Az utolsó levél
Messze már…
Minden messze már, csak emlék,
közös életünk szirmai szerte szét,
csendes fuvallat hordja már.
E poros kőhalom jel csupán,
hogy egykoron a társam voltál.
Ragyogó szeptemberi napsütésben ballagok a temető, vén gesztenyefákkal övezet útján, több mint harminchat éve már. Többnyire a jeles napokon, de néha csak úgy, be-betérek, a nyugalom, a halál, kertjébe. Szeretek itt andalogni, soha nem sietek, élvezem a békés csendet.
Nem egyedül alszod már örök álmodat, családi sír lett a tiéd, feletted nyugszik a bátyád felesége, aki a földi létből szintén fiatalon lépett át a holtakéba. A fejfád is megújult az óta, szép fekete márványon, arany betűkkel ragyog a neved a déli napsütésben.
Ahogy a sírod, úgy a világ is megváltozott mára, nem ismernél rá, és igencsak elcsodálkoznál átalakulásán, ha valami csoda folytán itt teremnél a huszonegyedik századba. Ugyan tudtuk annakidején is, hogy a gyors és robbanásszerű technikai fejlődés kifordítja sarkaiból ezt a földtekét, de ezen a hihetetlen változáson elképednél. Szinte minden házban autó áll, nekünk annakidején még tévénk sem volt, mára már minden szobában ott terpeszkedik, és bámultatja magát, a telefon szinte elérhetetlen álom volt hajdan, ma nincs lakás nélküle. A mobiltelefont nem is ismerted, még a gyerekek zsebében is ott lapul manapság. A személyi számítógépet szintén ismeretlen lenne számodra, ma szinte tartozéka a háztartásoknak, és a világháló teszi kicsivé, virtuálisan bejárhatóvá a nagyvilágot.
Már rég nem a szocializmust építjük, újra a kapitalizmus diktálja a gazdaságot, és gazdagságot, a piaci kereslet és kínálat igénye szerint. Magasabb lett ugyan az életszínvonal, de az ember értéke sokkal alacsonyabb, ha nincs semmi vagyona. A mi fiatalságunk idején mindenki ott kerülte a munkát ahol állásban volt, most sokan dolgoznának, csak munka nincs elég. Új népvándorlás indult el, a szegényebb országokból tömegek vándorolnak a gazdagabb, többnyire rabszolgamunkát ígérő államokba, főként Európába. A mi kis országunkat zömében fiatalok hagyják el a jobb élet reményében. Az egyik unokád, most tervezi ezt, pedig értékes diploma van a kezében.
Az orosz katonák rég kivonultak, a nagy szovjet birodalom részeire szakadt, kommunizmus bukása átrajzolta a térképet. Háborúk dúltak, tüntetések csaptak fel hol itt, hol más országokban, a változó forrongó Európa unióba egyesült, most ő diktálja a törvényt számunkra. Ha pénzünk van, akkor szabadon utazhatunk a nagyvilágban, de egy valami azért nem változott, a pénz hatalma maradt. Oly annyira maradt, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy mit harácsoltál össze életed során, akkor vagy csak valaki a mások szemében, nem számít se a tudás, se a tisztesség, se a becsület.
A te idődben egy poros kisváros volt a miénk, mára megújult, megszépült, utcáin aszfalt, sétálóutca, szökőkút, zenélő óra, színes felújított városközpont, az éttermek egymást érik. Az átépített piac hangos a német, szlovák és magyar szótól, bábeli hangzavartól zsibong. Május elsején már nem vonulunk fel, de nagy tömeg tapossa egymás lábát más ünnepek ingyen cirkuszain.
A lányod felnőtt, nehéz élete volt, de felnevelte mindhárom unokád. Boldog lennél, ha látnád őket. Az élet akkor sem volt könnyű, ma sem az, és az unokáinknak még nehezebb lesz. A szüleink elhaltak, de mind megérték a tisztes öregkort. Mama szépen elzsörtölődött a Papával, ahogy az én anyám is apámmal, nem feledtek, sokat emlegettek, te voltál a család Benjaminja.
Magamról, már nem írok, hisz életünk útja kettévált, a fájdalom, melyet az elvesztésedkor éreztem, szelíd melankóliává enyhült. Álmaimban visszatérsz, de soha nem ismersz rám, nem csodálom, hisz ez a majdnem negyven év megtette a magáét. Mindig egy idegen városban látlak meg, egy kerthelység teraszán, szólítalak, de te idegenül nézel rám. Elkeseredve megyek utánad, de hiába, mert eltűnsz a szemem elől, többnyire felébredek. Új életet kezdtem, de beárnyékolta azt a hajdani életünk. Feladom az utolsó levelem, és hálát adok a sorsnak, hogy egy röpke ideig veled élhettem.
