A negyedik levél
"
A magányt nem az teszi rettenetessé,
hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim,
hanem az,
hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám. "
(Hammarskjöld)
A tavasz korán jött, olyan volt ez lelkemnek, mint a simogatás. A hosszúnak tűnő keserves tél úgy elnyomorította testem, lelkem, hogy alig vártam az éltető fényt, és azt, hogy ettől végre kedvet kapjak valamihez. Éreztem, csak a tennivalók sora tud kizökkenteni az apátiából. Langyos szelek fújtak a tó felől, rigók daloltak, a nappalok meghosszabbodtak. Elnéztem a jövendő kertem, ami most csak egy száraz gyommal borított ugar volt, még csak sejteni sem lehetett a későbbi gyümölcsfákkal teli viruló kertet. A tarack kezdett hajtani benne, ekkor még örültem ennek kis zöld színnek, mert még nem tudtam, hogy évek hosszú sora jön el, mire végleg kiirtom ezt szívós gyomot. Ránéztem a kicsi vakolatlan házunkra, és elkeseredtem, mert az ablakkeretei festetlenek virítottak, rám várt a festés is. Fogalmam sem volt a festékekről, és ecset sem volt a kezemben még sohasem, de fiatal voltam és nem ismertem lehetetlent. Gondoltam olvasni tudok, kérdezni meg ott szám. Belül a meszelést is én csináltam mielőtt beköltöztünk, de azt nagyon keservesen, mert villany nem lévén, csak a nappali fényben tehettem. Bizony így sokáig is tartott, a falakat sokszor kellett átmeszelni, mert szomjasan itta a meszet a szűz fal. Ügyetlen is voltam, hiszen otthon csak láttam, de nem csináltam. Vasárnaponként néha anyáméknál ebédeltünk, délután buszra ültünk és korán hazajöttünk. Egy délután üldögéltem a nyomos kút betongyűrűjén és jöttek a szomszédék etetni a disznóikat. Fiatal házasok voltak, vidámak és nagyon kedvesek. A házuk épülőben, de a disznóólaik már álltak és leadni való süldők visítottak az ennivalóért. A szomszéd látva a felásatlan kertemet felajánlotta, hogy a hétvégén eljön az apja lovával, és felszántja nekem. Majdnem kiugrott a szívem az örömtől, mert már napok óta azon gondolkodtam, hogy a fenébe bírom én ezt egyedül fölásni. Az idő is sürgetett, mert nyakunkon volt a tavasz. A szántás utáni munka is sok időbe fog telni, gondoltam, de azt még nem tudtam, hogy a mi földünket csak ősszel szabad megásni és időt kell hagyni a fagynak, hogy a kemény rögöket porhanyóssá tegye tavaszra. A keservesen nehéz gereblyézés, elmunkálás, erre is megtanított. Ketten talán jutottunk volna valamire, de egyedül, amikor még sohasem ástam, kilátástalannak látszott a munka és nagyon nagynak. A barázdabillegetők úgy megszokták már a jelenlétem, hogy csak arrébb szökkentek, ha túl közel kerültem hozzájuk. Későbbi években ez már nem okozott gondot, mert beosztással minden ősszel felástam két hét alatt.
Eljött apám, hozott egy diófa csemetét és egy nyaláb orgona vesszőt otthonról, a kedvenc sötétlila virágúból. Ezek voltak az első növényeim, amit ebbe a kertbe ültettem. Ma is élnek, bár a vén diófán már egyre több a száraz ág, és lehet, hogy az idén kivágjuk. Az alsó csonkját meghagyjuk asztalnak, és ráírom, hogy élt 35 évet.
Lányommal kibicikliztünk a temetőbe, de gondosan ügyeltünk a szaladó időre, nehogy megint bezárjanak bennünket. Esténként kiültem a tóparton álló első nyárfa tövébe és bámultam a víz ringását, a hintázó fényeket, megnyugtatott. Néztem az egysoros utcánkat, amelyben még kevés ház állt, de mindenki nagy elánnal nekilátott az építkezésnek. A fiatal házasok utcája volt a miénk. A lakói és az utca is most kezdte életét. Sokat költöztünk eddig, és nem is gondoltam véglegesnek őket, de most éreztem, hogy ennek vége, itt fogok már lakni, amíg élek Ez a csendes zuga a városnak éppen megfelelt a lelkemnek. Most néztem körül igazán, mert amíg építkeztünk a rohanó idő nem engedte, később, pedig nem voltam kíváncsi semmire. Kint a réten kiskecskék játszottak az anyjuk körül, hangos suhogással hattyúk szálltak le a vízre, a tó közepén álló kis szigeten költöttek a vadkacsákkal együtt.
Elmerengtem azon a kis rövid múltunkon, ami nekünk adatott, a jövővel nem sokat gondoltam. Fájdalom, hogy ő nem érhette meg a tavaszt, legalább ezt az utolsót. Esténként elmondogattam a nap történéseit, róttam a levelem, már nem várva a választ, tudtam, hogy a szelleme örökre velem maradt, benne volt minden mozdulatomban, minden gondolatomban. A gyász kemény burka szakadozott, már észrevettem körülöttem a világot.
"
A magányt nem az teszi rettenetessé,
hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim,
hanem az,
hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám. "
(Hammarskjöld)
A tavasz korán jött, olyan volt ez lelkemnek, mint a simogatás. A hosszúnak tűnő keserves tél úgy elnyomorította testem, lelkem, hogy alig vártam az éltető fényt, és azt, hogy ettől végre kedvet kapjak valamihez. Éreztem, csak a tennivalók sora tud kizökkenteni az apátiából. Langyos szelek fújtak a tó felől, rigók daloltak, a nappalok meghosszabbodtak. Elnéztem a jövendő kertem, ami most csak egy száraz gyommal borított ugar volt, még csak sejteni sem lehetett a későbbi gyümölcsfákkal teli viruló kertet. A tarack kezdett hajtani benne, ekkor még örültem ennek kis zöld színnek, mert még nem tudtam, hogy évek hosszú sora jön el, mire végleg kiirtom ezt szívós gyomot. Ránéztem a kicsi vakolatlan házunkra, és elkeseredtem, mert az ablakkeretei festetlenek virítottak, rám várt a festés is. Fogalmam sem volt a festékekről, és ecset sem volt a kezemben még sohasem, de fiatal voltam és nem ismertem lehetetlent. Gondoltam olvasni tudok, kérdezni meg ott szám. Belül a meszelést is én csináltam mielőtt beköltöztünk, de azt nagyon keservesen, mert villany nem lévén, csak a nappali fényben tehettem. Bizony így sokáig is tartott, a falakat sokszor kellett átmeszelni, mert szomjasan itta a meszet a szűz fal. Ügyetlen is voltam, hiszen otthon csak láttam, de nem csináltam. Vasárnaponként néha anyáméknál ebédeltünk, délután buszra ültünk és korán hazajöttünk. Egy délután üldögéltem a nyomos kút betongyűrűjén és jöttek a szomszédék etetni a disznóikat. Fiatal házasok voltak, vidámak és nagyon kedvesek. A házuk épülőben, de a disznóólaik már álltak és leadni való süldők visítottak az ennivalóért. A szomszéd látva a felásatlan kertemet felajánlotta, hogy a hétvégén eljön az apja lovával, és felszántja nekem. Majdnem kiugrott a szívem az örömtől, mert már napok óta azon gondolkodtam, hogy a fenébe bírom én ezt egyedül fölásni. Az idő is sürgetett, mert nyakunkon volt a tavasz. A szántás utáni munka is sok időbe fog telni, gondoltam, de azt még nem tudtam, hogy a mi földünket csak ősszel szabad megásni és időt kell hagyni a fagynak, hogy a kemény rögöket porhanyóssá tegye tavaszra. A keservesen nehéz gereblyézés, elmunkálás, erre is megtanított. Ketten talán jutottunk volna valamire, de egyedül, amikor még sohasem ástam, kilátástalannak látszott a munka és nagyon nagynak. A barázdabillegetők úgy megszokták már a jelenlétem, hogy csak arrébb szökkentek, ha túl közel kerültem hozzájuk. Későbbi években ez már nem okozott gondot, mert beosztással minden ősszel felástam két hét alatt.
Eljött apám, hozott egy diófa csemetét és egy nyaláb orgona vesszőt otthonról, a kedvenc sötétlila virágúból. Ezek voltak az első növényeim, amit ebbe a kertbe ültettem. Ma is élnek, bár a vén diófán már egyre több a száraz ág, és lehet, hogy az idén kivágjuk. Az alsó csonkját meghagyjuk asztalnak, és ráírom, hogy élt 35 évet.
Lányommal kibicikliztünk a temetőbe, de gondosan ügyeltünk a szaladó időre, nehogy megint bezárjanak bennünket. Esténként kiültem a tóparton álló első nyárfa tövébe és bámultam a víz ringását, a hintázó fényeket, megnyugtatott. Néztem az egysoros utcánkat, amelyben még kevés ház állt, de mindenki nagy elánnal nekilátott az építkezésnek. A fiatal házasok utcája volt a miénk. A lakói és az utca is most kezdte életét. Sokat költöztünk eddig, és nem is gondoltam véglegesnek őket, de most éreztem, hogy ennek vége, itt fogok már lakni, amíg élek Ez a csendes zuga a városnak éppen megfelelt a lelkemnek. Most néztem körül igazán, mert amíg építkeztünk a rohanó idő nem engedte, később, pedig nem voltam kíváncsi semmire. Kint a réten kiskecskék játszottak az anyjuk körül, hangos suhogással hattyúk szálltak le a vízre, a tó közepén álló kis szigeten költöttek a vadkacsákkal együtt.
Elmerengtem azon a kis rövid múltunkon, ami nekünk adatott, a jövővel nem sokat gondoltam. Fájdalom, hogy ő nem érhette meg a tavaszt, legalább ezt az utolsót. Esténként elmondogattam a nap történéseit, róttam a levelem, már nem várva a választ, tudtam, hogy a szelleme örökre velem maradt, benne volt minden mozdulatomban, minden gondolatomban. A gyász kemény burka szakadozott, már észrevettem körülöttem a világot.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése