Alfával kezdődik, ómegáig terjed,
ez a távolság, mit életnek neveznek.
Középen a tengely, önmagától forog,
nem kell üzemanyag, vér, veríték csorog.
Ülünk a keréken, mit a tengely forgat,
kapaszkodunk, küzdünk, míg sorsunk nyomorgat.
Kinek jut kacagás, kinek meg csak sírás,
mindenki magának egyre mélyebb sírt ás.
Egymás kezét fogva járunk haláltáncot,
időnként átélünk egy édes románcot.
Élni szép, élni jó, gondok, bajok nélkül,
ha ezen túllépünk, lelkünk is megbékül.
Legtöbb átlagember, olyan, mint a hangya,
egész életében morzsát gyűjt halomra.
Amikor távozik, nem hagy hátra semmit,
a sok lom széthullik, nem érdekel senkit.
Vannak köztünk zsenik, értéket alkotnak,
halhatatlanok ők, nevükkel ragyognak.
A kerék nem áll meg, lezuhanunk róla,
befekszünk a földbe, leszünk annak sója.
Síremlékünk - ha van - két számot tüntet fel,
születés és halál, közbül az életjel.
Jeltelen sírokban sok halandó nyugszik,
Halottak Ünnepén őket is gyászoljuk.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése