Tóvásznon

Groteszkbe fordult szavad
tükörképét veri vissza, a csipkén
fodrozódó tó szemérmes vize.
Cseppenként szórja, visszhang
ruhába öltöztetett személyes üzeneted.
Lapulevélen, hívó cédulára,
cirádás meghívót barnít az egykori
tűz felbugyborékoló emléke.
Ékes képek, fazekas korongon forgó,
még nem száraz vázába zárva,
virágos hálók foszló paplanából
kiálló málló szöszmötök.
Szebbet tükörvíz kép-más
időrepítése, toldatlan áhítatban
nem láttatott. És sarukönnyed topánkák,
suhogó föld fölött lebegésükkel
szélt fúnak a tóvisszhangú,
örökre eltelt idők képzelt,
vagy megélt szövegébe.
S a kibontott időutaztatott
szóképözönt görget egy filmmé fakult,
talányos fövenyről,
parti nézőtér tavi vetítővásznára,
amiben a könyvjelzők száradt virágát játszó
szerepről nem is csodálja, hogy az övé.
Kattog az orsó, huzal spulnizta celluloid
képét repíti az oda-vissza part.
S görbült tükörmosolya
nadrágján, még most is ott piroslik
a két oldali marsall lehetőség...
Békésen nevetgél el többed magán.