Messze már…
Minden messze már, csak emlék,
közös életünk szirmai szerte szét,
csendes fuvallat hordja már.
E poros kőhalom jel csupán,
hogy egykoron a társam voltál.
Ragyogó szeptemberi napsütésben ballagok a temető, vén gesztenyefákkal övezet útján, több mint harminchat éve már. Többnyire a jeles napokon, de néha csak úgy, be-betérek, a nyugalom, a halál, kertjébe. Szeretek itt andalogni, soha nem sietek, élvezem a békés csendet.
Nem egyedül alszod már örök álmodat, családi sír lett a tiéd, feletted nyugszik a bátyád felesége, aki a földi létből szintén fiatalon lépett át a holtakéba. A fejfád is megújult az óta, szép fekete márványon, arany betűkkel ragyog a neved a déli napsütésben.
Ahogy a sírod, úgy a világ is megváltozott mára, nem ismernél rá, és igencsak elcsodálkoznál átalakulásán, ha valami csoda folytán itt teremnél a huszonegyedik századba. Ugyan tudtuk annakidején is, hogy a gyors és robbanásszerű technikai fejlődés kifordítja sarkaiból ezt a földtekét, de ezen a hihetetlen változáson elképednél. Szinte minden házban autó áll, nekünk annakidején még tévénk sem volt, mára már minden szobában ott terpeszkedik, és bámultatja magát, a telefon szinte elérhetetlen álom volt hajdan, ma nincs lakás nélküle. A mobiltelefont nem is ismerted, még a gyerekek zsebében is ott lapul manapság. A személyi számítógépet szintén ismeretlen lenne számodra, ma szinte tartozéka a háztartásoknak, és a világháló teszi kicsivé, virtuálisan bejárhatóvá a nagyvilágot.
Már rég nem a szocializmust építjük, újra a kapitalizmus diktálja a gazdaságot, és gazdagságot, a piaci kereslet és kínálat igénye szerint. Magasabb lett ugyan az életszínvonal, de az ember értéke sokkal alacsonyabb, ha nincs semmi vagyona. A mi fiatalságunk idején mindenki ott kerülte a munkát ahol állásban volt, most sokan dolgoznának, csak munka nincs elég. Új népvándorlás indult el, a szegényebb országokból tömegek vándorolnak a gazdagabb, többnyire rabszolgamunkát ígérő államokba, főként Európába. A mi kis országunkat zömében fiatalok hagyják el a jobb élet reményében. Az egyik unokád, most tervezi ezt, pedig értékes diploma van a kezében.
Az orosz katonák rég kivonultak, a nagy szovjet birodalom részeire szakadt, kommunizmus bukása átrajzolta a térképet. Háborúk dúltak, tüntetések csaptak fel hol itt, hol más országokban, a változó forrongó Európa unióba egyesült, most ő diktálja a törvényt számunkra. Ha pénzünk van, akkor szabadon utazhatunk a nagyvilágban, de egy valami azért nem változott, a pénz hatalma maradt. Oly annyira maradt, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy mit harácsoltál össze életed során, akkor vagy csak valaki a mások szemében, nem számít se a tudás, se a tisztesség, se a becsület.
A te idődben egy poros kisváros volt a miénk, mára megújult, megszépült, utcáin aszfalt, sétálóutca, szökőkút, zenélő óra, színes felújított városközpont, az éttermek egymást érik. Az átépített piac hangos a német, szlovák és magyar szótól, bábeli hangzavartól zsibong. Május elsején már nem vonulunk fel, de nagy tömeg tapossa egymás lábát más ünnepek ingyen cirkuszain.
A lányod felnőtt, nehéz élete volt, de felnevelte mindhárom unokád. Boldog lennél, ha látnád őket. Az élet akkor sem volt könnyű, ma sem az, és az unokáinknak még nehezebb lesz. A szüleink elhaltak, de mind megérték a tisztes öregkort. Mama szépen elzsörtölődött a Papával, ahogy az én anyám is apámmal, nem feledtek, sokat emlegettek, te voltál a család Benjaminja.
Magamról, már nem írok, hisz életünk útja kettévált, a fájdalom, melyet az elvesztésedkor éreztem, szelíd melankóliává enyhült. Álmaimban visszatérsz, de soha nem ismersz rám, nem csodálom, hisz ez a majdnem negyven év megtette a magáét. Mindig egy idegen városban látlak meg, egy kerthelység teraszán, szólítalak, de te idegenül nézel rám. Elkeseredve megyek utánad, de hiába, mert eltűnsz a szemem elől, többnyire felébredek. Új életet kezdtem, de beárnyékolta azt a hajdani életünk. Feladom az utolsó levelem, és hálát adok a sorsnak, hogy egy röpke ideig veled élhettem.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése