Zsongott az erdő. A fák leveleit meg- megcirogatta egy arra tévedő kósza szellő, s a meglibbenő ágak között átcsillant a fény. Fülledt forróság uralkodott. A bágyasztó, mozdulatlan levegőben csupán kakukk szólt, pacsirta dala szállt, rikoltott a rigó. Tücsökzene lágy hangja, s egy patak csilingelése nyugalmat hirdetett . A lombsátor alatt egy őzsuta kitágult, nedves orrával a levegőbe szimatolt, majd harapni kezdte a füvet. Odébb a bodzabokor alatt tikkadtan pihegtek a pettyes gidái. Várták az alkonyt. Egyre kínzóbbá vált a szomjúság. Csak bámultak az őzek álmodó, nagy szemekkel az irtás felé. De még várniuk kellett. Az alkonyi csöndet, a homályt. A fák karimája fölött lassan rózsaszínűvé vált az ég, s a szürkeség átszivárgott a fák közé. Hűs fuvallat szaladt át a fákon , bokrokon. A gidák könyörgő, ártatlan szemekkel bámultak anyjukra. A suta fölneszelt, fejét magasba emelte, remegő cimpáival, és égre meredő fülekkel figyelt. Majd elindult a tisztás felé. A gidák boldog szökkenéssel iramodtak utána. De az őzsuta veszélyt jelzett. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedtek. Csak a vízhez surranó róka nesze hallatszott. Aztán ismét elindultak a víz felé. Óvatosan, meg-megállva haladtak . Ahogy egyre közelebbről csobogott a víz, meglódult a család. Élesen hasította testük a levegőt. S már ott gyöngyözött az enyhet adó patak! Mohón szürcsölték a szomjukat oltó, gyöngyöző vizet. És ekkor elfeketedett egy pillanatra az ég, s harsány zajjal röpült közéjük valami nehézség. De abban a pillanatban ugrott a suta, szökkentek a gidák is. A mátyásmadár éktelenül sivalkodott, s mintha az egész erdő nyögött volna. A lebukó nap utolsó sugara még egyszer rávilágított a tájra. Csurgó bundájával akkor kecmergett ki a partra a farkas.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése