RÖVID MESÉK

RÖVID MESÉK.

A PINTYŐKE.

A pintyőke, ha berúgott, mindig előtérbe furakodtak lelkében a fantáziája szülte vágyai.

Most is erősen kapatosan imbolyogva repkedett a fák ágai között, és egyfolytában ismételgette, hogy vércse vagyok, vércse vagyok

Ilyenkor a többiek körülülték a környező fák ágait, és agyon röhögték magukat a pintyőkén. 

Te nyomorult kis vakarcs- kiabálták felé, te nemhogy vércse, de kuszmatt veréb sem vagy. Én, a te helyedben tűzokádó sárkány lennék, az ijesztőbb- károgta egy holló.

Vagy egy pegazusnak álcázott törpevíziló- visította egy poszáta.

Dülöngélt a nevetéstől az egész erdő.

De a pintyőke bekattant, talán nem is hallotta a megjegyzéseket, csak ismételte a hülye szövegét, hogy vércse vagyok, vércse vagyok.

Aztán hirtelen néma csend lett, mert a nagy zajra, megjelent a vércse.

Nézte egy darabig az idülten repkedő és butaságokat ismételgető pintyőkét.

Na, ha teis vércse vagy, akkor megmérkőzünk.

Ezzel könnyedén elrugaszkodott ültéből, és egy csőrcsapással a hencegő szerencsétlent agyoncsapta.

Hát igen… Aki nem ismeri a saját határait, az könnyen megjárhatja- búgta egy vadgalamb, de csak halkan, nehogy meghallja a vércse, és észrevegye.

A BŰZÖS BORZ.

 A bűzös borzot istentelenül utálták, mert ha a folyó felől fújt a szél, a borzvárból olyan bűzt görgetett, hogy még a szemüket is csípte. 

El is ment hozzá egy küldöttség, és felháborodásukat nem rejtve véka alá, közölték vele, hogy vagy felhagy a bűzölgéssel, vagy költözzön el az erdőből. 

A borz igen nagy dühbe gurult, ordítozott, hogy ő is ugyan olyan állat, mint a többi, neki is azonos jogai vannak, 

más állatnak is van szaga, és ő sosem tette szóvá.

De senkit nem zavar a saját szaga- hörögte lila fejjel, engem sem zavar az enyém, és ebből a vitából engem ennyi,

 ami érdekel. Izgalmában akkora bűzfelhőt eresztett, hogy még neki is sok volt.

Az állatok prüszkölve, könnyezve visszamenekültek a fák közé. 

Vannak állatok, akiknek másságát szinte nem lehet elviselni- mondta az öreg nyúl, de a bűzösborz is az erdőhöz tartozik, nincs jogunk őt elzavarni. Csak elkerülni van jogunk, mert barátkozni nem kötelező.

A bűzösborz is lehiggadt némileg, és üzent az erdő népének, hogy ezentúl mérsékli a bűzeregetést, rossz szomszédság, török átok, nem szeretne kirekesztődni.

Így is lett.

A CICKÁNY.

A cickánynak annyira nem volt semmi önbizalma, hogy érezte, nem tud így élni.

Rábeszélték a többiek, hogy keresse fel a baglyot, hátha tud valami megoldást.

Vagy két hétig készült, de a végén csak leküzdötte a félelmét, és elindult a bagolyhoz. A hatalmas bükkfának, amiben a bagoly lakott, a kérge alatt volt egy lépcsőfeljárat, hogy ne csak madarak tudják felkeresni.

Remegő lábakkal ment fel a gyávája, de mikor meglátta szemtől szembe a bölcs madarat, megnyugodott. 

Elmesélte neki, hogy állandóan fél, lassan nem mer ki se jönni az odújából. Mindenki nagyobb nála, ezt nem lehet elviselni.

A bagoly végighallgatta a sirámokat, megköszörülte a torkát, és szólt: 

Ha folyton azt figyeled, hogy ki nagyobb nálad, kinek van többje, megmérgezed a saját életedet, nem tudod értékelni és élvezni azt, ami neked jutott.

Ha ezentúl azt figyeled, hogy ki kisebb nálad, kinek van hozzád képest kevesebbje, vagy éppen semmije, és nem arra figyelsz, hogy ki nagyobb, és kinek van többje, akkor rá kell gyere, hogy nálad vannak sokkal kisebbek, és szegényebbek.

Mert a dolgok lényege, nem a jómódban van, és nem a tested nagysága számít. A hangsúly, a te belső milyenségeden van.

Azóta a cickány megbékélt az életével, és még időnként boldog is.

A MORMOTA.

Itt lakom a hegy tetején, alattam az egész világ. Elnézem a madarakat, ,micsoda szabadságban élnek, még én, földhözragadt szerencsétlen vagyok. Ezek repkednek a fényben, pillanatok alatt másutt lehetnek, én meg csak totyogok itt a gazban, és a hegytetőn élem le az életemet.

Minden nap, órákig nézte őket, megpróbálta ellesni a technikát, mert szentül elhatározta, hogy ő is repülni fog.

Mellső lábaira lapulevél szárnyakat kötött, lázban égett az izgalomtól, érezte, sikerülni fog.

Verőfényes reggelre ébredt, nagy izgalomban volt, elhatározta, hogy most kipróbálja vadonatúj szárnyait.

Csak várjatok madarak- hangoskodott vidáman, majd meg lesztek döbbenve, hogy mit tudok én

Kiállt a szikla peremére, meglengette szárnyait, és előrelendült.

Vad zuhanását, szerencséjére egy sziklarepedésből kinőtt bokor akasztotta meg.. Keményen összeverte magát, de élt. Ott himbálózott ég és föld között. 

Két nagy zöldgyík mászott le hozzá, átkötötték derekát háncskötéllel, még szerencse, hogy ezek az állatok, még függőleges falakon is tudnak mászni. Visszavitték a kötél végét a fent rémüldöző mormotáknak, akik közös erővel felvontatták.

A mormota, egyszer és mindenkorra kigyógyult mániájából.

Aki mormota, az ne akarjon madár lenni, és fordítva- mondogatta betegágyában fekve. Már alig várom, hogy a többiekkel keresgélhessek élelmet a fűben.

Többet még csak fel sem nézett a madarakra.