Házasodni mindenáron

A nyár komolyan vette feladatait, meg akart felelni az elvárásoknak. Míg a két férfi reggeltől estig a mezőn perzselődött, Erzsi végezte a ház körüli teendőket, amiből akadt épp elég.
    Nap nap után morzsolódott le a kalendáriumból. Szeptemberben már jól látszott, hogy Erzsi gömbölyödik. Mintha hihetetlen dolgot láttak volna az emberek, mindenki elképedve sopánkodott:
    – Azt mondják, Isti, lesz, kit pesztrálj! – hergelték ifjú Bartát is a falubeli legények.
    – Pesztrálja az, akié! – mordult vissza ő –, de amikor egyikük kaján vigyorral az arcán azt kérdezte tőle, "Biztos, hogy neked nincs közöd hozzá?", ő megragadta a szemtelenkedő vállát, és keserűségének fullánkjait úgy fúrta a szemébe, hogy annak torkán akadt a szó, majd dühének teljes erejével ellökte magától. A meghökkent legényt társai kihúzzák ki a kerítés lábon maradt lécei közül.
– Legközelebb a fogaitok hullnak így a porba, csak sokat járjon a bagólesőtök! – fűzte még hozzá visszafojtott indulattal, és otthagyta őket, hadd emésszék meg a történteket
    Eltelt Karácsony, majd Újév, és februárban megszületett Gergő, a Barta család legifjabb sarja.  Az új jövevény megelevenítette életüket. Jöttek az asszonyok, ki levest hozott, ki egy tyúkot, mások kalácsot, vagy egy üveg bort. Ellátták a gyermekágyas anyát mindennel, ahogy a szokás diktálta. Aztán dicsérték az újszülöttet és gratuláltak a büszke apának. Az biztos, hogy Barta Pista bá’ most még egyenesebb derékkal lépkedett a falu utcáin mint eddig, és  boldogan fizetett  a kocsmában mindenkinek második fia egészségére. Hálás volt a sorsnak a szép napokért, melyek beragyogják élete lemenő éveit.
    Amikor kitavaszodott, Erzsi a gyermeket egy kosárba tette, és magával vitte a kertbe. Ott letette egy ösvénybe, ahol az nagyokat aludt, amíg ő örömmel tett-vett a veteményesben. Aztán megjött a nyár, és ahogy a kertek, mezők virultak, úgy szépült a fiatalasszony is. Melle kitelt, csípői kikerekedtek, egyszóval szemrevaló menyecske pattant ki abból a vézna, sápadt leánykából aki volt, amikor idős Barta István a házába hozta. Férjeura nem bírt elmenni mellette anélkül, hogy meg ne szorongatta volna. Ha Erzsi vonakodott, duzzogva járt-kelt az udvaron, és egy-egy pohár pálinkában kereste a vigaszt. Az éjszakával azonban elmúlt bosszúsága és így teltek a napok egymás után.
    Csak ifjú Barta nem lelte helyét a családban. Reggel kiment a mezőre, és estig senki se látta. A vacsorát szótlanul kanalazta és szeme is csak néha tévedt a kályha körül sürgölődő Erzsire.
    – Mi a bajod, mét vagy olyan búvalbélelt? – állt elébe egyik este az apja. Ő azonban nem felelt, kiment a kapun, amelyet bevágott maga után, hogy csak úgy döngött. Azt beszélték róla, hogy amióta a kis Gergő megszületett, ő az estéket a kocsmában tölti. Erzsi sejtette ifjú Barta baját, és igyekezett nem táplálni a tüzet, amely a fiatalember lelkét emésztette. Hogy elterelje férje gondolatait, szóba hozta fiacskájuk keresztelőjét.
    – Ha lejár a szénacsinálás ideje, megkereszteljük – jelentette ki csöppnyi lelkesedés nélkül Barta, ami meglepte ugyan Erzsit, de ha a nagy fiú előbbi viselkedésére gondolt, nem csodálkozott.
    Úgy történt, ahogy eltervezték. Egy augusztusi vasárnap elvitték Gergőt a templomba, és keresztyén emberpalántaként hozták haza a szülői házba, ahol gazdagon terített asztal mellett ünnepelték meg a boldog eseményt. A bor megoldotta a vendégek nyelvét. A férfiak termésről, beszolgáltatásról, mindenféle adókról beszélgettek, azokról a nehéz időkről, amelyek akkoriban jártak. Az asszonyok Gergő körül sürgölődtek, és sunyi képpel találgatták, kihez hasonlít.
    – Aztán mondjad, angyalocskám, jól bánik veled az urad, nem bántott még? – tört ki egy adott pillanatban a rosszmájúság abból az özvegyasszonyból, akiről tudták, hogy inkább szeretett volna ő felkelni reggelente idős Barta István ágyából, mint a tapasztalatlan ágrólszakadt Erzsi.
    – Meghiszem  azt! A tenyerén hordoz, mint egy grófnét! Miért? Tán magát verte az ura?
Az asszony szeme Erzsi felé villant, de elengedte a füle mellett a kérdést.
Egy idő után szedelőzködni kezdtek a vendégek. Idős Barta még marasztalta volna őket, de nem volt kit. Fejni kell, mondták, a hízók is visítnak már az éhségtől.
Miután mind elmentek, Erzsi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hogy a fene a csípős nyelvüket...! – gondolta, és szempillantás alatt a helyére rakott mindent.
    – Hol van a nagylegény? Ma nem lesz fejés? A marhák bőgnek, osztán mindjárt besötétedik – morgott kissé borgőzös hangján Barta.
    – Fejek én lámpánál…
    – Hát neki mi baja? Letörik a dereka, ha megfej két tehenet!? Erzsi nem felelt, jobbnak  látta, ha befogja a száját. Egykettőre megetette a gyermeket, és küldte az urát, ringassa a bölcsőt, amíg ő fej. Aztán előkészített mindent, meggyújtotta a lámpást és hátrament az istállóba. Amikor mindennel elkészült, indult volna ki az ajtón, de valaki útját állta.
    – Jézusom! Hogy megijesztett maga, Isti! Hol járt? Egész nap nem láttam… – hadarta a nem várt helyzettől meglepődve, miközben pár lépést hátrált a belépő férfi elől és a menekülés gondolatával letette kezéből a tejjel teli vedreket.
    – Nem láttál? És hiányoztam neked...? Mondd, hiányoztam?!
Erzsi megpróbálta  kikerülni, hogy minél hamarabb az ajtón kívül juthasson, de nem sikerült. Ifjú Barta  elkapta mindkét csuklóját és kérlelni kezdte:
    – Maradj még egy kicsit… Nem látod, hogy…
    – Mit? – vágott szavába zavarát leplezve Erzsi, míg tehetetlenül vergődött a férfikezek béklyójában.
    – Azt, hogy… – és itt, mintha a józanság nyugalma szállta meg az asszony kezének érintésétől, ifjú Barta elharapta a mondatot. Erzsi azonban kiolvasta szeméből a folytatást, amibe egy pillanatra beleszédült, de összeszedte magát és megpróbálta csillapítani a feldúlt férfit.
    – Most ittas, nem tudja, mit beszél... Majd holnap… – kezdte békítően, de ifjú Barta szavába vágott:
    – Mi lesz holnap, Erzsi? Hát nem érted, hogy nélküled számomra nem létezik se holnap, se holnapután? – mondta ki végre a mindkettőjük sorsát érintő igazságot és elengedte a döbbenettől elnémult asszony kezét, aki ettől magához tért és a feleletet lelkébe fojtva, felkapta a vedreket és kilépett az istállóból.
Mélyen alvó férje észre se vette, hogy milyen későre járt, mire ő melléje feküdt. Az istállóban történtek sokáig ébren tartották. Behunyt szeme mögött újra és újra felvillant az ifjú Barta arcáról sugárzó reménytelenség, hallotta szavait, érezte kezének szorítását.
A hold már halványulni látszott, amikor végre elaludt.

Folytatása következik.