Harmadik levél.
Könyörgés
Assisi Szent Ferenc imája
Adj, Uram nyugalmat,
hogy amin nem tudok
változtatni elfogadjam!
Adj, Uram bátorságot,
hogy amin változtatni
tudok megváltoztassam!
Adj, Uram bölcsességet,
hogy egyiket a másiktól
meg tudjam különböztetni.
Napok jöttek napra, gondok gondra. A hosszú és fagyos tél, a gyász, a mindennapok terhe alatt bizony sokszor megrogytam. Szoknom kellett a magányt és a teljes teher viselését. A gyerekek másként élik meg a gyászt, szerencsére. Az én kicsi lányom, hol sírt, hol nevetett. Nagyon szerette az apját. Többnyire, ha nem dolgozott, együtt tanultak, addig én főztem, takarítottam, vagy mostam. Igazán vidám család voltunk mi hárman, olyan olaszosan hangos, és a sok kacagástól csak úgy zengett a ház. Esténként kártyáztunk, késő éjszakáig olvastunk, a könyvtárból hordtam haza azt a rengeteg könyvet, volt időnk, nem rabolta el azt még a tévé, mert akkoriban még az sem volt a házban. Minden megbeszéltünk, minden apróságot, ő volt egy személyben a férjem és a barátom is. A gondok a szegénység és a szerelem jól összekovácsolt bennünket, bizony a tehernek is csak fele súlya volt akkor a vállamon, és biztos voltam benne, hogy mi ketten minden bajból kijutunk. Jóleső biztonságban éreztem magam. Ám a halál ellen hiába vettük fel a harcot ketten. Vesztettünk!
Nagy szerencsénkre a villanyt hamar bekötötték a csepp kis házunkba, kifényesedtek, és a tv-től, hangosak lettek az esték. A lelkiállapotomon ez javított egy szemernyit. Jöttek az élettel járó feladatok, megoldásra váró gondok. A tüzelés, favágás, aprófa készítése, ami nekem először igencsak nehezen ment. A tüzelőolaj hazahordása majdnem meghaladta a képességeimet, de megügyesedtem. A nappalok gyorsan teltek, a munkám is új lett, szellemileg teljesen kifáradva értem haza.
A hosszú éjszakákon, az ágyamon hánykolódva, ki-kibámultam az ablakon, még mindig várva, hogy megjelenjen, és visszatérjen oda, ahova tartozik, majd vártam az enyhet adó álmot, hogy lelkem megpihenjen. Számba vettem a másnapi teendőimet. Gondolatban felsoroltam őket, és a láthatatlan levélre róttam soraim, a napok történéseit, minden kínomat, minden bánatomat. Tudattam vele apja betegségét, de a család örömeit is, hogy már ég a villany és nem kell több gyertya, hogy a lányunk mit csinál, és mit nem, hogy miként tanul nélküle. Elmondtam, hogy mennyire hiányzik neki az apja, az együtt tanulás, a titkos pusmogások, a cinkos nevetések. Döntéseimben mindig segített, mert reggelre kelve már tudtam miként cselekedjek. Ezt a szokásomat attól kezdve megtartottam, minden fontos döntésemre alszom egyet már több mint harminc éve. A hónapok gyorsan teltek, az élet ment a maga útján, még ha döcögve is. Nem tudtam, hogy kell feldolgozni a gyászt, arra gondoltam, hogy az idő gyógyítja be a sebeket. Azóta rájöttem, hogy vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak csak úgy spontán, nyomtalanul, képesek időről időre újra és újra felszakadni. Ma már azt is tudom, ha az ember a gyermekét veszti el, azt a gyászt soha nem lehet feldolgozni igazán.
Az esti sötétség rövidült, reggelente horgászok lepték el a tó partját. Délutánonként gyerekcsapatok rúgták a labdát, az élet haladt a maga medrében tovább, csak számomra tűnt úgy, hogy megállt. Vasárnaponként elmentünk ebédelni abba az étterembe, ahol pincérként dolgozott, szerettem azt a miliőt, az ottani illatokat, zajokat, de valójában, csak a hiánya ejtett lyukat próbáltam betömködni.
Eljött a tavasz, enyhe langyos szelek fújtak, a károgó varjak visszarepültek az erdőkbe. Kizöldült a táj, megújult a természet, reggelente vidám madárcsicsergésre ébredtünk, de lelkemben még a tél honolt.
Könyörgés
Assisi Szent Ferenc imája
Adj, Uram nyugalmat,
hogy amin nem tudok
változtatni elfogadjam!
Adj, Uram bátorságot,
hogy amin változtatni
tudok megváltoztassam!
Adj, Uram bölcsességet,
hogy egyiket a másiktól
meg tudjam különböztetni.
Napok jöttek napra, gondok gondra. A hosszú és fagyos tél, a gyász, a mindennapok terhe alatt bizony sokszor megrogytam. Szoknom kellett a magányt és a teljes teher viselését. A gyerekek másként élik meg a gyászt, szerencsére. Az én kicsi lányom, hol sírt, hol nevetett. Nagyon szerette az apját. Többnyire, ha nem dolgozott, együtt tanultak, addig én főztem, takarítottam, vagy mostam. Igazán vidám család voltunk mi hárman, olyan olaszosan hangos, és a sok kacagástól csak úgy zengett a ház. Esténként kártyáztunk, késő éjszakáig olvastunk, a könyvtárból hordtam haza azt a rengeteg könyvet, volt időnk, nem rabolta el azt még a tévé, mert akkoriban még az sem volt a házban. Minden megbeszéltünk, minden apróságot, ő volt egy személyben a férjem és a barátom is. A gondok a szegénység és a szerelem jól összekovácsolt bennünket, bizony a tehernek is csak fele súlya volt akkor a vállamon, és biztos voltam benne, hogy mi ketten minden bajból kijutunk. Jóleső biztonságban éreztem magam. Ám a halál ellen hiába vettük fel a harcot ketten. Vesztettünk!
Nagy szerencsénkre a villanyt hamar bekötötték a csepp kis házunkba, kifényesedtek, és a tv-től, hangosak lettek az esték. A lelkiállapotomon ez javított egy szemernyit. Jöttek az élettel járó feladatok, megoldásra váró gondok. A tüzelés, favágás, aprófa készítése, ami nekem először igencsak nehezen ment. A tüzelőolaj hazahordása majdnem meghaladta a képességeimet, de megügyesedtem. A nappalok gyorsan teltek, a munkám is új lett, szellemileg teljesen kifáradva értem haza.
A hosszú éjszakákon, az ágyamon hánykolódva, ki-kibámultam az ablakon, még mindig várva, hogy megjelenjen, és visszatérjen oda, ahova tartozik, majd vártam az enyhet adó álmot, hogy lelkem megpihenjen. Számba vettem a másnapi teendőimet. Gondolatban felsoroltam őket, és a láthatatlan levélre róttam soraim, a napok történéseit, minden kínomat, minden bánatomat. Tudattam vele apja betegségét, de a család örömeit is, hogy már ég a villany és nem kell több gyertya, hogy a lányunk mit csinál, és mit nem, hogy miként tanul nélküle. Elmondtam, hogy mennyire hiányzik neki az apja, az együtt tanulás, a titkos pusmogások, a cinkos nevetések. Döntéseimben mindig segített, mert reggelre kelve már tudtam miként cselekedjek. Ezt a szokásomat attól kezdve megtartottam, minden fontos döntésemre alszom egyet már több mint harminc éve. A hónapok gyorsan teltek, az élet ment a maga útján, még ha döcögve is. Nem tudtam, hogy kell feldolgozni a gyászt, arra gondoltam, hogy az idő gyógyítja be a sebeket. Azóta rájöttem, hogy vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak csak úgy spontán, nyomtalanul, képesek időről időre újra és újra felszakadni. Ma már azt is tudom, ha az ember a gyermekét veszti el, azt a gyászt soha nem lehet feldolgozni igazán.
Az esti sötétség rövidült, reggelente horgászok lepték el a tó partját. Délutánonként gyerekcsapatok rúgták a labdát, az élet haladt a maga medrében tovább, csak számomra tűnt úgy, hogy megállt. Vasárnaponként elmentünk ebédelni abba az étterembe, ahol pincérként dolgozott, szerettem azt a miliőt, az ottani illatokat, zajokat, de valójában, csak a hiánya ejtett lyukat próbáltam betömködni.
Eljött a tavasz, enyhe langyos szelek fújtak, a károgó varjak visszarepültek az erdőkbe. Kizöldült a táj, megújult a természet, reggelente vidám madárcsicsergésre ébredtünk, de lelkemben még a tél honolt.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése