Kincsem rejtem ezer helyre,
Ne feledje öreg fejem,
Aranyaim rejtekét.
Kezem hiába keresgél,
Arany tolvajt sejtek én.
- Tudom, most megijesztettem kedves, de én már csak egy feledékeny öregasszony vagyok. Otthon is folyton keresek valamit. Hiába az évek… Voltam már itt a szanatóriumban, úgy hét éve, minden megváltozott itt az óta. Akkor egy férfi volt az osztályos orvosom, és az első emeleten volt a szobám.
Az öregasszony tovább keresgeti a borítékba rejtett pénzét, végre megtalálja, és újfent elrejti a szekrénybe rakott ruhák közé.
- Elmondok magának egy történetet, ami velem esett meg, azóta is rejtegetem az értékeimet. Tudja ez a világ nagyon elromlott, tönkrement anyagilag, erkölcsileg, a kommunisták teljesen tönkre tették. Horthy rendbe szedte ezt a hazát, gazdag virágzó ország volt a miénk az én fiatalságom idején. Maga akkor még meg sem született. Apám katonatiszt volt, tisztességes jómódban éltünk. A családunk Erdélyből származott, de egy katonatisztnek folyton költöznie kellett, ment a család is utána.
Nyarakat többnyire valamelyik fürdőhelyen töltöttük, de sokszor mentünk Erdélybe is. Apám minden születésnapunkon arany ékszerrel lepett meg bennünket, csodálatos ízlése volt, tudta mindegyikünkről, hogy minek örülnénk a legjobban. Anyánk fiatalon rákbetegséget kapott, és épphogy betöltötte a negyvenet, amikor itt hagyott bennünket. Apánk ekkor szétosztotta közöttünk a mama aranyát is, mondta, jön a háború, jó lesz az, ha netán megszorulunk. De én soha nem nyúltam az aranyakhoz, vigyáztam rájuk, volt, hogy a testemen, a ruhámba bevarrva hordtam, nehogy lába keljen Utoljára Miskolcon telepedtünk le, a férjhezmenetelem után kerültem a Dunántúlra. Jó és nagyon ügyes ember volt az uram, Isten nyugosztalja, már tizenöt éve meghalt. Mondtam neki ne cigarettázzon olyan sokat, de hiába volt az intő szó. El is vitte a rák. Se a fiam, se az unokám nem gyújtott rá szerencsére soha. A férjem Erdélyben az Almássy uradalomba tanult ki négy szakmát is, a kommunistáknak is kellett a tudása, kénytelen volt nekik mindig elkészíteni a prototípust, mert azok nem értettek a rajzokhoz, meg úgy általában semmihez sem. Nagyon szerette a történelmet, és gyűjtötte a történelmi könyveket, sok különleges egyedi könyvünk van, de soktól megváltam már, van, amit elajándékoztam, van amit eladtam. Kevés a nyugdíj, a lakás nagy, de nem cserélem kisebbre, mert nagyon öregek és értékesek a bútorok. Az aranyaimhoz nem akartam hozzányúlni, azok emlékek.
Gondoltam, mielőtt meghalok, odaadom az aranyaimat a fiamnak és az unokámnak. Mondták, hogy fordítsam magamra, nem kell nekik. Aztán arra is gondoltam, hogy jó lehet az még a gondozásomra is, mert a nyugdíj az nem sok, mert későn kezdtem el dolgozni, a férjem nem szerette, ha nem vagyok itthon.
A történetet másnap mesélte el, mert este lett és belefáradtam a hallgatásába, de előtte még egyszer kénytelen kelletlen, de végighallgattam az élete történetét újfent, ja és még előadást is tartott az egészséges táplálkozásról, csak zöldteát iszik, barna kenyeret vesz és ingyen úszik mindennap egy órát.
Szóval, volt nekem egy takarítónőm, mesélte, egy erdélyi lány, a Katus. A földszinti lakásban lakó református lelkészék ajánlották. Tudja, mi reformátusok vagyunk, a mi templomunk egyszerű, nem olyan magamutogató, mint a katolikusoké. Szóval hetente egyszer jött és végig takarította az egész lakást. A takarítás napján mindig jól elrejtettem a kincseim, mert az ember soha nem tudhatja. Kedves lány volt ez a Katus, egyszer elhozta az udvarlóját a húsvéti nagytakarításkor, hogy segítsen neki a munkában. Nem igazán örültem neki, de mit volt mit tenni, belenyugodtam, azt gondoltam, hogy az aranyakat elviszem a fiamhoz. Mert az ember sosem tudhatja. A fiamék elutaztak az ünnepekre, majd úgy két hét múlva jöttek meg, mondom neki, hogy már hazahozhatja az aranyakat.
- De anya, nem adtál nekem, semmiféle aranyat megőrzésre!
- Az lehetetlen, mert itthon sincs, én odaadtam, az ünnepek előtt.
- Kutassuk át a házat itthon lesz az.
Egy egész álló nap kutattunk, minden lehetséges rejtekhelyet megnéztünk, és nem volt sehol az arany.
- Ellopták! Biztos a Katusék voltak, nem véletlenül hozta az udvarlóját segíteni.
Bejelentettük a lopást a rendőrségen. Sok tortúrával járt. A Katus sírt, váltig állította, hogy ők soha nem lopnak, ők hívő emberek. A rendőrség egy idő után nem foglalkozott az ügyel, mert még az sem volt bizonyítva, hogy egyáltalán voltak e aranyaim. Nagyon elkeseredett voltam, és folyton azon járt a fejem, vajon hova lettek a féltve őrzött kincseim. A Katus megorrolt rám, új lány után kellett néznem.
Az unokám egy este hazatelefonált, hogy jön szabadságra, mert letelt a féléves szolgálata egy luxushajón, amely a Bahamáknál rótta a tengert a sok gazdag amerikaival.
- Remélem Mama, megvannak az aranyaid, amit a kiutazásom előtt adtál oda megőrzésre, este azt is visszaviszem, őrizd te, mégiscsak a tied.
Ne feledje öreg fejem,
Aranyaim rejtekét.
Kezem hiába keresgél,
Arany tolvajt sejtek én.
- Tudom, most megijesztettem kedves, de én már csak egy feledékeny öregasszony vagyok. Otthon is folyton keresek valamit. Hiába az évek… Voltam már itt a szanatóriumban, úgy hét éve, minden megváltozott itt az óta. Akkor egy férfi volt az osztályos orvosom, és az első emeleten volt a szobám.
Az öregasszony tovább keresgeti a borítékba rejtett pénzét, végre megtalálja, és újfent elrejti a szekrénybe rakott ruhák közé.
- Elmondok magának egy történetet, ami velem esett meg, azóta is rejtegetem az értékeimet. Tudja ez a világ nagyon elromlott, tönkrement anyagilag, erkölcsileg, a kommunisták teljesen tönkre tették. Horthy rendbe szedte ezt a hazát, gazdag virágzó ország volt a miénk az én fiatalságom idején. Maga akkor még meg sem született. Apám katonatiszt volt, tisztességes jómódban éltünk. A családunk Erdélyből származott, de egy katonatisztnek folyton költöznie kellett, ment a család is utána.
Nyarakat többnyire valamelyik fürdőhelyen töltöttük, de sokszor mentünk Erdélybe is. Apám minden születésnapunkon arany ékszerrel lepett meg bennünket, csodálatos ízlése volt, tudta mindegyikünkről, hogy minek örülnénk a legjobban. Anyánk fiatalon rákbetegséget kapott, és épphogy betöltötte a negyvenet, amikor itt hagyott bennünket. Apánk ekkor szétosztotta közöttünk a mama aranyát is, mondta, jön a háború, jó lesz az, ha netán megszorulunk. De én soha nem nyúltam az aranyakhoz, vigyáztam rájuk, volt, hogy a testemen, a ruhámba bevarrva hordtam, nehogy lába keljen Utoljára Miskolcon telepedtünk le, a férjhezmenetelem után kerültem a Dunántúlra. Jó és nagyon ügyes ember volt az uram, Isten nyugosztalja, már tizenöt éve meghalt. Mondtam neki ne cigarettázzon olyan sokat, de hiába volt az intő szó. El is vitte a rák. Se a fiam, se az unokám nem gyújtott rá szerencsére soha. A férjem Erdélyben az Almássy uradalomba tanult ki négy szakmát is, a kommunistáknak is kellett a tudása, kénytelen volt nekik mindig elkészíteni a prototípust, mert azok nem értettek a rajzokhoz, meg úgy általában semmihez sem. Nagyon szerette a történelmet, és gyűjtötte a történelmi könyveket, sok különleges egyedi könyvünk van, de soktól megváltam már, van, amit elajándékoztam, van amit eladtam. Kevés a nyugdíj, a lakás nagy, de nem cserélem kisebbre, mert nagyon öregek és értékesek a bútorok. Az aranyaimhoz nem akartam hozzányúlni, azok emlékek.
Gondoltam, mielőtt meghalok, odaadom az aranyaimat a fiamnak és az unokámnak. Mondták, hogy fordítsam magamra, nem kell nekik. Aztán arra is gondoltam, hogy jó lehet az még a gondozásomra is, mert a nyugdíj az nem sok, mert későn kezdtem el dolgozni, a férjem nem szerette, ha nem vagyok itthon.
A történetet másnap mesélte el, mert este lett és belefáradtam a hallgatásába, de előtte még egyszer kénytelen kelletlen, de végighallgattam az élete történetét újfent, ja és még előadást is tartott az egészséges táplálkozásról, csak zöldteát iszik, barna kenyeret vesz és ingyen úszik mindennap egy órát.
Szóval, volt nekem egy takarítónőm, mesélte, egy erdélyi lány, a Katus. A földszinti lakásban lakó református lelkészék ajánlották. Tudja, mi reformátusok vagyunk, a mi templomunk egyszerű, nem olyan magamutogató, mint a katolikusoké. Szóval hetente egyszer jött és végig takarította az egész lakást. A takarítás napján mindig jól elrejtettem a kincseim, mert az ember soha nem tudhatja. Kedves lány volt ez a Katus, egyszer elhozta az udvarlóját a húsvéti nagytakarításkor, hogy segítsen neki a munkában. Nem igazán örültem neki, de mit volt mit tenni, belenyugodtam, azt gondoltam, hogy az aranyakat elviszem a fiamhoz. Mert az ember sosem tudhatja. A fiamék elutaztak az ünnepekre, majd úgy két hét múlva jöttek meg, mondom neki, hogy már hazahozhatja az aranyakat.
- De anya, nem adtál nekem, semmiféle aranyat megőrzésre!
- Az lehetetlen, mert itthon sincs, én odaadtam, az ünnepek előtt.
- Kutassuk át a házat itthon lesz az.
Egy egész álló nap kutattunk, minden lehetséges rejtekhelyet megnéztünk, és nem volt sehol az arany.
- Ellopták! Biztos a Katusék voltak, nem véletlenül hozta az udvarlóját segíteni.
Bejelentettük a lopást a rendőrségen. Sok tortúrával járt. A Katus sírt, váltig állította, hogy ők soha nem lopnak, ők hívő emberek. A rendőrség egy idő után nem foglalkozott az ügyel, mert még az sem volt bizonyítva, hogy egyáltalán voltak e aranyaim. Nagyon elkeseredett voltam, és folyton azon járt a fejem, vajon hova lettek a féltve őrzött kincseim. A Katus megorrolt rám, új lány után kellett néznem.
Az unokám egy este hazatelefonált, hogy jön szabadságra, mert letelt a féléves szolgálata egy luxushajón, amely a Bahamáknál rótta a tengert a sok gazdag amerikaival.
- Remélem Mama, megvannak az aranyaid, amit a kiutazásom előtt adtál oda megőrzésre, este azt is visszaviszem, őrizd te, mégiscsak a tied.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése