Ház a kísértethegyen

Magaslaton, felhők alatt
kicsiny, kopár viskó halad
a kárhozat színes útjain,
hol egy fekete rózsaszál a belépéstől óva int.
Acélpajzsos vaskapuja a szem elől miket rejt?
Meggyilkolt menyasszonyt, ki a pincében hever?
Ó, s a ház a roskatag, összedől egy perc alatt...

Ide a kísértetek is csak hálni járnak,
kopár falak mögött sem rejtőznek buja vágyak.
Keselyű-démonok isznak hűs forrásból,
szeméthegyek alatt búcsúznak a mától.
S itt fenn a hegy tetején már aludni látszik,
villanyoltó poltergeistek nézik napnyugtáig
a holt lelkek üdvözítő táncát.

Varjak víg dalára pörög egy szoknya,
szerelmes szívek gyűlnek egy sírboltba.
A temetői földből kar nyúlt fel az égbe,
élő-holt volt tán, esetleg tévképzet.
Szóra tátja száját, hang nem is volt benne,
halottnak nem beszél, se nyelve se lelke.
Csupán szavak vannak a kriptákra felverve.

Hallottam a kertből keserbús melódiát,
csikorgó vaskaput, szellemek haragát.
- Te, ki borzongást vágyni jöttél ide,
szemfedőt vettél-e arcod elibe?
Fog-gyöngysor csillog már eres nyakadon?
Kezedtől fojt már vér fehér paplanon?
Vagy csupán az éltedet dobod ki ablakon..

Álom volt, vagy égi ének,
mikor megjelentek előttem a furcsa lények.
Síri csöndben áporulva gondolkoztam azokon,
mit nékem egy éji szeráf súgott a szabadon.
Sötét erdőn, domb közepén, ajánlatot kaptam én.
Ó, én édes Violám!
Az utolsó koporsószeg érted kiált.