VINCENT 79.
Mikor elromlik a lift, mint most, és a második emeleten már elfogy a levegőm, hát ordítani tudnék, ha nem kéne hozzá levegő,,,
Így aztán nincs más lehetőségem, mint a táskámat ledobva, úgy omlok le a jéghideg lépcsőfokra, mint egy spártai hős, akit hátba szúrtak.
Aztán egy darabig elfuldokolgatok, nézegetem a vörös karikákat a szemem előtt, amik idővel halványulni kezdenek, majd újra látom a lépcsőházat, ami egy öröm, mert azt jelenti, megúsztam.
Valahogy felcihelődök, és folytatom a lépcsőmászást, csak a két lábam, két érzéketlen bot.
Ez a táskám is- úgy tűnik,- tele van kővel, még jó, hogy az ember karja nem nyúlik, már a földön húznám a harci retikülömet.
A zárba is alig találok bele, úgy remeg a kezem. Ilyenkor,- ha nincs a közelemben senki- nagyot káromkodom, és akkor egyből beletalálok a zárba.
A szomszédom, a Koltainé, a múltkor kipenderült a konyhaajtaján, és rám csicsergett azzal a kappan hangjával.
Egyetlen Vincentem, hogy maga milyen csúnyákat tud kiabálni itt a pihenőn- röfögte.
Jakérem, nahát, hogy úgymond hát- válaszoltam lihegve, és beestem az előszobámba. Elképzeltem, hogy most ott áll bénultan az ajtajában, üveges tekintete a szemben lévő koszos falat nézi, és próbálja értelmezni a válaszomat.
Ha valami statisztikai rendszerbe kéne foglalni az embereket, hát vannak a pöffeszkedő, mindenhez jobban értő kiválóságok, akik semmivel sem jobbak az Sz. csoportbeliektől.
Aztán jönnek, akik mégiscsak nem is okoskodnak, csak kinyilatkoztatnak, és személyes sértésnek könyvelik el, ha azonnal nem hajtják végre gondolataikat,
A következő kategória, akik végre is hajtják ezeket a baromságokat.
Aztán az erőszakkal túlélni akarók, ebből rohadt sok van, elég, ha valaki rosszindulatú, gyáva, és buta.
A sor vége a Koltainé, aki minden negatívummal rendelkezik, van széklete és étvágya, altató nélkül alszik, mert képileg konstatálja az őt körülvevő életet, de érteni, már nem ért semmit. Olyan, mint egy elhízott nyúl, csak nem annyira szőrös.
Hát, így néz ki durván a tabella, mérsékelten szeretett honfitársaim.
Mostmár kezd az idegeimre menni ez a rohadt zöld potrohú légy, nem is tudom, hányadszor repül rá az arcomra. Biztos, a tárt ablakomon keresztül jött be az utcáról, ott valami lószaron, vagy köpésen lakmározott, most meg a pofámon ugrál, nincs lelki erőm felkelni a légycsapóért. Megpróbálom a takaróm csücskét az arcomra húzni, hátha nem döglök meg a melegtől, aztán egyszer csak kirepül a dög, és végre nyugtom lesz.
Bár az embernek biztos nyugalma, az üveghengerben garantált, ami kikerül a krematóriumból.
Volt már ilyesmi a kezemben, elképesztő súlya van. A Pisti hamvai voltak, a neje nyomta a kezembe a Haller piacnál, mert ki akarta fújni az orrát.
Mondjuk nem lepett meg nagyon a súly, mert szegény Pisti, életében is nehéz ember volt. Ha a lelke is ilyen nehéz, hát nem tudom, hogy tudták felvontatni az örök fényességbe.
Lehet, hogy az angyalok nem bírták, és elküldték a francba, hogy vesződjön veled az úthenger, ellebegsz majd szépen itt a félúton feltámadásig, legalább a többiekhez képest, hamarabb visszaérsz a földre.
Mindenben lehet valami előnyös…
De nagyon elálmosodtam, még utolsó erőmmel rákoncentrálok a Veresné menyének kerek fenekére, hátha szépet álmodom tőle- gondolta Vincent, és mély álomba merült.
Mikor elromlik a lift, mint most, és a második emeleten már elfogy a levegőm, hát ordítani tudnék, ha nem kéne hozzá levegő,,,
Így aztán nincs más lehetőségem, mint a táskámat ledobva, úgy omlok le a jéghideg lépcsőfokra, mint egy spártai hős, akit hátba szúrtak.
Aztán egy darabig elfuldokolgatok, nézegetem a vörös karikákat a szemem előtt, amik idővel halványulni kezdenek, majd újra látom a lépcsőházat, ami egy öröm, mert azt jelenti, megúsztam.
Valahogy felcihelődök, és folytatom a lépcsőmászást, csak a két lábam, két érzéketlen bot.
Ez a táskám is- úgy tűnik,- tele van kővel, még jó, hogy az ember karja nem nyúlik, már a földön húznám a harci retikülömet.
A zárba is alig találok bele, úgy remeg a kezem. Ilyenkor,- ha nincs a közelemben senki- nagyot káromkodom, és akkor egyből beletalálok a zárba.
A szomszédom, a Koltainé, a múltkor kipenderült a konyhaajtaján, és rám csicsergett azzal a kappan hangjával.
Egyetlen Vincentem, hogy maga milyen csúnyákat tud kiabálni itt a pihenőn- röfögte.
Jakérem, nahát, hogy úgymond hát- válaszoltam lihegve, és beestem az előszobámba. Elképzeltem, hogy most ott áll bénultan az ajtajában, üveges tekintete a szemben lévő koszos falat nézi, és próbálja értelmezni a válaszomat.
Ha valami statisztikai rendszerbe kéne foglalni az embereket, hát vannak a pöffeszkedő, mindenhez jobban értő kiválóságok, akik semmivel sem jobbak az Sz. csoportbeliektől.
Aztán jönnek, akik mégiscsak nem is okoskodnak, csak kinyilatkoztatnak, és személyes sértésnek könyvelik el, ha azonnal nem hajtják végre gondolataikat,
A következő kategória, akik végre is hajtják ezeket a baromságokat.
Aztán az erőszakkal túlélni akarók, ebből rohadt sok van, elég, ha valaki rosszindulatú, gyáva, és buta.
A sor vége a Koltainé, aki minden negatívummal rendelkezik, van széklete és étvágya, altató nélkül alszik, mert képileg konstatálja az őt körülvevő életet, de érteni, már nem ért semmit. Olyan, mint egy elhízott nyúl, csak nem annyira szőrös.
Hát, így néz ki durván a tabella, mérsékelten szeretett honfitársaim.
Mostmár kezd az idegeimre menni ez a rohadt zöld potrohú légy, nem is tudom, hányadszor repül rá az arcomra. Biztos, a tárt ablakomon keresztül jött be az utcáról, ott valami lószaron, vagy köpésen lakmározott, most meg a pofámon ugrál, nincs lelki erőm felkelni a légycsapóért. Megpróbálom a takaróm csücskét az arcomra húzni, hátha nem döglök meg a melegtől, aztán egyszer csak kirepül a dög, és végre nyugtom lesz.
Bár az embernek biztos nyugalma, az üveghengerben garantált, ami kikerül a krematóriumból.
Volt már ilyesmi a kezemben, elképesztő súlya van. A Pisti hamvai voltak, a neje nyomta a kezembe a Haller piacnál, mert ki akarta fújni az orrát.
Mondjuk nem lepett meg nagyon a súly, mert szegény Pisti, életében is nehéz ember volt. Ha a lelke is ilyen nehéz, hát nem tudom, hogy tudták felvontatni az örök fényességbe.
Lehet, hogy az angyalok nem bírták, és elküldték a francba, hogy vesződjön veled az úthenger, ellebegsz majd szépen itt a félúton feltámadásig, legalább a többiekhez képest, hamarabb visszaérsz a földre.
Mindenben lehet valami előnyös…
De nagyon elálmosodtam, még utolsó erőmmel rákoncentrálok a Veresné menyének kerek fenekére, hátha szépet álmodom tőle- gondolta Vincent, és mély álomba merült.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése