Ezerszínű (javított)

Magamba nézek: mély ez a kút,
zuhan sebesen a gondolat,
hanyagul dobta belém a kíváncsi öntudat.
Kérdőjellé görbül, ahogy egyre
mélyebbre ér a szívembe, ami itt benn
dobog monoton, mint váltók
a döcögő vonaton, egy hosszú úton,
hol könyököl az unalom.
…és nézem, egyre bámulom magam,
igen, a gondolat már-már rohan
bennem, a kútba, hogy megfejtse újra,
hogy ki vagyok én, mert egyszer már tudtam,
mikor anyám karján tejszagún aludtam.
De rég volt, azóta kútkávámat
oly magasra rakta fel az idő,
hogy nem hallom csobbanását sem,
ha belézuhan egy gondolatnyi kő.
Igen, már azt hiszem, túl mély vagyok,
néha magamtól fojtogatva fulladok,
lelkem olyankor, mint kolibri szárnya,
úgy verdes e testben a hús-kalitkába’,
hová az Isten nem tudom, mért rakott,
hol néha úgy érzem, magamra is hagyott…
De mégis, nézem ezt a mély kutat
talán a fenekén a halál most mulat,
hisz ha ott van, úgysem látom,
mint éjszakába akasztott fekete kabátom,
olyan az egyszínű halál,
tágra tárt szemem rá nem talál.
És nézem ezt a mély kutat,
bennem már negyvenévnyi indulat
forr, mint vulkáni magma,
tudjam meg, végre, ki vagyok,
de még ma!!!
S bámulom ezt a mély kutat,
a gondolatnak csobbanása sincs,
már nem kutat,
mert rám talált a felismerés,
ami több, mint kósza feltevés:
Mert fa vagyok én, melyben erdő lakik,
ezerszínű, egymásba ölelő rengeteg,
ősapáim, ősanyáim a Tóth atyafik
törzsembe égetett jele rengeteg
üzenetét hordozom,
én, ki a mély kutat
már mosolyogva bámulom.