Az eltűnt nő esete

Ez a nap is úgy kezdődött, ahogyan a többi. Meleg szellő rótta az utakat, a napfény átjárta a testet és a lelket. Fiatal barátommal egy kávé erejéig találkozót beszéltünk meg a lepukkant, de annál csendesebb helyen, a város központjában. Hosszú, kígyózó sort kellett kiállnunk a két szerencsétlen kávéért, mégsem fordultunk ki a bárból. Nem olyan hely, ahol a pincér fölvenné a rendelést, vagy egy szimpatikus pultos kérdezné meg, hogy mit kérünk. Az izzadtságtól bűzlő nyanya valami öt percig főzte a  zaccos kávét és felháborodott, hogy nagy pohárba kértem. Nem érdekelt. Odadobta nekünk, mint a kutyának a csontot. Előttünk reszkető kézzel itták az alkoholisták a sztocit, kora reggel, kilenc óra körül. Az udvaron foglaltunk helyen, nem volt ott senki. Végre nyugodtan beszélgethetünk. Ezt csak remélni mertem. Az első korty után egy jól öltözött, hidrogén szőke nő lépett oda hozzánk. Látszott rajta az idő, mégsem volt ellenszenves. Csak a szaga árulkodott róla.
- Adjatok egy féldecire három grivnyát!- szólt hozzánk.
Csak bámultam. Ez meg mit akar? Nem úgy néz ki, mint akinek szüksége lenne az én aprómra. Cigaretta a kezében, nincs begyújtva. Nem valami koldus dohány. Kék Bond - majdnem egy tizesbe kerül, - még én sem engedem meg magamnak. Zokogva huppan le a fatámlájú székre. Könyörög. Adományt vár, hát nem sajnálom. Már csak azért sem, mert nem hazudott. Ránéztem. Szája szélén hab, a szaga meg magáért beszél. Karján, lábán horzsolások, testét zúzódások sokasága fedi. Ez nem leesett, megverték, látszik rajta. Tovább könyörög. Táskám mélyére nyúltam, keresek valami aprót, csak lépjen le - gondoltam magamban.
- Tessék - átnyújtom a pénzt.
- Ez szégyen. Szégyen, hogy koldulok, szégyen, hogy így nézek ki. Hét évig tanultam. Diplomám is van. Ügyész, nem akármi egy igazi ügyész vagyok!
- Mi történt magával?
- Nem tudom. Leléptem. Elmentem otthonról.
- Nem keresik?
- Dehogynem. Járom a környéket. Minden nap, körbe-körbe. Meg akarok halni. Senki nem törődik velem, a fiam se és a lányom is tojik rám. Hát leléptem. Leadtam az aranyakat a zaciba,-ránézek a kezére, a gyűrűk helye még fehérlik ujjain - megvertek, a pénzem meg a telefonom ellopták. Nincs miért élnem. Meg akarok dögleni.
- Mikor jött el otthonról? Nem keresik magát?
- Dehogynem. Hetedikén. Hetedikén reggel. Borzsaváról. Felültem a vonatra és csak mentem. Aztán itt kötöttem ki, már öt napja. Csak járok, mint az élőhalott, körbe-körbe. Az uram is szeret, nem ismered? Sütő János. Csak a kölykeim vannak messze. Nem törődik velem senki, de én vagyok a hibás. Csak én. Én a bolond!
Barátomra néztem, intettünk, hogy menni kellene, egyikőnknek sem volt kedve tovább hallgatni - és szagolni - a szőke tyúkot.
- Dájte menyi prékurity. - nyújtom neki a gyújtót. Most már meggyújtja a cigarettáját. - Én nem akarok semmit, köszönöm, hogy adtatok. Csak, csak elszívom ezt a cigit, nyugodtan, csendben. - a könnyek patakzottak az arcán. Kezdtem sajnálni.
- Menyjen, igya meg azt a féldecit! - gondoltam, végre lekopik rólunk és megihatom azt a tetves kávét öklendezés nélkül.
- Benn nem lehet dohányozni, meg amúgy is kevés a pénz. Itt öt rubel a féldeci.
Barátom a zsebébe nyúlt, már ő is unta a nőt, mégis valahogy sajnáltuk. Mindketten. Átadta neki a hiányzó kettest.
- Most már menyjen! - szólt rá.
A szőkeciklon az ajtó irányába indult. Kortyoltam a kávémból, végre rágyújtottam. Egy kicsit kihűlt.
- Jön.
És már vissza is jött, neki nem kellett várni a nyanyára.
- Megihatom itt veletek? - Nem, van még ezer más hely, neked pont ide kell ülnöd? Üres az egész udvar!
- Sóhaj. Meg...
A telefonomért nyúlok. Megnézem, mennyi az idő. Már fél tíz múlt.
- Vikát hívod?
- Kit?
- Vikát. A lányomat. A fiú a fiad?
Veszett röhögés.
- Nem ő egy barátom. Hívjam fel a lányát?
- Igen. Szeretnék vele beszélni. Lehet, hogy az apja nem is mondta neki, hogy elmentem. Mondjam a számát? De ne mondd meg neki, hogy hol vagyok!
- Legyen. - diktálja a számot. Ez egy kicsit borsos lenne. Más hálózat. Nem hívom.
- Megyünk?
- Lépjünk.
A nő is lenyelte a vodkát, mi pedig sarkon fordultunk. A kávé is ott maradt.
Telefonomhoz nyúltam, írok egy sms-t a lánynak. Hátha tényleg keresik. A cím érvénytelen. Nem kapta meg.
Eltelt néhány nap, el is felejtkeztem a nőről. Felhívott egyik kedves ismerősöm, borzsavai.
- Nem ismersz egy szőke nőt, aki lelépett otthonról? Valami Sütő János felesége.
- Dehogynem. Szegény Jani, most lenne negyvenöt éves.
- Mi lett vele?
- Nagyon ittak, mindketten, két éve az asszony leszúrta a késsel, belehalt a sérülésekbe, az egész testét vágások borították. Azóta sem találják a nőt. Amúgy miért kérded?
Hirtelen lemerült a telefonom, talán jobb is így.