Szendergő vasárnap van. A ház, a bútorok, s velük én is éberen alszom. A levegőben érezni a vasárnap illatát, melynek édeskeserűsége keveredik a gőzölgő kávé fanyarságával. A kiskonyhában kevergetem a csészémben a kanalat, s mint az életemet felülről szemlélem a lágy habokat. Az aroma nyugtató fellege áthatja a szobát. Gőzfelhője finoman kúszik felfelé, kacskaringózik, de ma szomorú alakot ölt. Ez a nap mindig hallgatag, azonban némasága cinkos, pimasz, mintha sötét titkot őrizne magában. Ezt nevezem kávészín vasárnapnak. Ezen a napon az étel íze is más, a takaró kicsit érdesebb, az óra kicsit hangosabb. Csoszogó hangot hallok, édesapám vánszorog a konyha felé régi, elnyűdt papucsában. Látom arcán most keményebbek a vonások, szemében a bogár apró, olyan, akár egy megfakult üveggolyó. Kotorászik a szekrényben, majd ismerős zaj üti meg fülemet, a vasárnap hangja ez, kicsit kotyog, kicsit sípol. Édesapám ül le velem szembe egy friss csésze feketével, s óvatosan fürkészi a tekintetem. Rágyújt, mélyen szívja magába az élet keserűségét. Látom az arcán, mindazt, ami még vár rám, ma egy kicsit félek. „Baj van kislányom?”- kérdezi halkan. Hirtelen lesütöm a szemem, a földre pillantok, elidőzök kicsit a kérdésen. Annyi mindent mondanék, ordítanék. De nem jön ki szó a torkomon,…szinte a lélegzetem is elakad. „Nincs édesapám, csak kihűlt a kávém” – érkezik a késői válasz.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése