésbe sodródott, puha homokágyra esett, ahol aztán körbenézhetett. Amerre csak ellátott, gazdátlan, rothadó, féregjárta és ragadozók marcangolta szárnyak hevertek. Ami a szívén, most a száján... Öklendezni kezdett. Azonban, okokat keresve, egy valamit nem űzhetett nyughatatlanul kavargó gondolataiból:
– Istenem, letapiztam… (3)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése