A kis kavics megbújt egy meleg kézben, amely óvón vigyázva szerette, ő volt számára a legfontosabb kincs. Majd egy napon az, akinek a mindent jelentette, kisétált a vízpartra és messze merengő tekintettel pásztázni kezdte a tavat, melyen hullám sem rezdült. Még egyszer lágyan megsimította az aprócska kavicsot, majd meglendítette a kezét és beledobta a vízbe. A kavics lágy hullámokat vetett a csillogó víztükör szinte mozdulatlan felszínén, szökkenve táncot járt, hogy mutassa: ott van, még létezik, utolérhető, megmenthető, így kérlelve az őt messze hajító kezet, nyúljon érte, szorítsa újra magához...majd egy utolsó mozdulattal lassan süllyedni kezdett a mélybe. Lassú ringatózással jutott le a meder aljába és az őt ölelő selymes víz elsodorta a már ott lévő, számára idegen társaitól. Nem bánta, hiszen szomorú volt, könnyei belevesztek a kékségbe, nem vágyott társaságra, csak a néma magányra. Körülnézett és nem látott szinte semmit, csak azt, hogy tőle távol több kő és kavics tölti be a tó mélyét. Hallotta csendes beszélgetéseiket, melyek a hullámok közvetítésével jutottak el hozzá. Néha az átszűrődő napfény halványan megvilágította az őt bezáró mélységet, de szívét nem melegítette fel semmi...Teltek a napok, éjszakák és nappalok hosszú sora, de az ő magánya és szomorúsága nem enyhült. Egy reggelen zajra ébredt és könnyes szemeivel látta, amint egy ismeretlen, hatalmas szerkezet éri el a tó homokos alját, sebet tép rajta és társait karmai közé véve, elkezd emelkedni. Felcsillant előtte a remény, hogy az küldte a többieket kimentő valamit, aki szerette. Mégis hiányzik neki. Meg akarja találni. Feszülten dobbant meg apró kőszíve. Várakozott, mikor jön érte az a valami, amit látott. És boldog volt, amikor újra megpillantotta. Ám boldogsága nem sokáig tartott, hiszen a valami ugyanoda süllyedt és még több homokot és néhány ott maradt kavicstársát vitte a felszín felé. Majd újra csend lett. Hiába várt, nem mentette meg senki. Csalódottságában még jobban bezárkózott, szinte belefúrta magát a tó rejtő homokjába. Nem érzékelte az időt, a napszakok változását. Hosszú idő telt el, míg megértette: soha nem fogja érezni annak a kéznek a melegét, amely dédelgetően ölelte egykor körül. Néha fel-fel sírt, már társai sem voltak, teljesen magára maradt.
Miközben ő azt hitte nem érdekel már senkit, a felhők naponta úsztak el a tó felett és a sugárzó nap fényében látták a kristálytiszta tó alján bújó kis kavicsot, hallották sírását. Az egyik felhőt különösen megragadta a szépsége és meghatotta a bánata. Egyre többet időzött a tó felett, kérve a Napot, hogy maradjon a közelében, hadd láthassa őt...Lassan érzések gyúltak a felhőszívben...beleszeretett a gyönyörű, magányos kavicsba. Nem tudta elhagyni és átkozta az éjszakát, amikor a mélysötét égbolton uralkodó Hold fénye kevés volt ahhoz, hogy átvilágítsa a vizet és láthassa szerelmét. A hajnal első fényénél már felette volt, a Nap segítségével melegítette fel a vizet, hogy üzenjen, valaki gondol a szomorú kavicsra, aki érezte, valami változik. Langyosan öleli a víz és sokszor látja a felszínt. A felhő egyre mélyülő szerelmében annyira elveszett, hogy sokáig észre sem vette, apad a tó vízszintje. A Nap, mely mellé állt, hogy fényénél láthassa azt, akit szeret, lassan kiszárította a tavat..nem maradt más, mint a lassan töredezetté, majd sivatagként szétterülő homok...és a kis kavics...A felhő csodálta a szépségét amely a halott meder alján ragyogott, majd rájött, hogy érzései meddővé tették a tájat, eltüntették a csodálatos kis gyöngyszemként csillogó tavat. Bánatában sírni kezdett. Könnyei a kiszáradt talajra hulltak megállíthatatlanul...És kis idő elteltével a halott táj homokjában búvó kavics megtört szívéből hajtás fakadt, mely a szüntelenül zokogó felhő záporában egyre nőtt, majd megjelent rajta egy kicsiny bimbó. A Nap, mely kíváncsian arra járt, ámulva látta a kavics gyönyörű, új életét. A bimbó csodaszép kék virágot bontott és ráhajolt a kavicsra. Szára szúrós tüskéket eresztett, hogy soha többé ne bánthassa senki azt, akiért világra jött. A felhő könnyei elapadtak, majd a boldogságtól ismét sírni kezdett. Felhőtársai megölelték és vele sírtak. Egyre több és több könny hullott a halottnak hitt tájra, ahol újabb és újabb virágok nőttek és csodálatos rét született a semmiből. A tó halála, a kavics magányossága és a felhő szerelme új életet teremtett. Kicsiny kövünk virága szirmain át felnézett az égre és megértette, megérezte, ismét fontossá vált valakinek. Ott az ő felhője, akinek ő jelenti a mindenséget. Ő adott neki új, varázslatos életet és a belőle születő szépséget, bár mindenki csodálhatja, nem érintheti. Tündökölt, hogy szépségét mutassa. És a felhő naponta fölé ereszkedett, hogy néhány órát eltölthessen szerelmével. Éjszaka lágyan takarta, rábízta a csillagokra. És kis kavicsunk újra tudott álmodni. Távoli szerelemről, mely nem múlik el, hiszen kavics léte múlhatatlan, mint a felhőé is az égen. Felhője és társai óvón vigyázták, hogy viharok, orkánok ne pusztíthassák el. Évezredek álltak még előtte. A szél is csak szeretettel simította meg, hogy ha túlzottan szikrázott a nap, enyhítse forróságát. Hosszú volt az útja, de végre megértette az okát. Oda érkezett ahová érkeznie kellett az évekig tartó mozdulatlanságban.
Miközben ő azt hitte nem érdekel már senkit, a felhők naponta úsztak el a tó felett és a sugárzó nap fényében látták a kristálytiszta tó alján bújó kis kavicsot, hallották sírását. Az egyik felhőt különösen megragadta a szépsége és meghatotta a bánata. Egyre többet időzött a tó felett, kérve a Napot, hogy maradjon a közelében, hadd láthassa őt...Lassan érzések gyúltak a felhőszívben...beleszeretett a gyönyörű, magányos kavicsba. Nem tudta elhagyni és átkozta az éjszakát, amikor a mélysötét égbolton uralkodó Hold fénye kevés volt ahhoz, hogy átvilágítsa a vizet és láthassa szerelmét. A hajnal első fényénél már felette volt, a Nap segítségével melegítette fel a vizet, hogy üzenjen, valaki gondol a szomorú kavicsra, aki érezte, valami változik. Langyosan öleli a víz és sokszor látja a felszínt. A felhő egyre mélyülő szerelmében annyira elveszett, hogy sokáig észre sem vette, apad a tó vízszintje. A Nap, mely mellé állt, hogy fényénél láthassa azt, akit szeret, lassan kiszárította a tavat..nem maradt más, mint a lassan töredezetté, majd sivatagként szétterülő homok...és a kis kavics...A felhő csodálta a szépségét amely a halott meder alján ragyogott, majd rájött, hogy érzései meddővé tették a tájat, eltüntették a csodálatos kis gyöngyszemként csillogó tavat. Bánatában sírni kezdett. Könnyei a kiszáradt talajra hulltak megállíthatatlanul...És kis idő elteltével a halott táj homokjában búvó kavics megtört szívéből hajtás fakadt, mely a szüntelenül zokogó felhő záporában egyre nőtt, majd megjelent rajta egy kicsiny bimbó. A Nap, mely kíváncsian arra járt, ámulva látta a kavics gyönyörű, új életét. A bimbó csodaszép kék virágot bontott és ráhajolt a kavicsra. Szára szúrós tüskéket eresztett, hogy soha többé ne bánthassa senki azt, akiért világra jött. A felhő könnyei elapadtak, majd a boldogságtól ismét sírni kezdett. Felhőtársai megölelték és vele sírtak. Egyre több és több könny hullott a halottnak hitt tájra, ahol újabb és újabb virágok nőttek és csodálatos rét született a semmiből. A tó halála, a kavics magányossága és a felhő szerelme új életet teremtett. Kicsiny kövünk virága szirmain át felnézett az égre és megértette, megérezte, ismét fontossá vált valakinek. Ott az ő felhője, akinek ő jelenti a mindenséget. Ő adott neki új, varázslatos életet és a belőle születő szépséget, bár mindenki csodálhatja, nem érintheti. Tündökölt, hogy szépségét mutassa. És a felhő naponta fölé ereszkedett, hogy néhány órát eltölthessen szerelmével. Éjszaka lágyan takarta, rábízta a csillagokra. És kis kavicsunk újra tudott álmodni. Távoli szerelemről, mely nem múlik el, hiszen kavics léte múlhatatlan, mint a felhőé is az égen. Felhője és társai óvón vigyázták, hogy viharok, orkánok ne pusztíthassák el. Évezredek álltak még előtte. A szél is csak szeretettel simította meg, hogy ha túlzottan szikrázott a nap, enyhítse forróságát. Hosszú volt az útja, de végre megértette az okát. Oda érkezett ahová érkeznie kellett az évekig tartó mozdulatlanságban.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése