A sárkány, kopott, pikkelyes testével úgy hasalt a barlangja bejáratában, mint egy lepukkadt dizőz.
Csukott szemekkel, éktelen hamisan énekelgetett egy régi- blőd dalt, amit még gyerekkorában, az erdei tündérektől tanult.
„Zizegnek a lombok, a lombok, a lombok,
Adj egy libacombot, egy combot, egy combot,
Megkapod a csontot, a csontot, a csontot,
Ha a hús is kéne, ha kéne, ha kéne,
Elmész a fenébe, fenébe, fenébe,
Éljen a nyúl.”
Hát ezt énekelte a koszos hüllő, aki teljesen le volt részegedve a boróka pálinkától, amit a vízesés manójától kapott.
Még szerencse, hogy semmiféle királylányt nem kell őriznem, mert most úgy megpucolhatna innen, hogy csak na- motyogta félálomban, és rekedt hangján vihogott.
Aztán olyan vad horkolásba kezdett, hogy beleremegtek a barlang sziklái.
Álmában tarkabarka pojáca volt, aki boldogan ugrált cseppkőről majolika tálakba, amik nem törtek darabokra.
Már nem először álmodta ezt, ébredés után még napokig boldog volt az emléktől.
Hiába- mondta egy arra poroszkáló menyétnek. A sárkányt, a szép emlékei képesek életben tartani, mert ami megadatott, abban nincs semmi vonzó.
Ezt mindenki tudja, te vén alkoholista- válaszolt rezignáltan a menyét, de te mindent elkövetsz, hogy ne történhessen semmi.
A pálinkaszagú dübörgő horkolásodtól kidőlnek egyszer a fák is, és csak a kopár helyük marad- válaszolta a menyét.
Na és?- így a nagy hüllő. A világon semmi nem tart örökké, miért lenne kivétel az erdő?
A dolgok lesznek aztán elmúlnak, azokkal együtt akik még emlékezni tudnának
a hajdani meglévőségekre. A világ meg forog tovább, és ennyi.
Csak lopdosd tovább a madártojásokat, és ne foglalkozz ilyen sehová nem vivő
marhaságokkal- mondta a sárkány, nagyot ásítva visszaaludt kedvenc álmába.
A menyét meg folytatta útját, azt a második világháborús slágert dúdolva, amit nagyon szeretett.
„Csak egy nap a világ”- szólt az első sora.
Ezt az első sort énekelte a végtelenségig, mert a többit elfelejtette.
Csukott szemekkel, éktelen hamisan énekelgetett egy régi- blőd dalt, amit még gyerekkorában, az erdei tündérektől tanult.
„Zizegnek a lombok, a lombok, a lombok,
Adj egy libacombot, egy combot, egy combot,
Megkapod a csontot, a csontot, a csontot,
Ha a hús is kéne, ha kéne, ha kéne,
Elmész a fenébe, fenébe, fenébe,
Éljen a nyúl.”
Hát ezt énekelte a koszos hüllő, aki teljesen le volt részegedve a boróka pálinkától, amit a vízesés manójától kapott.
Még szerencse, hogy semmiféle királylányt nem kell őriznem, mert most úgy megpucolhatna innen, hogy csak na- motyogta félálomban, és rekedt hangján vihogott.
Aztán olyan vad horkolásba kezdett, hogy beleremegtek a barlang sziklái.
Álmában tarkabarka pojáca volt, aki boldogan ugrált cseppkőről majolika tálakba, amik nem törtek darabokra.
Már nem először álmodta ezt, ébredés után még napokig boldog volt az emléktől.
Hiába- mondta egy arra poroszkáló menyétnek. A sárkányt, a szép emlékei képesek életben tartani, mert ami megadatott, abban nincs semmi vonzó.
Ezt mindenki tudja, te vén alkoholista- válaszolt rezignáltan a menyét, de te mindent elkövetsz, hogy ne történhessen semmi.
A pálinkaszagú dübörgő horkolásodtól kidőlnek egyszer a fák is, és csak a kopár helyük marad- válaszolta a menyét.
Na és?- így a nagy hüllő. A világon semmi nem tart örökké, miért lenne kivétel az erdő?
A dolgok lesznek aztán elmúlnak, azokkal együtt akik még emlékezni tudnának
a hajdani meglévőségekre. A világ meg forog tovább, és ennyi.
Csak lopdosd tovább a madártojásokat, és ne foglalkozz ilyen sehová nem vivő
marhaságokkal- mondta a sárkány, nagyot ásítva visszaaludt kedvenc álmába.
A menyét meg folytatta útját, azt a második világháborús slágert dúdolva, amit nagyon szeretett.
„Csak egy nap a világ”- szólt az első sora.
Ezt az első sort énekelte a végtelenségig, mert a többit elfelejtette.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése