Szürreális félpercesek 4.

1

Csillogó szemekkel kiválasztasz egy felhőt az égen, azt, amelyikre szeretnél felülni. Unott arccal figyeled, ahogy lassan tovasuhan fölötted.

2

Magad sem érted miért, de bocsánatot kérsz egy ismeretlen embertől, aki szembe jött veled az utcán. Az idegen sokáig hezitál, hogy adjon-e neked feloldozást.

3

Az idős hölgy és az unokája felülnek végül az óriáskerékre. A kislány – talán hat-hét éves – már nagyon izgatott, egyedül a hölgy szemei kerekednek el, ahogy egyre csak gyorsul és gyorsul a kerék. Néhány perc elteltével már szédületes sebességgel pörög, éles szél csap az öregasszony arcába, és mintha csak pókhálót fújna le, lefeszegeti róla a ráncokat. A hölgy minden megtett körrel fiatalodik. Húszéves fiatal asszonyként száll végül le az óriáskerékről, mosolyogva tapogatva az arcát. Kézen fogja unokáját és elindulnak haza. Mellette egy nyolcvan éves idős hölgy topog, aki hiába sír és kaparja magát, nem tud megszabadulni az arcára kapaszkodott ráncoktól. Hosszú az lassú az út hazáig, s kerülőt is be kell iktatniuk: a semmiből egy temető állja útjukat.

4

Légypapírba ragadt tehetetlen bogárként fekszel az éjszaka indigóján. Tenyered között egy villanykörtét dörzsölgetsz, és büszkeség tölt el, valahányszor felfénylik. Persze rövid ideig tartanak ezek a villanások, az éjszakával nem szállnak egykönnyen szembe.

5

Egy óriási fáról koporsók csüngnek. Valahányszor megérik egy, a földre esik, és valahol a világban holtan esik össze valaki. Épp a sajátodat figyeled, még éretlen, még zöld. De ma is megöntözöd a fát, hogy egyszer szépre érjen. Persze, a legszívesebben kivágnád, de hiába; születése napján nem fejszét, hanem locsoló kannát adnak az ember kezébe.

6

Ócska lábtörlővel a kezedben lépdelsz ismét az utcán. Évek óta mindenhová magaddal hurcolod, hogy ki tudd támasztani az ajtót, ha egyszer betérsz valahová. Ez a te biztosítékod a szökésre. De milyen kopott és elnyűtt már, mintha száz és száz láb taposta volna ilyen formára. Pedig szegény egész idő alatt egyedül téged szolgált.

7

Lasszót dobsz egy felhőre, és papírsárkányként eregeted. Kacagva futsz végig a mezőn, kezedben a zsineggel, amely a tehetetlen felhőt ráncigálja utánad. Ám egyszer csak kicsusszan markodból a madzag, a felhő pedig rögtön a közeli város fölé szökken. Színe sötétre vált, és tombolni kezd. Szemedben szomorúsággal figyeled a vihar elől házakba szaladó embereket.

8

Felfigyeltek rá, hogy megközelítőleg annyi csillagot láthatunk az égen éjszaka, ahány emberi lény meghalt az idők kezdete óta. Ez persze nem jelenti azt, hogy akinek véget ér a földi élete, rögtön átnemesül csillaggá. Csupán annyi bizonyos, hogy ha odafönn fényt gyújtanak, idelenn ki kell aludnia egy villanynak.

9

Nem parabola antennát fogsz, csupán a szél fordította ki az esernyődet reggeli sétád közben. Az emberek mégis mosolyognak rajtad. Nem véletlenül. Úgy ténferegsz fel és alá azzal az égnek szegezett tányérral, mintha csak Isten jelzéseit próbálnád felfogni. Isten sohasem üzen, persze.

10

Milyen fáradtan ténferegsz egész nap – a szemed majd’ leragad, olyan, mintha föl sem ébredtél volna. Gyanúd beigazolódik, amikor délután hazaérsz, és az ágyban fekve találod önmagad. Elkezded ráncigálni, ébreszteni az ágyban fekvőt, de az csak nem akar felébredni. Sokáig tart a küzdelem, amikor végre elkezdi kinyitni a szemét. Ijedten veszed észre, hogy te magad egyre áttetszőbb leszel.