Nincs ugyan pszichológusi végzettségem, de sok évtizedes tanári tapasztalatom birtokában ki merem jelenteni, hogy a tökéletesen ˝jó gyerek˝ talán nem egészséges lelkileg. Erre a felismerésre nyolcéves unokám döbbentett rá, aki nővérkéjét arra biztatta
- Rosszalkodjunk! van valamilyen jó ötleted?
Nem emlékszem, volt-e és miben nyilvánult meg a rosszalkodás, de tény, hogy a gyereknek van némi rosszalkodási kényszere, ki kell próbálni, meddig lehet feszíteni a szülői, tanári engedékenység húrját. A rosszalkodással nem feltétlenül okoz igazi nagy kárt a gyerek, de kipróbálja ötletességét, felhívja magára a figyelmet, talán még a büntetés is jól esik neki. Unalmas lehet, ha valakit mindig csak dicsérnek.
- Én afféle unalmas mintagyerek voltam, mert szigorúan neveltek, tilalomfák erdejében éltem. Jól tanultam, otthon szófogadó, engedelmes módon viselkedtem. Elérkezett mégis az idő, amikor már nem tűrt halasztást a bennem rejtőző kis ördög kitörési vágya. rosszalkodnom kellett. Hatodik osztályba jártam, amikor két maradandó emlékű bűnt követtem el pusztán kíváncsiságból.
- Ma már szégyenlem az első ilyen tettemet. A március 15-i, a falusi kultúrházban rendezett nyilvános ünnepségen - mint énekkari tag a Himnuszt általam átköltött szöveggel énekeltem, amit sajnos a karnagy úr észre vett, és ott helyben a nagy plénum előtt hatalmas pofont kaptam, majd az ünnepi beszédet azzal kezdte, hogy bár tehetséges növendéke vagyok, elvetemültségem megbocsáthatatlan. Ezzel lependerített a színpadról, és ott zokogtam a sarokban az ünnepség végéig. Magatartásból év végén elégtelen minősítést kaptam.
- Egy másik alkalommal - ugyanebben a tanévben, ugyancsak ezzel a tanárral - aki kántortanító is volt, és énekóránk idején egy temetésen kellett részt vennie, hogy felénekelje a halottat - távollétében kipróbáltam. Mit szólnak hozzá, ha elájulok? Megjátszottam ezt. Tanár úr azonban észlelte a játékot és engem megszégyenítő, módon megoldotta. Beleültetett egy karosszékbe - behívott négy nyolcadik osztályos fiút és a szék négy lábát emelve kivittek engem az utcára, hogy a falun végig vigyenek. Ez volt a csel: a tanár úr tudta, hogy ezt nem tűröm el és leleplezem magam. Így is történt, az iskola kapujában leugrottam, kiöltöttem a nyelvem és elszaladtam. Ezúttal nem kaptam pofont, csak figyelmeztető üzenetet szüleimnek, hogy több szabadságot biztosítsanak, hogy ne csak az iskolában éljem ki rosszalkodási ösztöneimet.
Nyolcadik osztályos koromra iskolát kellett váltanom. Itt eleinte magányos voltam, de jól viseltem. osztálytársaim - gonoszkodásból - gyakran benyögték a z ismétlést kérdező tanárnak:
- Van ám egy kitűnő tanulónk is, most jött egy falusi iskolából, ő biztosan mindent tud!
A tanárok felfigyeltek rám, kérdeztek és én tudtam a helye választ. Egy idő után sokan akartak barátommá lenni.Segítettem nekik megoldani a matek leckét, megírtam nekik a magyar házi fogalmazást. Így beilleszkedtem. Ezután néhány tanár bosszantó ötletem itt is támadt.
_Új kémia szakos tanár érkezett, csúnyácska, de precíz és kiválótudású agglegény. Első óráján bemutatkoztunk. Kitaláltam, hogy mindenki a szomszédja nevét mondja. Az ötletet mindenki elfogadta.
Akkor támadt botrány, amikor a következő órákon, feleltetéskor ez kiderült. A tanár úr ugyanis rendkívül jó memóriával mindenkinevét megjegyezte és lelepleződtünk. Haragjában az igazgatóhoz rohant panaszkodni. ő értette a tréfát, mosolygott és megúsztuk egy - "Ejnye, ejnye" fejcsóválással. Mi az árulkodást megtoroltuk. A következő órája előtt az árulkodó tanár úrnak mindnyájan padlóra raktuk a ceruzánkat és lábunkkal ide-oda görgettük - idegesítő zajjal. Most is panasz és botrány következett, intő az ellenőrzőbe. A kémiát nem sikerült megszerettetni, de megtanítania sem velünk, feladta a próbálkozást.
Kár volt, ma már sajnálom, de velem nem történt hasonló incidens, mert volt humorérzékem.
- Ezek után kifejezetten visszahúzódó gyerek lettem. Semmi rosszat - de jót sem! - nem kezdeményeztem többé. Még a tanítási órákon sem jelentkeztem soha, bár tudtam a helyes választ.
- Megmagyarázni ezt a váltást nem tudom, de megerősíti azt a képzetemet, hogy legalább ki kell próbálni a rosszalkodást egyszer az életben.
- Rosszalkodjunk! van valamilyen jó ötleted?
Nem emlékszem, volt-e és miben nyilvánult meg a rosszalkodás, de tény, hogy a gyereknek van némi rosszalkodási kényszere, ki kell próbálni, meddig lehet feszíteni a szülői, tanári engedékenység húrját. A rosszalkodással nem feltétlenül okoz igazi nagy kárt a gyerek, de kipróbálja ötletességét, felhívja magára a figyelmet, talán még a büntetés is jól esik neki. Unalmas lehet, ha valakit mindig csak dicsérnek.
- Én afféle unalmas mintagyerek voltam, mert szigorúan neveltek, tilalomfák erdejében éltem. Jól tanultam, otthon szófogadó, engedelmes módon viselkedtem. Elérkezett mégis az idő, amikor már nem tűrt halasztást a bennem rejtőző kis ördög kitörési vágya. rosszalkodnom kellett. Hatodik osztályba jártam, amikor két maradandó emlékű bűnt követtem el pusztán kíváncsiságból.
- Ma már szégyenlem az első ilyen tettemet. A március 15-i, a falusi kultúrházban rendezett nyilvános ünnepségen - mint énekkari tag a Himnuszt általam átköltött szöveggel énekeltem, amit sajnos a karnagy úr észre vett, és ott helyben a nagy plénum előtt hatalmas pofont kaptam, majd az ünnepi beszédet azzal kezdte, hogy bár tehetséges növendéke vagyok, elvetemültségem megbocsáthatatlan. Ezzel lependerített a színpadról, és ott zokogtam a sarokban az ünnepség végéig. Magatartásból év végén elégtelen minősítést kaptam.
- Egy másik alkalommal - ugyanebben a tanévben, ugyancsak ezzel a tanárral - aki kántortanító is volt, és énekóránk idején egy temetésen kellett részt vennie, hogy felénekelje a halottat - távollétében kipróbáltam. Mit szólnak hozzá, ha elájulok? Megjátszottam ezt. Tanár úr azonban észlelte a játékot és engem megszégyenítő, módon megoldotta. Beleültetett egy karosszékbe - behívott négy nyolcadik osztályos fiút és a szék négy lábát emelve kivittek engem az utcára, hogy a falun végig vigyenek. Ez volt a csel: a tanár úr tudta, hogy ezt nem tűröm el és leleplezem magam. Így is történt, az iskola kapujában leugrottam, kiöltöttem a nyelvem és elszaladtam. Ezúttal nem kaptam pofont, csak figyelmeztető üzenetet szüleimnek, hogy több szabadságot biztosítsanak, hogy ne csak az iskolában éljem ki rosszalkodási ösztöneimet.
Nyolcadik osztályos koromra iskolát kellett váltanom. Itt eleinte magányos voltam, de jól viseltem. osztálytársaim - gonoszkodásból - gyakran benyögték a z ismétlést kérdező tanárnak:
- Van ám egy kitűnő tanulónk is, most jött egy falusi iskolából, ő biztosan mindent tud!
A tanárok felfigyeltek rám, kérdeztek és én tudtam a helye választ. Egy idő után sokan akartak barátommá lenni.Segítettem nekik megoldani a matek leckét, megírtam nekik a magyar házi fogalmazást. Így beilleszkedtem. Ezután néhány tanár bosszantó ötletem itt is támadt.
_Új kémia szakos tanár érkezett, csúnyácska, de precíz és kiválótudású agglegény. Első óráján bemutatkoztunk. Kitaláltam, hogy mindenki a szomszédja nevét mondja. Az ötletet mindenki elfogadta.
Akkor támadt botrány, amikor a következő órákon, feleltetéskor ez kiderült. A tanár úr ugyanis rendkívül jó memóriával mindenkinevét megjegyezte és lelepleződtünk. Haragjában az igazgatóhoz rohant panaszkodni. ő értette a tréfát, mosolygott és megúsztuk egy - "Ejnye, ejnye" fejcsóválással. Mi az árulkodást megtoroltuk. A következő órája előtt az árulkodó tanár úrnak mindnyájan padlóra raktuk a ceruzánkat és lábunkkal ide-oda görgettük - idegesítő zajjal. Most is panasz és botrány következett, intő az ellenőrzőbe. A kémiát nem sikerült megszerettetni, de megtanítania sem velünk, feladta a próbálkozást.
Kár volt, ma már sajnálom, de velem nem történt hasonló incidens, mert volt humorérzékem.
- Ezek után kifejezetten visszahúzódó gyerek lettem. Semmi rosszat - de jót sem! - nem kezdeményeztem többé. Még a tanítási órákon sem jelentkeztem soha, bár tudtam a helyes választ.
- Megmagyarázni ezt a váltást nem tudom, de megerősíti azt a képzetemet, hogy legalább ki kell próbálni a rosszalkodást egyszer az életben.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése