Tizennégy évesen mohón faltam a könyveket, nem válogattam, mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. A kedvenceim az indiánregények voltak, de imádtam a leányregényeket is. Azon a nyáron csak egy könyvet vittem magammal a nagyszüleim alföldi tanyájára. Gondoltam, elég lesz ez az egy is, mert itt nem sok időt hagyott a munka az olvasásra, este a tyúkokkal mentünk aludni, és csak a petróleumlámpa adott vajmi kevéske fényt, de még azt is hamar elfújta nagyanyánk. Mondván, hogy nem adják ingyen a petróleumot. így is hamar a könyv végére értem, és be kellett érnem a Kincses Kalendáriummal, amelyből ugyan volt több évnyi is a tisztaszoba asztalán, de a régieket már az előző években elolvastam. Ráfanyalodtam a Szabad Föld újságra, ami nem sok olvasnivalót nyújtott egy kamaszlánynak.
Egy esős napon, a delelés idején, már az álmodozást is megunva, elhatároztam, hogy felosonok a padlásra valami olvasnivalót keresni. A húgom a nagyanyámmal együtt mélyen aludt, nagyapám is pihent a belső szobában, az öcsém kiszökött az istállóba, vagy ki tudja hova. Szóval, nagyon alkalmasnak találtam az időt egy kis kutakodásra. Óvatosan, és nagyon lassan jutottam el a lépcsőig, ami a hombáros kamrából vezetett fel a padlásra, nagy szerencsémre az ajtóban volt a kulcs, és nem kellett nyikorgatnom, nyitva volt. Remegett a lábam az izgalomtól, ahogy nagy óvatosan lépkedtem felfelé a meredek grádicson. Fejem koppant a padlásajtón, nagy üggyel-bajjal nyitottam fel. Az izgalomtól majdnem elhánytam magam, nem jártam a padláson még soha, igaz a borospincét sem láttam még, mindkettő tilos hely volt a gyerekeknek. Kénytelen kellett megálltam és nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Körülnéztem, de a félhomályhoz még nem szokott hozzá a szemem, alig láttam valamit. Szép lassan kezdtek kirajzolódni a körülöttem lévő tárgyak. A padlás nagy része üres volt, szépen kimeszelve várta a gabonát, de a lépcsővel szembeni sarok tele volt lim-lommal. Lábujjhegyen osontam odáig, nehogy lent meghallják a lépteimet.
Egy ütött kopott vén szekrény, leszakadt ajtajával állt velem szemben, üresen tátongott. Törött lábú lóca volt neki támasztva, rajta egy petróleumlámpa üveg nélkül, mellette egy bádog viharlámpa. Mellettük lent, csorba cserépedények, egy kettétört hatalmas cseréptál, várta a drótozást. Egy nagy kolomp, a régi időkből, amikor még annyi tehén volt a tanyán, hogy kellett a kolomp a kihajtáskor. Egy kettétört faragott pásztorbot, mellette egy szakadozott csizma, és egy foszlott rongyszőnyeg hevert a földön. Egészen bent a sarokban egy faláda bújt meg, valamikor stafírungos láda lehetett, a festék már teljesen lekopott róla.
Talán ebben találok valamit, és izgatottan, de nagyon lassan felnyitottam. Amint belepillantottam, tudtam, hogy a láda, az én fiatalon elhunyt nagynéném személyes tárgyait rejti. Iduska, mert csak így hívtuk, rákban halt meg, mindössze huszonkét éves volt. Anyánk egyetlen kishúga nagyon szép, törékeny lány volt. Mindenki kedvelte csendes, szelíd természete miatt. A tanyavilág kedvenc varrólánya lett, de nem sokáig örülhettek egy új, fiatal varrónőnek a tanyabeli asszonyok és lányok, mert Iduska a huszadik évét sem érte el, amikor betegeskedni kezdett. Komoly udvarló vitte szombatonként a bálba, és már az esküvőt tervezték, amikor kiderült az étvágytalanság, a fogyás, a gyengeség oka. Ez után Pétör, ahogy nagyapámék hívták, egyre ritkábban jött. Iduska még csendesebb lett, és nagyon szomorú, mert reménykedett az operáció utáni felépülésben, és Pétör szerelmében is, de mindkettőben csalódott. A betegség elhatalmasodott rajta, és Pétör végleg elmaradt. Iduska elfogyott, mint a fogyó hold, egy reggel nem kelt fel, álmában vitte el a halál. Nagyanyánk csak állt és nézte az érintetlen szőlőfürtöt a kisasztalon, és tudta, hogy Iduska már nem él. Minden este bekészített egy fürtöt, és a lány azt elcsipegette, ez volt az egyetlen étel, amit magához vett az utolsó időkben.
Az ütött-kopott faládából óvatosan kipakoltam, néhány ruha, amit Iduska varrt magának, de olyan kicsi mérete volt, hogy a halála után, csak egy vékonyka kamaszlányka viselhette volna, így hát a ládába tették. Volt benne még egy barna női félcipő, néhány régi újság, továbbá könyvek a második világháborúról, szovjet íróktól, és az 56-s ellenforradalom gaztetteiről egy kicsi szürke könyv. A láda alján két retikül, egy női bőröv, és egy halom képeslap, mind Iduskának címezve. A drapp retikül üres volt, de a feketében találtam egy rúzst, kiszáradva, egy csepp kis kölnisüveget, egy szép zsebkendőt, egy kicsi kézitükröt és egy összehajtogatott finom levélpapírt.
Teljesen belefeledkeztem a kutatásba, amikor hirtelen a nevemet hallom udvar felől, a nagyanyám keresett. Mindent visszadobáltam a ládába, kivéve a fekete retikült, az 56-s könyvet, és a hónom alatt a könyvvel és a retiküllel sebesen lerohantam a padlásról, be a kemencés szobába, a kincseimet az ágyam alá dugtam, és onnan a nyitott ablakon át a szőlőskertbe ugrottam. Majd a kertkapun át az udvarra siettem.
- Itt vagyok Mama!
- Na, végre, merre kujtorogtál el ilyen sokáig.
- Ettem egy kis piros belű almát Mama.
- A fene azt az éhös mindönötök, folyton önnétök. Ott van az asztalon a zsíros könyeretek, azt ögyé, ne almát, mer attul még éhösebb löszöl.
Hát én nagy örömmel mentem fel enni, mert valóban éhes voltam, a testvéreim is ott faltak már, és kíváncsian tudakolták, hogy merre jártam, de nekik sem mondtam mást, mint a nagyanyámnak. Hitték is, meg nem is, de nem firtatták tovább. Gondolataim az elrejtett kincseim körül jártak, és nagyon örültem az esős időnek, mert a szőlőhajtás tépés helyett olvashattam. Behasaltam a kemence sutba és újra szemügyre vettem a fekete retikül tartalmát. Széthajtogattam a levélpapírt és megilletődve olvastam Iduska utolsó, el nem küldött, gyöngybetűkkel írt búcsú levelét, ami Pétörnek szólt.
Drága Péter!
Életem utolsó levelét neked írom, bár az is lehet, hogy nem lesz bátorságom elküldeni, ha mégis, úgy olvasd olyan szeretettel, amilyen szertettel én írtam neked.
Tudom, hogy nem felejtettél el, csak a szüleid tanácsára hallgattál, mert én bizony megcsaltalak, és immáron a halál menyasszonya vagyok. Nincs már sok időm a menyegzőig, ezért sietve írom e levelet. Az igaz, hogy a halálnak ígértem már a kezem, de tudnod kell, hogy téged szeretlek, és nem felejtelek el, a szerelmünket magammal viszem a másvilágra. Minden este elsiratom a sohasem volt boldog házaséletünket, a meg nem született gyermekeinket, és fáj, hogy mindez miattam hiúsult meg. Ha még érzel irántam egy kis szerelmet, a fejfámhoz tégy egy rózsacsokrot abból a csodálatos fehérvirágúból, ami a szőlősötök elején virít. Kívánok neked boldogabb életet, mint nekem jutott, jó és szerető feleséget.
Szeretettel Ida
Folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy eljuttatom a címzettnek, de azután meggondoltam magam, mert az óta talán meg is nősült Péter, már nem zaklatom a halott menyasszonya búcsúlevelével. Nekiláttam az 56-s könyv olvasásának, de abbahagytam, mert annyi rettenet volt benne. Iduska levelét a fekete retiküllel és a könyvvel együtt visszaloptam a ládába, és szép sorba kiolvastam a világháború borzalmairól szóló könyveket. Nagyanyám sem volt más, mint az anyám, ő is folyton perlekedett velem az olvasás miatt, azt mondták, ha ennyit olvasok, megvakulok öregkoromra. Csak nevettem rajtuk, hol van az még, gondoltam.
Egy esős napon, a delelés idején, már az álmodozást is megunva, elhatároztam, hogy felosonok a padlásra valami olvasnivalót keresni. A húgom a nagyanyámmal együtt mélyen aludt, nagyapám is pihent a belső szobában, az öcsém kiszökött az istállóba, vagy ki tudja hova. Szóval, nagyon alkalmasnak találtam az időt egy kis kutakodásra. Óvatosan, és nagyon lassan jutottam el a lépcsőig, ami a hombáros kamrából vezetett fel a padlásra, nagy szerencsémre az ajtóban volt a kulcs, és nem kellett nyikorgatnom, nyitva volt. Remegett a lábam az izgalomtól, ahogy nagy óvatosan lépkedtem felfelé a meredek grádicson. Fejem koppant a padlásajtón, nagy üggyel-bajjal nyitottam fel. Az izgalomtól majdnem elhánytam magam, nem jártam a padláson még soha, igaz a borospincét sem láttam még, mindkettő tilos hely volt a gyerekeknek. Kénytelen kellett megálltam és nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Körülnéztem, de a félhomályhoz még nem szokott hozzá a szemem, alig láttam valamit. Szép lassan kezdtek kirajzolódni a körülöttem lévő tárgyak. A padlás nagy része üres volt, szépen kimeszelve várta a gabonát, de a lépcsővel szembeni sarok tele volt lim-lommal. Lábujjhegyen osontam odáig, nehogy lent meghallják a lépteimet.
Egy ütött kopott vén szekrény, leszakadt ajtajával állt velem szemben, üresen tátongott. Törött lábú lóca volt neki támasztva, rajta egy petróleumlámpa üveg nélkül, mellette egy bádog viharlámpa. Mellettük lent, csorba cserépedények, egy kettétört hatalmas cseréptál, várta a drótozást. Egy nagy kolomp, a régi időkből, amikor még annyi tehén volt a tanyán, hogy kellett a kolomp a kihajtáskor. Egy kettétört faragott pásztorbot, mellette egy szakadozott csizma, és egy foszlott rongyszőnyeg hevert a földön. Egészen bent a sarokban egy faláda bújt meg, valamikor stafírungos láda lehetett, a festék már teljesen lekopott róla.
Talán ebben találok valamit, és izgatottan, de nagyon lassan felnyitottam. Amint belepillantottam, tudtam, hogy a láda, az én fiatalon elhunyt nagynéném személyes tárgyait rejti. Iduska, mert csak így hívtuk, rákban halt meg, mindössze huszonkét éves volt. Anyánk egyetlen kishúga nagyon szép, törékeny lány volt. Mindenki kedvelte csendes, szelíd természete miatt. A tanyavilág kedvenc varrólánya lett, de nem sokáig örülhettek egy új, fiatal varrónőnek a tanyabeli asszonyok és lányok, mert Iduska a huszadik évét sem érte el, amikor betegeskedni kezdett. Komoly udvarló vitte szombatonként a bálba, és már az esküvőt tervezték, amikor kiderült az étvágytalanság, a fogyás, a gyengeség oka. Ez után Pétör, ahogy nagyapámék hívták, egyre ritkábban jött. Iduska még csendesebb lett, és nagyon szomorú, mert reménykedett az operáció utáni felépülésben, és Pétör szerelmében is, de mindkettőben csalódott. A betegség elhatalmasodott rajta, és Pétör végleg elmaradt. Iduska elfogyott, mint a fogyó hold, egy reggel nem kelt fel, álmában vitte el a halál. Nagyanyánk csak állt és nézte az érintetlen szőlőfürtöt a kisasztalon, és tudta, hogy Iduska már nem él. Minden este bekészített egy fürtöt, és a lány azt elcsipegette, ez volt az egyetlen étel, amit magához vett az utolsó időkben.
Az ütött-kopott faládából óvatosan kipakoltam, néhány ruha, amit Iduska varrt magának, de olyan kicsi mérete volt, hogy a halála után, csak egy vékonyka kamaszlányka viselhette volna, így hát a ládába tették. Volt benne még egy barna női félcipő, néhány régi újság, továbbá könyvek a második világháborúról, szovjet íróktól, és az 56-s ellenforradalom gaztetteiről egy kicsi szürke könyv. A láda alján két retikül, egy női bőröv, és egy halom képeslap, mind Iduskának címezve. A drapp retikül üres volt, de a feketében találtam egy rúzst, kiszáradva, egy csepp kis kölnisüveget, egy szép zsebkendőt, egy kicsi kézitükröt és egy összehajtogatott finom levélpapírt.
Teljesen belefeledkeztem a kutatásba, amikor hirtelen a nevemet hallom udvar felől, a nagyanyám keresett. Mindent visszadobáltam a ládába, kivéve a fekete retikült, az 56-s könyvet, és a hónom alatt a könyvvel és a retiküllel sebesen lerohantam a padlásról, be a kemencés szobába, a kincseimet az ágyam alá dugtam, és onnan a nyitott ablakon át a szőlőskertbe ugrottam. Majd a kertkapun át az udvarra siettem.
- Itt vagyok Mama!
- Na, végre, merre kujtorogtál el ilyen sokáig.
- Ettem egy kis piros belű almát Mama.
- A fene azt az éhös mindönötök, folyton önnétök. Ott van az asztalon a zsíros könyeretek, azt ögyé, ne almát, mer attul még éhösebb löszöl.
Hát én nagy örömmel mentem fel enni, mert valóban éhes voltam, a testvéreim is ott faltak már, és kíváncsian tudakolták, hogy merre jártam, de nekik sem mondtam mást, mint a nagyanyámnak. Hitték is, meg nem is, de nem firtatták tovább. Gondolataim az elrejtett kincseim körül jártak, és nagyon örültem az esős időnek, mert a szőlőhajtás tépés helyett olvashattam. Behasaltam a kemence sutba és újra szemügyre vettem a fekete retikül tartalmát. Széthajtogattam a levélpapírt és megilletődve olvastam Iduska utolsó, el nem küldött, gyöngybetűkkel írt búcsú levelét, ami Pétörnek szólt.
Drága Péter!
Életem utolsó levelét neked írom, bár az is lehet, hogy nem lesz bátorságom elküldeni, ha mégis, úgy olvasd olyan szeretettel, amilyen szertettel én írtam neked.
Tudom, hogy nem felejtettél el, csak a szüleid tanácsára hallgattál, mert én bizony megcsaltalak, és immáron a halál menyasszonya vagyok. Nincs már sok időm a menyegzőig, ezért sietve írom e levelet. Az igaz, hogy a halálnak ígértem már a kezem, de tudnod kell, hogy téged szeretlek, és nem felejtelek el, a szerelmünket magammal viszem a másvilágra. Minden este elsiratom a sohasem volt boldog házaséletünket, a meg nem született gyermekeinket, és fáj, hogy mindez miattam hiúsult meg. Ha még érzel irántam egy kis szerelmet, a fejfámhoz tégy egy rózsacsokrot abból a csodálatos fehérvirágúból, ami a szőlősötök elején virít. Kívánok neked boldogabb életet, mint nekem jutott, jó és szerető feleséget.
Szeretettel Ida
Folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy eljuttatom a címzettnek, de azután meggondoltam magam, mert az óta talán meg is nősült Péter, már nem zaklatom a halott menyasszonya búcsúlevelével. Nekiláttam az 56-s könyv olvasásának, de abbahagytam, mert annyi rettenet volt benne. Iduska levelét a fekete retiküllel és a könyvvel együtt visszaloptam a ládába, és szép sorba kiolvastam a világháború borzalmairól szóló könyveket. Nagyanyám sem volt más, mint az anyám, ő is folyton perlekedett velem az olvasás miatt, azt mondták, ha ennyit olvasok, megvakulok öregkoromra. Csak nevettem rajtuk, hol van az még, gondoltam.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése