ESSZÉ ?
„A művészet, a szellem luxusa”…
Az alkotóban támad egy gondolat, amit láthatóvá tesz, vagy olvashatóvá, attól függően, hogy plasztikában, rajzban, festményben, vagy írásban idéződik fel benne a téma.
A mindenki számára érzékelhetővé tett mű, nem azonos, az alkotóban keltődött eredeti gondolattal, annak nem hű mása.
Az érdeklődő megtekinti, vagy elolvassa, ami számára is elérhetővé vált, benne gondolatokat generál, amit a látvány csak sugall, inspirál, de másodlagosan van köze, a látott élményhez.
Így kapcsolódik egymásba az alkotó gondolata, a néző, vagy olvasó gondolataival. Magának a műnek, elsősorban „Beindító” szerepe van.
Hegel írt erről, valamikor az 1870 es években.
Az alkotási szándék, a tudat, és lélek kényszere, nem józan megfontolás a tett mozgató rugója, az alkotó, valójában egy sérült individuum, aki nem is tehet másként.
Kell hozzá, egy önmagában vetett hit, ami mögött lappang egy állandó bizonytalanság, egy gyanú, hogy nem biztos, hogy jót csinált.
Ez a félelem sarkalja, hogy közelítsen a „Tökéletes” felé, amiről fogalma sincs, merre lehet.
Szerencséje, hogy sosem éri el, mert többet nem tudna alkotni, lévén senki nem tudja felülmúlni önmagát, alulmúlni meg nem akarja.
Ez egy örök szélmalomharccá válik, ahol sajnos, mindig a szélmalom győz.
Maga a tény, az alkotási kényszer, eleve skizofrén tünet, mert minden, ami a szokásostól, az elfogadottól eltér, abnormitás.
Ez a tevékenykedés, egészen a felháborító szélsőségekig fokozódhat, az alkotó, milyenségének, hitének megfelelően.
Arc poeticájával nem marad magányos, mindig van mindenre közönség.
Ez a tömeg, két részre osztható.
Vannak, akik hasonló beállítottságúak, csak alkotás képtelenek, és vannak, akik sikkből majmolják a programot, hívén, ők különlegesen intellektuális alkatok, és ők, ezt nagyon jól értik, és azonosulni próbálnak a szemlélettel, ami nem is az övék. Itt, sokat szánit, ki, és milyen mélységekig tud bebeszélni magának valamit.
Itt, az egyéni karakter hiánya ordít, ő, tulajdonképpen nincs is, és ezen nem tudván változtatni, legalább kifelé akar elhitetni valamit a nincs ből.
A közönség behozhatatlan előnye az alkotóval szemben, hogy nem ismeri az állandó bizonytalanság lappangó és gonosz jelenlétét, nem kell elszenvednie, Jágónak kijáró ellenséges kritikákat, amikben időnként van igazság is.
„Mert verseimnek az a része, mely túlnyomónak mondható” /Heltai/
Igaz, ami igaz, senkinél nem a leg sikeresebbek közé tartozó írások, inkább lelki böffenések, mert ugyan ki tudná jobban félreérteni ezt a mártírt, mint ő, saját magát.
Aztán a nagy lelki összeomlások, a következő összeomlásig eltartanak.
Hegel igazsága valós, de elfelejtette hozzátenni, hogy a szellem luxusa, csak azé lehet, akiben van szellem…
Gyakran az az érzésem, hogy „Szellem” nélkül, a sors kárpótlásaként, biztosítva van, egy békés, nyugodt, meglepetések és önmarcangolások nélküli semmi, amiben zavartalanul élvezhető a napsütés, és egy létbiztonság hite, ami az alkotókra nem jellemző.
„A művészet, a szellem luxusa”…
Az alkotóban támad egy gondolat, amit láthatóvá tesz, vagy olvashatóvá, attól függően, hogy plasztikában, rajzban, festményben, vagy írásban idéződik fel benne a téma.
A mindenki számára érzékelhetővé tett mű, nem azonos, az alkotóban keltődött eredeti gondolattal, annak nem hű mása.
Az érdeklődő megtekinti, vagy elolvassa, ami számára is elérhetővé vált, benne gondolatokat generál, amit a látvány csak sugall, inspirál, de másodlagosan van köze, a látott élményhez.
Így kapcsolódik egymásba az alkotó gondolata, a néző, vagy olvasó gondolataival. Magának a műnek, elsősorban „Beindító” szerepe van.
Hegel írt erről, valamikor az 1870 es években.
Az alkotási szándék, a tudat, és lélek kényszere, nem józan megfontolás a tett mozgató rugója, az alkotó, valójában egy sérült individuum, aki nem is tehet másként.
Kell hozzá, egy önmagában vetett hit, ami mögött lappang egy állandó bizonytalanság, egy gyanú, hogy nem biztos, hogy jót csinált.
Ez a félelem sarkalja, hogy közelítsen a „Tökéletes” felé, amiről fogalma sincs, merre lehet.
Szerencséje, hogy sosem éri el, mert többet nem tudna alkotni, lévén senki nem tudja felülmúlni önmagát, alulmúlni meg nem akarja.
Ez egy örök szélmalomharccá válik, ahol sajnos, mindig a szélmalom győz.
Maga a tény, az alkotási kényszer, eleve skizofrén tünet, mert minden, ami a szokásostól, az elfogadottól eltér, abnormitás.
Ez a tevékenykedés, egészen a felháborító szélsőségekig fokozódhat, az alkotó, milyenségének, hitének megfelelően.
Arc poeticájával nem marad magányos, mindig van mindenre közönség.
Ez a tömeg, két részre osztható.
Vannak, akik hasonló beállítottságúak, csak alkotás képtelenek, és vannak, akik sikkből majmolják a programot, hívén, ők különlegesen intellektuális alkatok, és ők, ezt nagyon jól értik, és azonosulni próbálnak a szemlélettel, ami nem is az övék. Itt, sokat szánit, ki, és milyen mélységekig tud bebeszélni magának valamit.
Itt, az egyéni karakter hiánya ordít, ő, tulajdonképpen nincs is, és ezen nem tudván változtatni, legalább kifelé akar elhitetni valamit a nincs ből.
A közönség behozhatatlan előnye az alkotóval szemben, hogy nem ismeri az állandó bizonytalanság lappangó és gonosz jelenlétét, nem kell elszenvednie, Jágónak kijáró ellenséges kritikákat, amikben időnként van igazság is.
„Mert verseimnek az a része, mely túlnyomónak mondható” /Heltai/
Igaz, ami igaz, senkinél nem a leg sikeresebbek közé tartozó írások, inkább lelki böffenések, mert ugyan ki tudná jobban félreérteni ezt a mártírt, mint ő, saját magát.
Aztán a nagy lelki összeomlások, a következő összeomlásig eltartanak.
Hegel igazsága valós, de elfelejtette hozzátenni, hogy a szellem luxusa, csak azé lehet, akiben van szellem…
Gyakran az az érzésem, hogy „Szellem” nélkül, a sors kárpótlásaként, biztosítva van, egy békés, nyugodt, meglepetések és önmarcangolások nélküli semmi, amiben zavartalanul élvezhető a napsütés, és egy létbiztonság hite, ami az alkotókra nem jellemző.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése