VINCENT 22.
Tulajdonképpen szeretek itt a negyediken lakni. Mondta Vincent.
Ide már mérsékelten kúsznak fel az utcai zajok, a szúnyogok és legyek
Elvétve jutnak idáig, már az alsóbb emeleteken megzabálják az ott lakókat. Az utca szennyének miazmás gőzei is, valahol elakadnak a másodikon.
Az esti szelek is zavartalanul besurrannak a tárt ablakaimon, hőségtől megviselt testemen végigsiklanak, még jó, hogy gatyában vagyok csak. Ezt a mennyei érzést, gyakran felidézem napközben, mikor rámragad az ingem.
Mert nyáron úgy tudok szenvedni, mint egy kutya. Télen is, mikor a fűtésszámlát hozzák. Ha jól meghúzom magam, akkor hó végén elérem a nullát, ami nálam a győzelem. Elsején meg kezdem elölről, ez a végtelenített pokol, nem is sejtem, mások hogy csinálják.
Haha…Ők meg ezt kérdezik rólam. Ez a kérdezősködők országa, kérdezni mindig lehet, de sosincs válasz.
Ha egyszer valami csoda folytán lenne, hát mindenkinek felakadna a szeme a rémülettől. A szokatlan helyzetek, idegességet, egyeseknél rémületet is okoznak, mert ami eltér a megszokottól, az pánikot vált ki.
De nem kell pesszimistának lenni, mindig van lejjebb, a baj, ha valakinek levágja a fejét a villamos, és még átkozódni sem tud, mert nincs mivel.
Az égiek, meg elhallgatják, és jókat derülnek rajta, mondván, na öcsi, most olyan rövid lettél, mint iskolás korodban, elég lesz egy gyerekkoporsó, örülhetnek a megkönnyebbült hozzátartozóid.
Itt majd az örök fényesség fényeskedik megrövidült alakodon, és jól fogod érezni magad, nincs agyad, hogy bármi eszedbe juthasson, és ez az igazi paradicsom, a tökéletes béke.
Itt üldögélhetsz egy felhőn, és ha leköpködni nemis, de lepisilni tudsz.
Remek szórakozás, majd meglátod.
A fejetlenség amúgy sem szokatlan nálunk. Ezt az egyszerű tény okozza, hogy hemzsegnek a szakértők. Sziporkáznak, űberelik egymást, és a végén a mű, mondjuk egy híd, középen majdnem találkozik, az a három méter mínusz nem nagy dolog, az nehezíti kissé a témát, hogy az egyik szint, feljebb is került két méterrel.
Utólag megideologizálják, hogy ez azért ilyen, hogy a különböző méretű hajók is elférjenek alatta, már csak a gyalogos forgalmat kell majd megoldani, de az egy másik szakértői csoport feladata.
Nagyon szeretek ezen a vénséges kanapémon heverészni. Felmenőim fenekei már egész gödröt feküdtek ki benne hajdanán, az enyémet csak bele kell igazgatni, és máris a béke vizein hajózom.
Ez egy felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró gödör, egyszeri, és megismételhetetlen. Ha úgy tetszik, egy új lenyomat, az Isten tudja hány elődöm távoli üzenete, ami, ha rágondolok, valahol meghat.
Büszke nép vagyunk, azok is voltunk, és évszázadok óta nem tanulunk belőle semmit. Azért ezt kevesek tudnák utánunk csinálni.
Ahogy a vice mondta a Flucingerről, hogy a kosz tartja össze, meg a hülyeség. Minket a gyűlölködés, irigység és öncsodálat. Azért ez nem semmi!
De egyben egységesek vagyunk. Mindenkit utálunk.
A napokban hallottam, hogy Pakisztán, 173 millió…aztán, eszembe villant, hogy mi, 10- millióan vagyunk ,és állandóan ugrálunk, fenyegetőzünk, ijesztgetjük a világot is, ha kell. Úgy látszik, minél kisebb valami, annál törekvőbb, öntudatosabb. Hát mi, a második háborúban, még Amerikának is hadat üzentünk.
Lehetett is akkora röhögés, hogy azt hitték távoli országokban, hogy földrengés van.
De a lényeg az, hogy soha és semmiből nem tanulunk.
Mint Gyula az ötödiken. Részegen jár haza, már négyszer hasra esett, összetörte a pofáját, de változatlanul nem jár liften, mert az vénasszonyoknak való…
Hiába. A Daninak van igaza. „Mindenki másképp hülye”.
Jaj. Olyan kellemes itt tehénkedni a fekhelyemen, már egészen megszoktam, hogy elfelejtem levenni a cipőmet. Eleinte még volt lelkiismeret furdalásom, de hálsten szinte elmúlt. Rossz érzés, furdalással feküdni.
„Majd alszom én, ha végetér e kín”- Énekli Fülöp, mert hiszi, hogy az álomtalan alvás, az igazi pihenés.
Hát, a fene tudja, én hallottam már, hogy mindenki álmodik, csak van, aki nem emlékszik rá. Namármostan. Ha jókat álmodik, akkor peche van. Ha rosszat, akkor bingó.
Mert ha példul álmodik a nyomor, nekinyomva képét a cukrászda kirakatüvegének, a krémes meg visszabámul azzal a sárga halszemével, és vége a történetnek, ebből soha nem lehet végkifejlet.
Ha meg valami csoda folytán, az álmokat meg lehetne előre rendelni, akkor sokan az ágyban élnék le az életüket.
Nem is vagyok meggyőződve arról, hogy annyira érdemes mindig ébren lenni. A frász tudja ki hogy van vele, de ha velem történik valami, az sosem jó. Már ott tartok, hogy akkor vagyok boldog, ha nem történik semmi. Bár, a semmiből csak semmi lesz, de még mindig jobb, mint egy rossz valami. Jobb egyedül, mint kifogni egy lófejű, nagyseggű nőt, görbe lábakkal.
Ezek a gyógyszergyárak is akkora marhaságokat tudnak gyógyszerneveket adni, hogy ihaj. Na, ez elég nyakatekertre sikerült, de értem, és ez a lényeg.. például flucinár, torvalipin, és más hasonló idétlenségek, hogy kellően hipnotizálhassák a beteget, hogy hűha, most láthatod, hogy nem akármilyen lószart etetünk veled, ha ettől nem leszel megint húsz éves, hát akkor mész a nagy Manituhoz, hiszen akármit is teszel, az lesz a nóta vége.
Addig is bátran, és meggyőződéssel élvezd a mellékhatásokat, például, szedsz a térdedre valamit, az továbbra is nem akar hajlani, viszont megvakultál.
Nagy történet, nem fogsz röhögni.
Még évekkel ezelőtt láttam egy dokumentum filmrészletet ami folyton visszajön. Egy hosszú tömegsír látszott, kétoldalt katonák puskákkal. A gödör elejétől vagy ötven méterre állnak ruhátlan emberek, elől egy fiatal nő, szégyenében takargatva magát mindkét kezével. A felvevőgép közelibe vette az arcát, belé égett emlékezetembe a kép, a halálfélelem és rettenet képe, azóta hiszem, hogy a szem, mindent ki tud fejezni.
A katonák derültek a szégyenlős látványon, a nő lassan elindult a gödör felé, amiben már jócskán feküdtek halott emberek. Mikor odaért, úgy lőtték bele a tömegsírba, mint egy nyulat.
Zárókép: immár békésen fekszik az asszony a többi halotton, kisimult arccal, és szégyen nélkül. Valakinek a féltett gyereke, vagy anyja volt.
De az a tekintet, végig fogja kísérni egész életemet.
Na ezek, és hasonló variációi segítik az embert a végjátékban, mert ezt az elállatiasodott világot érdemes itt hagyni.
Hogy majd felelniök kell ott fent tetteikért? Hát, vagy igen, vagy nem, nem tudja azt senki, de ezek a sötét dolgok erősítik bennem azt a tudatot, hogy emberrel nem érdemes szóba állni.
Talán az egyik oka annak, hogy remekül el tudok beszélgetni magammal, nem érhet meglepetés, hiszen egy véleményen vagyunk, ha hiányérzetem támadna egyszer, akkor beugrik például szegény Józsi emléke, aki a Mérleg utca sarkán lett annak idején rosszul, meg is halt ott a járdán. Jóindulatú járókelők becipelték egy kapualjba, közben eltűnt nyakából a kis aranylánc a medállal.
Ezért mondom én azt, hogy minden helyzetben van valami jó, én például óránként összeeshetnék bárhol, rólam nincs mit lelopni.
Lassan leszáll az éjszaka, mindent ápol és eltakar, hogy akiben még maradt spiritusz, el tudjon képzelni egy Huxley- i szép új világot.
Ahol az emberek- emberek, és nem annak tűnő állatok, bár nem illik egy állatot így megsértenem.
A sötétség eltakarja a tömegsírokat, a fájdalmakat, viszont a szépet is, azt bele kell a feketeségbe képzelni.
Mondta Vincent.
Tulajdonképpen szeretek itt a negyediken lakni. Mondta Vincent.
Ide már mérsékelten kúsznak fel az utcai zajok, a szúnyogok és legyek
Elvétve jutnak idáig, már az alsóbb emeleteken megzabálják az ott lakókat. Az utca szennyének miazmás gőzei is, valahol elakadnak a másodikon.
Az esti szelek is zavartalanul besurrannak a tárt ablakaimon, hőségtől megviselt testemen végigsiklanak, még jó, hogy gatyában vagyok csak. Ezt a mennyei érzést, gyakran felidézem napközben, mikor rámragad az ingem.
Mert nyáron úgy tudok szenvedni, mint egy kutya. Télen is, mikor a fűtésszámlát hozzák. Ha jól meghúzom magam, akkor hó végén elérem a nullát, ami nálam a győzelem. Elsején meg kezdem elölről, ez a végtelenített pokol, nem is sejtem, mások hogy csinálják.
Haha…Ők meg ezt kérdezik rólam. Ez a kérdezősködők országa, kérdezni mindig lehet, de sosincs válasz.
Ha egyszer valami csoda folytán lenne, hát mindenkinek felakadna a szeme a rémülettől. A szokatlan helyzetek, idegességet, egyeseknél rémületet is okoznak, mert ami eltér a megszokottól, az pánikot vált ki.
De nem kell pesszimistának lenni, mindig van lejjebb, a baj, ha valakinek levágja a fejét a villamos, és még átkozódni sem tud, mert nincs mivel.
Az égiek, meg elhallgatják, és jókat derülnek rajta, mondván, na öcsi, most olyan rövid lettél, mint iskolás korodban, elég lesz egy gyerekkoporsó, örülhetnek a megkönnyebbült hozzátartozóid.
Itt majd az örök fényesség fényeskedik megrövidült alakodon, és jól fogod érezni magad, nincs agyad, hogy bármi eszedbe juthasson, és ez az igazi paradicsom, a tökéletes béke.
Itt üldögélhetsz egy felhőn, és ha leköpködni nemis, de lepisilni tudsz.
Remek szórakozás, majd meglátod.
A fejetlenség amúgy sem szokatlan nálunk. Ezt az egyszerű tény okozza, hogy hemzsegnek a szakértők. Sziporkáznak, űberelik egymást, és a végén a mű, mondjuk egy híd, középen majdnem találkozik, az a három méter mínusz nem nagy dolog, az nehezíti kissé a témát, hogy az egyik szint, feljebb is került két méterrel.
Utólag megideologizálják, hogy ez azért ilyen, hogy a különböző méretű hajók is elférjenek alatta, már csak a gyalogos forgalmat kell majd megoldani, de az egy másik szakértői csoport feladata.
Nagyon szeretek ezen a vénséges kanapémon heverészni. Felmenőim fenekei már egész gödröt feküdtek ki benne hajdanán, az enyémet csak bele kell igazgatni, és máris a béke vizein hajózom.
Ez egy felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró gödör, egyszeri, és megismételhetetlen. Ha úgy tetszik, egy új lenyomat, az Isten tudja hány elődöm távoli üzenete, ami, ha rágondolok, valahol meghat.
Büszke nép vagyunk, azok is voltunk, és évszázadok óta nem tanulunk belőle semmit. Azért ezt kevesek tudnák utánunk csinálni.
Ahogy a vice mondta a Flucingerről, hogy a kosz tartja össze, meg a hülyeség. Minket a gyűlölködés, irigység és öncsodálat. Azért ez nem semmi!
De egyben egységesek vagyunk. Mindenkit utálunk.
A napokban hallottam, hogy Pakisztán, 173 millió…aztán, eszembe villant, hogy mi, 10- millióan vagyunk ,és állandóan ugrálunk, fenyegetőzünk, ijesztgetjük a világot is, ha kell. Úgy látszik, minél kisebb valami, annál törekvőbb, öntudatosabb. Hát mi, a második háborúban, még Amerikának is hadat üzentünk.
Lehetett is akkora röhögés, hogy azt hitték távoli országokban, hogy földrengés van.
De a lényeg az, hogy soha és semmiből nem tanulunk.
Mint Gyula az ötödiken. Részegen jár haza, már négyszer hasra esett, összetörte a pofáját, de változatlanul nem jár liften, mert az vénasszonyoknak való…
Hiába. A Daninak van igaza. „Mindenki másképp hülye”.
Jaj. Olyan kellemes itt tehénkedni a fekhelyemen, már egészen megszoktam, hogy elfelejtem levenni a cipőmet. Eleinte még volt lelkiismeret furdalásom, de hálsten szinte elmúlt. Rossz érzés, furdalással feküdni.
„Majd alszom én, ha végetér e kín”- Énekli Fülöp, mert hiszi, hogy az álomtalan alvás, az igazi pihenés.
Hát, a fene tudja, én hallottam már, hogy mindenki álmodik, csak van, aki nem emlékszik rá. Namármostan. Ha jókat álmodik, akkor peche van. Ha rosszat, akkor bingó.
Mert ha példul álmodik a nyomor, nekinyomva képét a cukrászda kirakatüvegének, a krémes meg visszabámul azzal a sárga halszemével, és vége a történetnek, ebből soha nem lehet végkifejlet.
Ha meg valami csoda folytán, az álmokat meg lehetne előre rendelni, akkor sokan az ágyban élnék le az életüket.
Nem is vagyok meggyőződve arról, hogy annyira érdemes mindig ébren lenni. A frász tudja ki hogy van vele, de ha velem történik valami, az sosem jó. Már ott tartok, hogy akkor vagyok boldog, ha nem történik semmi. Bár, a semmiből csak semmi lesz, de még mindig jobb, mint egy rossz valami. Jobb egyedül, mint kifogni egy lófejű, nagyseggű nőt, görbe lábakkal.
Ezek a gyógyszergyárak is akkora marhaságokat tudnak gyógyszerneveket adni, hogy ihaj. Na, ez elég nyakatekertre sikerült, de értem, és ez a lényeg.. például flucinár, torvalipin, és más hasonló idétlenségek, hogy kellően hipnotizálhassák a beteget, hogy hűha, most láthatod, hogy nem akármilyen lószart etetünk veled, ha ettől nem leszel megint húsz éves, hát akkor mész a nagy Manituhoz, hiszen akármit is teszel, az lesz a nóta vége.
Addig is bátran, és meggyőződéssel élvezd a mellékhatásokat, például, szedsz a térdedre valamit, az továbbra is nem akar hajlani, viszont megvakultál.
Nagy történet, nem fogsz röhögni.
Még évekkel ezelőtt láttam egy dokumentum filmrészletet ami folyton visszajön. Egy hosszú tömegsír látszott, kétoldalt katonák puskákkal. A gödör elejétől vagy ötven méterre állnak ruhátlan emberek, elől egy fiatal nő, szégyenében takargatva magát mindkét kezével. A felvevőgép közelibe vette az arcát, belé égett emlékezetembe a kép, a halálfélelem és rettenet képe, azóta hiszem, hogy a szem, mindent ki tud fejezni.
A katonák derültek a szégyenlős látványon, a nő lassan elindult a gödör felé, amiben már jócskán feküdtek halott emberek. Mikor odaért, úgy lőtték bele a tömegsírba, mint egy nyulat.
Zárókép: immár békésen fekszik az asszony a többi halotton, kisimult arccal, és szégyen nélkül. Valakinek a féltett gyereke, vagy anyja volt.
De az a tekintet, végig fogja kísérni egész életemet.
Na ezek, és hasonló variációi segítik az embert a végjátékban, mert ezt az elállatiasodott világot érdemes itt hagyni.
Hogy majd felelniök kell ott fent tetteikért? Hát, vagy igen, vagy nem, nem tudja azt senki, de ezek a sötét dolgok erősítik bennem azt a tudatot, hogy emberrel nem érdemes szóba állni.
Talán az egyik oka annak, hogy remekül el tudok beszélgetni magammal, nem érhet meglepetés, hiszen egy véleményen vagyunk, ha hiányérzetem támadna egyszer, akkor beugrik például szegény Józsi emléke, aki a Mérleg utca sarkán lett annak idején rosszul, meg is halt ott a járdán. Jóindulatú járókelők becipelték egy kapualjba, közben eltűnt nyakából a kis aranylánc a medállal.
Ezért mondom én azt, hogy minden helyzetben van valami jó, én például óránként összeeshetnék bárhol, rólam nincs mit lelopni.
Lassan leszáll az éjszaka, mindent ápol és eltakar, hogy akiben még maradt spiritusz, el tudjon képzelni egy Huxley- i szép új világot.
Ahol az emberek- emberek, és nem annak tűnő állatok, bár nem illik egy állatot így megsértenem.
A sötétség eltakarja a tömegsírokat, a fájdalmakat, viszont a szépet is, azt bele kell a feketeségbe képzelni.
Mondta Vincent.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése